5. fejezet
Szóval ott álltam a lelátón, és dobogó szívvel figyeltem a többiek ügyeskedését. Úgy éreztem messze jobbak tőlem, nem láttam sok sikert arra, hogy legyőzhetem őket. Olyan régen volt már… Azóta sosem tudtam igazán átadni magam a zenének. Úgy éreztem, hamarosan kidobom a taccsot az izgalomtól, ha nem hívnak ki a parkettre.
- Miss Woods, maga következik. – hallottam az igazgató hangját. Minden fej egységesen felém fordult. – Jöjjön kérem a terem közepére.
Automatikusan indultak meg a lábaim arra a helyre, ahová az igazgató mutatott. Szívem egyre hevesebben vert, ugyanakkor a vér mintha megszűnt volna keringeni bennem. Zsibbadáson kívül nem éreztem mást. Középen megtorpantam pár percre, körbenéztem a rám szegeződő arcokon. Láttam hitetlenséget, kíváncsiságot, lenéző pillantásokat, némelyek pedig megdöbbentek.
- Felkészült? – kérdezte megint az igazgató. Most rá néztem. A kalap megint takarta arcának finom részleteit, de magamon éreztem azt a barna szempárt. Felforrt a vérem, szinte üvöltöttek a tagjaim a mozgásért. Aprót bólintottam.
A zene gyönyörű volt. Legalábbis gondolom. A fülemben dobogó vértől semmit nem hallottam. Csak tompán. Teljesen lefagytam. Most mit kéne tennem? Ja persze. Táncpróba. Táncolnom kéne. Esetlenül oldalra mozdultam, de megbotlottam és térdre estem. Arcom a tenyerembe temettem, máris hallottam a sugdolózást a lelátókról. Anya arca jelent meg előttem.
- Menni fog. Tudom, hogy sikerül. – felkaptam a fejem. Körbenéztem, de nem tudtam, honnan hallottam a hangot. Egy férfi hangját. Libabőrös lettem a suttogástól, a gazdáját nem találtam. Aztán, mint az áramütés, anya képét felváltotta egy ezüst szempár. A fiú, akit régen láttam. Olyan biztosan tudtam, hogy őt hallottam, mint abban, hogy elszúrtam az esélyem. – Gyerünk, állj fel. Mutasd meg nekik!
Azt tettem, amit mondott. Remegő lábakkal felálltam, és rá összpontosítottam. Tudtam, hogy figyel valahonnan. Valami oknál fogva, meg akartam neki mutatni, mit tudok. Bizonyítani akartam. Elővettem egy hajgumit a zsebemből, lófarokba kötöttem mogyoróbarna fürtjeim, és megint az igazgatóra néztem. Mintha mosolygott volna. Ujját ismét a lejátszás gombra helyezte, időközben leállította a zenét.
- Mehet, kisasszony? Készen áll?
- Igen. – határozott volt a hangom. És izgatott voltam.
Mikor újra megindult a zene, már felismertem, mit hallok. A kedvencem. Emmy Rossum száma. Mennyire illett a mostani hangulatomhoz. A Don’t Stop Now ritmusa betöltötte az egész teret, elvegyült az ereimben dübörgő vérrel együtt. Elnevettem magam, ahogy a lábam rögtön megmozdult, követve a dallamot. Egészen más világban éreztem magam. Nem zavart, ki figyel, nem zavart, hányan súgnak össze a hátam mögött.
Nevetve táncoltam a dallamra, pörögtem, úgy éreztem, repülök. Mintha a lábam csak siklana a talaj felett, nem lenne súlyom, a dal lassú, ugyanakkor nagyon is erőteljes rezgéseit követtem én is. Az vezérelt. Kecses mozdulattal hajoltam meg a levegőben, éreztem, ahogy a levegő simogatja a bőröm. Nevettem. Aztán a pillantásom megakadt az igazgatón. Érthetetlen okból nem tudta másfele nézni. Mosolyom lassan lefagyott az arcomról, a lelkesedés kezdett alábbhagyni. Valami más vette át a helyét. Valami furcsa és ismeretlen. Mintha ezernyi apró áramütés érte volna a testem, nyugodt voltam, mégis felforrt a vérem. Várakozásteljesen néztük egymást.
Aztán a zene megállt. Az igazgató megint alig láthatóan elmosolyodott, de csak egy pillanatra és csak én láthattam. Még mindig az volt az érzésem, túl fiatal, hogy egy iskolát vezessen. Mr. Pallmerben volt valami különös. Amit nem tudtam megmagyarázni.
- Rendben, köszönöm a részvételt. Holnap kitűzöm a faliújságra azok listáját, akik bekerültek a tánccsoportba. Vigyázzanak magukra hazafelé menet.
Álltam még ott néhány percig bambán, és végig pörgettem az agyamon az előző eseményeket. Alig hallottam meg barátom hangját.
