Vámpír-Egy szerelem története 6. fejezet

2010. december 29., szerda | Alysia |

6. fejezet

Az orromig sem láttam, csak futottam előre a vaksötét erdőben. Minduntalan megbotlottam a kiálló gyökerekben, és letört ágakban, számtalan vágást és horzsolást gyűjtöttem be. De nem adtam fel, rohantam tovább. Ugyanakkor éreztem, hogy feleslegesen. Nem fogom megtalálni.

Végül a kimerültség volt az, ami megállított. Remegő lábakkal lerogytam a sáros avarba, kapkodva szedtem a levegőt. Megmarkoltam elszakadt hálóingem, remélve, hogy visszatarthatom a könnyeimet. Egyáltalán miért visel meg ennyire a hiánya? Azt sem tudom kicsoda ő. Mégis, úgy siratom, mintha nagyon közel állna hozzám. Miért?

Ideiglenesen félretettem a férfi problémáját. Körbenéztem, a házunk felé vezető utat keresve, azonban csalódottan kellett ráeszmélnem, hogy eltévedtem. Egyre nőtt bennem a pánik. Egy újabb furcsa késztetés kezdett fölkúszni a torkomban, elvegyült a véremmel, felforrósodott tőle az elmém. Már éreztem ezt. Igen. De mikor? És mit jelent?

Az emlékek homályosak voltak. De biztos voltam benne, hogy egyszer már megtörtént ez velem. És nem lett kellemes vége. Viszont hiába erőltettem a fejem, a halvány tudaton kívül, hogy egyszer már megtettem, nem került felszínre semmilyen emlék. Hagytam, hogy eluralkodjon az érzés felettem, átvegye az irányítást. Körülöttem fénykör jött létre, bár a forrását nem találtam. Világoskék fény ölelt körbe, mintha egy világító mezőn térdelnék.

Figyeltem, ahogy apró, kék fénygömbök szállnak fel az alattam lévő kék semmiből, és emelkednek az ég felé. Én is felemeltem a tekintetem. Fejem hátravetve figyeltem a csillagokat, és lassan elnyelt egyfajta transzállapot. A késztetés egyre erősebb lett, hogy mondjak valamit, én pedig nem ellenkeztem. Már nem voltam a magam ura. Nem voltam képes ép ésszel végiggondolni, mi történik velem.

Aztán idegen szavak hagyták el az ajkaim. Földöntúli visszhangja volt, mintha egyszerre ketten beszélnénk, holott tudtam, hogy csak én vagyok az erdőben, mégis, olyan erőteljes volt a hang, el sem hittem, hogy hozzám tartozik. Olyan volt, mintha csupán a távolból hallanám, nem evilági volt, akárcsak a nyelve. Egyik földi nyelvre sem hasonlított. Én pedig csak beszéltem. Miután végeztem a fények eltűntek, velük együtt az erő is kiszállt a testemből.

Úgy dőltem oldalra, mint egy krumpliszsák. A sáros földdel együtt a jótékony sötétség is betakart. A különös késztetés úgy folyt ki belőlem, mint a víz szokott a medréből. Lassan, mégis éreztem, ürességet hagyott maga után, semmi mást. Az elmémen is fekete háló szövődött, pár perc múlva már felemésztett egy fekete lyuk.

***

Zuhantam. Legalábbis ilyen érzés volt. Fogalmam sem volt, mikor érek földet, vagy egyáltalán min landolok. Folytonos zuhanás. Csak ennyit éreztem. Hosszú percek után, mikor már a reményt is feladtam, puha talajon landoltam. Valami édes illat töltötte be az orrom, de nem tudtam azonosítani. Lehunyt szemhéjamon át fény próbált visszacsalogatni a valóságba.

Lassan, sűrűn pislogva kinyitottam a szemem, és körbenéztem, hol lehetek. Fel akartam ülni, de szelíd kezek nyomtak vissza a párnákra. Hagytam, hogy visszadöntsön a helyemre, mert mikor kissé felemeltem a fejem, szédülni kezdtem. Megint zuhanni. Ezt viszont el akartam kerülni.

- Csak maradj még egy kicsit, Hófehérke. – ezt a hangot azonban nem tellett sok időbe felismernem. A jobb oldalamon Eric foglalt helyet az ágyam szélén, és egy kendőt tartott a kezében.

- Mit keresel itt? – krákogtam. Megköszörültem a torkom, de rettenetesen fájt. Eric segítőkészen egy pohár vizet nyújtott felém. Mohón kortyoltam a hideg italba, majd a maradék erőmet is elszállni éreztem, így visszahanyatlottam a párnáimra.

- Csak ápolgatlak. Baj?

- Mióta játszol ápolónőt? – kérdeztem epésen. Inkább bal oldalra fordultam, és a lefüggönyözött ablakomat néztem. Tudtam, hogy elpirultam.

- Amióta úgy döntöttél, hogy hálóingben éjszakai sétát teszel az erdőben. Mégis mi a fenét gondoltál? – kíváncsian fordultam felé. Jobban szemügyre vettem kemény vonásait és ekkor jöttem rá. Ugyan csak a szeme árulta el, de biztosra tudtam, hogy mérges. A baj az volt, nem értettem amit mondott.

- Miről beszélsz? Éjszakai séta?

- Hát nem is emlékszel? – horkant fel. Bevizezte a kezében tartott kendőt egy, az éjjeliszekrényemen álló edényben, mit eddig észre sem vettem, aztán fölém hajolva a homlokomra tette. Felsóhajtottam, olyan jó érzés volt a hideg tárgy a homlokomon.

- Mire kéne? – tényleg nem értettem.

- Tegnap este kimentél az erdőbe. Ott találtam rád. Teljesen átfagytál a hálóingedben, csupa seb voltál és piszok. Mégis miért kellett odamenned? Főleg egyedül?

- Én… csak… - zavaromban megint az ablak felé fordultam. Valamilyen szinten megértettem a haragját, ugyanakkor nevetségesnek tartottam, amivel vádolt. Soha, SOHA, semmilyen körülmények között nem léptem volna a fák közé. Nem emlékszem, hogy megtörtént volna. – Fogalmam sincs. Nem emlékszem semmire…

- Szóval nem emlékszel? – mordult fel. Csillant valami a szemében, nem voltam felkészülve a következő szavaira. – Hazáig cipelnem kellett téged. Tudod te milyen nehéz vagy? Azt hittem leszakad a hátam, míg hazaérünk. Mikor betettelek az ágyba úgy gondoltam, végre vége az éjszakának, de nem… - az utolsó szót megnyújtotta a drámai hatás kedvéért. Ezúttal őszintén mérgesnek tűnt, még egy ér is lüktetett a halántékán, mint a mesékben. – Belázasodtál, és muszáj volt melletted maradnom. Pocsékul néztél ki.

Csend következett. Nem igazán voltam képes ilyen kásaaggyal értelmezni az elhangzottakat, egyre csak őt figyeltem. Kezdett hosszúra nyúlni a hallgatás, a ő dühödt tekintete nem tűnt el, én pedig éreztem, nem leszek képes tovább magamban tartani az érzéseim. Eric legnagyobb döbbenetére elnevettem magam. Nem tehettem róla, de annyira komikusan nézett ki, képtelen voltam visszafogni magam.

- Szóval így állunk? Kinevetsz? Akkor bizonyára már jobban érzed magad. – mondta, aztán égő tekintettel rám vetette magát. Aprót sikkantottam meglepetésemben, és ismét felnevettem. Eric fáradhatatlanul csiklandozott, én pedig nem tudtam lerázni. – Majd megmutatom én neked, mi jár ezért a szemtelenségért!

Mielőtt azonban demonstrálhatta volna, kinyílt a szobaajtóm. Eric vonakodva elengedett, én pedig letöröltem a könnycseppeket a szemem sarkából. A vigyoromat azonban képtelen voltam eltűntetni.

- Mi folyik itt? – kérdezte anya.

- Azt hiszem, Rose elég jól érzi magát. – fordult felém Eric, és a gyerekes testvérhangulatra rátéve még egy lapáttal, nyelvet öltött rám, hogy csak én láthassam. Megint felkuncogtam.

- Igen, én is úgy látom, hogy kiheverte a tegnap estét. – jött oda hozzám anya mosolyogva.

Megsimogatta az arcom, ellenőrizte a lázam, aztán az asztalomhoz ment. Egy tálca volt a kezében mikor megfordult, ami roskadozott a kedvenc palacsintám alatt. Az egész halom le volt öntve eperlekvárral, nekem pedig összefutott a nyál a számban. Hát ez volt az édes illat, amit éreztem. Sietve felültem, átvettem anyutól a tálcát és falni kezdtem. Elismerésemben még fel is nyögtem, mire Eric gúnyosan felhorkant.

- Kétségtelenül nagyon is jól érzi magát a kis Hófehérke. – azzal sarkon fordult, és ott hagyott. Homlokráncolva anyuhoz fordultam. – Miről beszél? Miért szólít állandóan Hófehérkének?

- Majd ha bemész a fürdőbe, meglátod. – mosolygott anya. Alig tudta leplezni kitörő nevetését. – Én most megyek, el kell vinnem az ikreket a bölcsibe. Apád már elment dolgozni, ma úgy néz ki, egyedül maradsz. Kivettem neked a napot a suliból. Aztán ne legyen több ilyen kaland, míg nem vagyunk itthon. Ígérd meg!

- Ígérem. – mondtam halkan. Kicsit szégyelltem magam, de tényleg nem emlékeztem semmire a tegnap éjszakából. Sally egy csókot nyomott a homlokomra, aztán kiment.

Befaltam a palacsinta maradékát is, aztán kimásztam az ágyból. Ezúttal nem szédültem meg, tehát felkaptam a törölközőm és a köntösöm, majd berontottam a fürdőbe. Majdnem felkiáltottam, mikor a tükörbe néztem. Közelebbről is szemügyre vettem a lányt, akit láttam, de egyáltalán nem emlékeztetett rám. A haja fekete volt, a bőre sápadt, a szája pedig meg volt duzzadva és vöröslött a vértől, ami a szám szélén lévő sebből szivárgott. Valószínűleg elharaptam.

Végigsimítottam a tincseimen, tükörképem pedig ugyanígy tett. Felnyögtem.

- Jajj, ne!

Mellőzve a további pillantásokat, azonnal vizet engedtem magamnak, levetettem sáros, szakadt hálóingem—ami ugyancsak alátámasztotta anyuék állítását—, aztán beálltam a forró vízsugár alá. Majd’ negyed órába telt, míg kimostam a sarat és a koszt a hajamból. A víz végig fekete volt alattam, legalább négyszer kellett leöblítenem magam samponnal, mire visszanyertem barna fürtjeim. Miután megszárítottam a hajam megint vetettem magamra egy pillantást. Az arcom visszanyerte a színét, kissé ki is pirult a gőztől, hajam megint a régi volt, csak a szám sarkában lévő seb emlékeztetett reggeli horrorisztikus énemre.

Elégedetten hagytam el a fürdőt. A folyosón ráébredtem, mekkora csend honol körülöttem, ebből arra következtettem, hogy már mindenki elment. Jobb is így. Felöltöztem—egy vastag, piros gyapjúpulóvert vettem fel, mert még eléggé fáztam, valamint egy vastagabb, csőszárú farmert—, elhúztam a függönyt, résnyire nyitottam az ablakot és hagytam, hogy a kellemes levegő körbejárja a szobám.

Az asztalomra pillantottam, és valami különöset vettem észre. Kedvenc kis könyvem el volt mozdítva. Kíváncsian léptem oda, felvettem és megsimogattam a kopott bőrkötést. Ujjaim végigcsúsztattam a szélén, aztán nagyon óvatosan felemeltem a fedelet. Ugyanaz a látvány fogadott, mint évek óta mindig. Furcsa jelek, apró rajzok, megfejthetetlen szimbólumok.

Még édesapámtól kaptam a könyvet mikor kicsi voltam, legalábbis Sally és James mindig ezt mondja. Kincsként őriztem annak ellenére, hogy sosem értettem mi volt benne. Azonban valamire figyelmes lettem. Az egyik lap szélén apró számok voltak. Közelebbről megnézve ébredtem csak rá, hogy egy tegnapi dátum. Vetettem egy pillantást a lenti szövegre is, de most sem értettem belőle semmit.

Hunyorítva próbáltam rájönni mi lehet, a betűk olyanok voltak, mintha egy nagyon régi lúdtollal írták volna. Csak nem a klasszikus barna, vagy fekete tintával, hanem arannyal. Mutatóujjammal végigsimítottam az egyik szót. Ekkor valami furcsa történt. A jelek felizzottak, és kezdtek átformálódni.

Ijedtemben elejtettem a könyvet. A lapok világítottak, én meg egyre csak hátráltam tőle. Megráztam a fejem és félve megint a könyv felé sandítottam. Semmi. Meg sem mozdult, nem is világított. Ártatlanul heverészett az asztalon. Dübörgő szívemre helyeztem a kezem, lihegve próbáltam csökkenteni az adrenalin szintem.

- Biztos csak képzelődtem. Igen. – motyogtam, igyekezve meggyőzni magam. – Csak a láz miatt volt.

Lerogytam az ágyra, a nyugalom egyre nagyobb hullámokban öntött el. Épp el akartam dőlni az ágyon, mikor megszólalt a telefonom. Ashlyn hívott.

- Szia. – szóltam bele a mobilba.

- Szia kislány. – hangzott a vidám felelet. Ő már csak Ashlyn volt. Sosem lehetett kedvét szegni, ráadásul hangulatát mindenkire át tudta ragasztani. Elmosolyodtam.

- Mi a helyzet? Neked nem órán kéne lenned?

- Szabadnapom van. – jelentette be ujjongva. Motoszkálást hallottam a vonal túlsó felén, aztán Ashlyn halkan felelt egy morgó hangnak. Most már vigyorogtam.

– Üdvözlöm Davidet is.

- Átadva. Szóal… hallom beteg vagy csajszi. Minden rendben?

- Persze. Semmi bajom.

- Az jó. – ujjongott a barátnőm. – Mert programunk van?

- Micsoda? – kérdeztem nevetve.

- Hát vásárolni megyünk?

- És mégis mit? Nekem most nincs szükségem semmire.

- Dehogyisnem. Egy báli ruhára. – tapsolt egyet Ashlyn. – Hallottam, hogy Markus végre összeszedte magát, és elhívott.

- Igen. De… Ashlyn… Mit tervezel? – kérdeztem gyanakodva. Barátnőmet ismerve akármi kisülhetett a dologból. Tényleg akármi.

- Semmit. Esküszöm! – nevetett a lány. – Szóval akkor egy óra múlva találkozunk a házatok előtt. Felveszlek.

- Rendben. – alig hogy kimondtam, Ashlyn már le is tette.

Mosolyogva dobtam a telefont a párnámra, elfeküdtem az ágyon, és a plafont bámulva összegeztem magamban a ma reggeli információkat. Eszembe jutott a könyv, és a furcsa dolog, amit művelt. Megint odanéztem, de az említett tárgy mozdulatlanul heverészett az asztalon. Fáradtan dörzsöltem meg a szemem.

- Csak képzelődtél, Rose. A könyvek nem világítanak és nem kelnek életre. Azt hiszem, ideje lenne leszoknod a mesékről. – dorgáltam magam.

Észre sem vettem, hogy elszállt az idő, épp a konyhába tartottam egy pohár vízért, mikor dudálást hallottam odakintről. Felvettem a cipőm, magamra kaptam a kabátom, bezártam magam mögött az ajtót és beültem a barátnőm mellé.

- Akkor keressünk ruhát neked a bálra. – vigyorgott Ashlyn, és megfordulva ismét a főút felé vette az irányt.