- Micsoda? – fordultam Markus felé. A fiú grimaszt vágott.
- Ne mondd, hogy nem is figyelted a dicshimnuszom?
- Bocsánat. – nevettem fel. – Túl izgatott voltam. Vagy inkább sokkolt. Még csak most dolgozom fel az információt, hogy táncoltam.
- Eszméletlen voltál. Szinte nem is evilági. Hogy csináltad? – ujjongott Markus.
- Fogalmam sincs. Ez… még sosem éreztem így magam. Ilyen felszabadultnak… Olyan furcsa volt. És az a hang…
- Milyen hang? – Markus arcáról még mindig nem tűnt el a vigyor.
- Hát az a férfi. Aki bíztatott.
- Miről beszélsz? – vigyora lassan ideges mosolyba váltott. Kitapintotta a homlokom, hátha lázas vagyok, de én tudtam, mit hallottam.
- Az a férfi. Nem hallottad?
- Nem. Kellett volna? – aggodalmas arccal méregetett. – Biztosan jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz.
- Hát persze. Csak sok volt ez a mai nap. – próbáltam visszahozni a humoros légkört. De az már elveszett.
- Rendben. Akkor menjünk haza. Gyere, elviszlek.
- Oké. Csak hozom a cuccom.
- Már nálam vannak. – vigyorgott Markus, és felemelte a jobb kezét, amin ott figyegett a táskám.
- Köszi. – bokszoltam a vállába, és átvettem tőle a hátizsákot. Mikor még egyszer hátrapillantottam a vállam fölött, az utolsó lámpák fényénél még láttam meglebbenni az igazgató köpenyét, aztán eltűnt az ajtóban és minden elsötétült.
Errefelé korán sötétedik. Mire fél kilencre vége lett a válogatásnak, már teljesen lement a nap, helyette a hold szolgáltatott némi fényt. Markus egész úton az előadásomról beszélt, erősítette, hogy mindenki másnál jobb volt, az igazgatónak pedig nincs szeme, ha nem vesz be a csapatba. Én többnyire álmatagon figyeltem, hogy suhannak el mellettünk a fák. Már a kavicsos úton gurultunk, mikor megéreztem a hangulatváltást. Értetlenkedve néztem a barátomra.
A szája szélét harapdálta, pedig ennyi év után már megtanultam, ezt csak akkor csinálja, mikor zavarban van. Ez pedig ritkán fordult nála elő. Kíváncsian fordultam felé az ülésen, ő viszont igyekezett kerülni a pillantásom. Kezdtem gyanítani, hogy valami nagyon komoly dolgon töri az agyát.
- Markus. Mi folyik itt?
- Én… csak…
- Markus. Téged szinte sosem lehet zavarba hozni. Mi történt? – próbáltam ugratni. De nem tudtam megtörni a súlyos légkört. Egyre idegesebb lettem. – Markus. Mi a baj?
- Baj? Nincs semmi baj. Csak… az van, hogy…
- Hogy, mi? Bökd már ki, megijesztesz. – Sötétszőke haja megcsillant a holdfényben. Már nagyon közel voltunk a házunkhoz. Töretlenül bámultam, mire megállította a kocsit. Behunyta a szemét, próbált egyenletesen levegőt venni, de nem nagyon tudott megnyugodni.
- Csak… szeretnék valamit elmondani…
- Mit tettél megint? – vontam fel a szemöldököm. Meggyőztem magam, hogy megint csak bajba került. Ezúttal nagyobba, mint hitte, és a segítségem kéne neki. Hát persze, megint én húzzam ki a csávából.
- Én nem… nem az történt…
- Akkor?
- Tudod, már régóta… szóval, lesz ez a bál…
- Á, már értem. – vigyorodtam el mindentudón. – Sarah megint kikosarazott, és szeretnéd, ha veled mennék. – Sarah alattunk járt egy évvel. Markus fülig bele volt zúgva—bár ezt próbálta tagadni—, de a lány mindig nemet mondott minden próbálkozásra.
- Én nem… csak… - Markus még mindig kereste a szavakat. Most rajtam volt a megdöbbenés sora. Esküszöm, hogy elpirult. A legjobb barátom életében először elpirult. Ettől meg az én szívem dobbant meg hevesen. Már én sem tudtam viccelődni. – Szóval a lényeg: Eljönnél velem a bálba?
- Hát… - én is elpirultam. Szinte már ki is ment az őszi bál a fejemből. Nem hittem, hogy bővelkednék kérőkben, szóval itt volt a remek alkalom. Markusszal valamiért azonban furcsa lett volna bálba menni. A legjobb barátom volt. Barát.
- Tudtam, hogy hülyeség megkérdezni. Bocsánat. – beindította a kocsit, mielőtt azonban elindulhattunk volna, megragadtam a kezét.
- Csak… váratlanul ért. El is felejtettem már a bált, meg minden… bocsánat. Én… Szívesen elkísérlek, persze. – mosolyodtam el szégyenlősen.
- Akkor jó. – fújta ki a levegőt és elnevette magát. A nyomasztó légkör helyét megint a tréfálkozás vette át. Azonnal beszélni kezdett, de nem figyeltem rá. Megint a fák felé fordítottam a fejem és gondolataimba mélyedtem.
Elbúcsúztam Markustól, majd besétáltam a házba. Még be sem csuktam az ajtót, máris Ericet pillantottam meg. Elpirultam, bár magam sem tudtam, miért. Csak eszembe jutott Markus meghívása. Kicsit helytelennek éreztem most, hogy Ericre néztem. Megráztam a fejem. Nem szabad ilyen hülyeségekre gondolnom. Főiskolás lakótársam hanyagul dőlt a konyhába vezető boltív falának, és engem méregetett pimasz, mindentudó vigyorával.
- Nocsak, milyen jó kedve van valakinek.
- Volt. – morogtam.
- Jól sikerült a táncpróba, ugye?
- Semmi közöd hozzá.
- Valóban? – mosolyodott el sejtelmesen. Felszisszentem, mivel egyre mérgesebb lettem. Eszembe jutott, megfogadtam, ha hazaérek, megölöm.
- Igen. Meg tudnálak fojtani a hülye ötleteidért, szóval, ha nem akarsz a másvilágra kerülni, békén hagysz.
- Miért vagy ilyen ellenséges? Én csak jót akartam. – gúnyolódott.
- Inkább… Inkább hagyjuk.
Dühösen felcsörtettem az emeletre. Magányra vágytam, persze ebben a házban ez nem volt ilyen egyszerű. Amint lehuppantam az ágyamra berontott Tommy, őt pedig hamarosan ikertestvére is követte. Majdnem egy órába telt visszatessékelnem őket a szobámba. Természetesen Eric segítségével. Látva, mennyire jól kijön az ikrekkel, kicsit féltékeny is lettem. Mintha ezer éve velünk élne, pont úgy viselkedtek vele a gyerekek. Az árulók nagyon hamar a bizalmukba fogadták.
Fáradtan másztam be a zuhanyzóba, mire kiértem, már az ágyig is alig bírtam elvonszolni magam. Felvettem a rózsaszín hálóingem. Ez volt a kedvencem. Egészen fenékig testhez simuló volt, onnan pedig a bokámig szélesedett. Mint egy szoknya. Rövid, puffos ujja volt, a mellkivágása egyenes. Imádtam. Megsimogattam kopott kis bőrkönyvem borítását. Ritkán nyitottam ki.
Lassan, óvatosan visszahelyeztem a helyére, ekkor pillantottam meg a kis dobozt. Egy elegánsan becsomagolt, vörös kis doboz volt, fekete masnival átkötve. Az apró szalagra egy R volt írva. Egyértelműen az enyém. De kitől? Óvatosan felvettem, szívem ütemére emeltem fel a fedelet. Egy csodálatos nyaklánc volt benne. Ezüst volt, bizonyos közönként apró kristály virágok voltak ráhelyezve, középen pedig egy csodálatos medál lógott. Két szárny, szivárványszínekben ragyogó kristályokkal kirakva. Középen egy szív alakú foglalatban, egy hatalmas zafír tartotta őket össze. Lélegzet elállító volt.
Zavartan néztem körbe. Eric nem vett volna nekem semmit. Minek tette volna? De akkor kitől lehet? Lassan az ablakhoz léptem és kilestem a függöny mögé. A hold magasan ragyogott az égen, de a ház körüli erdő sötét volt. Aztán megint megpillantottam. Egy köpeny lebbent meg a fák szélén, lassan egy alak lépett ki az árnyékból. Ahogy a hold fénykörébe ért elakadt a lélegzetem. Fekete haj, ezüst szemek. Csak ő lehet. A kisfiú, akit láttam. De most más volt. Idősebb lett az évek alatt. Lenyűgöző, gyönyörű arca volt, semmilyen hibát nem találtam tökéletes vonásaiban. Rám emelte a tekintetét, pillantásunk összefonódott. képtelen voltam másfelé nézni.
Aztán az idegen lassan elmosolyodott, és visszalépett az árnyékba.
- Ne! – kiáltottam, kezem az üvegre szorítottam, szívem a torkomban dobogott. Nem ereszthetem el! Még egyszer nem!
Kiesett az ajándék a kezemből, de nem törődtem vele. Sem azzal, hogy hálóingben voltam. Lerohantam a lépcsőn, még cipőt sem húztam igyekezetemben, kisiettem az udvarra, egyenesen arra indultam meg, ahol eltűnt a fák között. Éreztem, hogy meg kell találnom. Nem hagyhat el megint! Könnyek gyűltek a szemembe, semmivel sem törődve berohantam az erdőbe.
A sötétben viszont semmit nem láttam, hiába rohantam töretlenül előre...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése