Vámpír-Egy szerelem története 7. fejezet

2011. január 4., kedd | Alysia |

7. fejezet

Nem Riverfalls-ban kerestünk ruhát, természetesen. Mifelénk nem nagyon lehetett estélyiket találni, persze próbálkoztak terjedni ide is a különféle nevesebb üzletek, de a mi kis városunk erősen ellenállt a modernizációnak. Lehajtottunk a hegyről, követtük a főutat, egészen a nagyvárosig. Majd’ harminc perce keringtünk az utakon, mire Ashlyn megállt az autóval egy butik parkolójában.

- Hát itt volnánk. – vigyorgott izgatottan. David úgy tett, mint aki már most unatkozik, rájátszásképpen ásított is egy nagyot. Felnevettünk. – Jaj, már! Nem fog sokáig tartani. Ígérem. – bokszolt bele barátnőm a pasija vállába. Olyan fény csillogott a szemében, amitől még én is megijedtem. Ez sosem jelentett jót.

- Ajaj! Neked már terved is van. – forgattam a szemem. – Halljam, ezúttal mit rendeltél?

- Ugyan, miből gondolod, hogy már elintéztem mindent? – kérdezte Ashlyn ártatlanul, miközben kiszálltunk. Persze ez már csak játék volt, mindannyian tudtuk, hogy már az egész vásárlást lerendezte.

- Ashlyn! És, ha nemet mondtam volna a bálra? Mit csináltál volna a ruhával? – felnéztem az üzletre. – Nincs is annyi pénzem, hogy kifizessem!

- Már mindent elintéztem, oké? Nyugi. Csak gyere. Biztosan elájulsz, ha meglátod, mit választottam neked. – tapsolt Ashlyn.

- Hát persze. – morogtam. Barátnőm már csak ilyen volt, mindig a saját feje után ment. Minden téren.

Bementünk az üzletbe. Pont olyan volt, amilyennek a külső alapján ítéltem. Gazdag, drága, és undorítóan stílusos. Fintorogva, és nagyon is bizalmatlanul méregettem a temérdek ruhát, amik az akasztókon lógva csak a vásárlókra vártak. Míg Ashlyn beszélt az eladóval, én körbejártam a boltot, és alaposan megnéztem a ruhákat, találgatva, vajon melyikük lesz az a szerencsés, akit felveszek. Egyre növekvő aggodalommal válogattam. Eddig egyik sem tetszik. Mi lesz, ha az a ruha sem tetszik meg, amit Ashlyn választott? Meg fogom bántani…

- Rose! Gyere, a ruhád már vár! – kiáltott felém izgatottan a barátnőm. Nagy levegőt vettem, és átsétáltam hozzájuk az üzlet másik végébe. Itt kevesebb ruha volt, a helyükön egy bőrkanapé, egy dobogó rengeteg tükörrel, hogy minden oldalról megszemlélhesd a ruhát, és három függönyökkel elválasztott próbafülke volt. Ashlyn rábökött az egyik elfüggönyözött fülkére. – Ott vár a ruhád. Vedd fel, aztán gyere, és mutasd meg, hogy áll.

- Én majd itt várlak bennetek. – ajánlkozott David, aztán ledobta magát a kanapéra. Ashlyn bement a mellettem lévő fülkébe, én pedig arra, amelyikre mutatott.

Leesett az állam. Odabenn a leglenyűgözőbb estélyire bukkantam. Kívánni sem tudtam jobbat. Meglepetésemben fel sem tűnt, hogy legördül egy könnycsepp a szemem sarkából. A szám elé kaptam a kezem, nehogy elsírjam magam. Csak álltam ott hülyén, és néztem a szépséget előttem. Nem éreztem helyesnek, hogy hozzáérjek.

- Ashlyn… - suttogtam meghatódva. Közelebb araszoltam.

Remegő kézzel végigsimítottam az anyagon. Selyem. Lágy tapintású, finom selyem. Vörös volt, a szoknyán sötétkék és rózsaszín, hatalmas virágok díszelegtek és az egészet egy átlátszó, piros anyag fedte be. Maga a felső rész színes flitterek ezreivel volt borítva, nem volt pántja, hátrafelé pedig még ereszkedett is. A cipzár környékén meg volt húzva, ettől ráncos lett az anyag. Annyira szép volt. Zavaromban felnevettem, de az elfojtott sírástól elcsuklott a hangom.

- Minden rendben? – szólalt meg Ashlyn a függöny mögül.

- Hát persze. – mondtam.

- Mi tart eddig? Én már rég végeztem. – türelmetlenkedett.

- Csak egy perc.

Gyorsan kibújtam a ruháimból és beleléptem a ruhába. A selyem tökéletesen, lágyan simogatva ölelte körbe a testem. Annyira jó érzés volt. És… Olyan ismerős… Képek villantak a fejembe. Homályos, sötét képek. Viszont mindent éreztem. A kő hideg tapintását a meztelen talpam alatt, a nyirkos levegőt, a hideget, amitől kiborsódzott a karom… Aztán füvet tapintottam, az erdőre megannyi jellegzetes hangja vett körbe. Egy férfi hangját hallottam, ahogy engem szólít…

- Segítsek? – ajánlkozott Ashlyn. Egy rántással visszakerültem a próbafülkébe. Idegesen körbepillantottam, de semmi szokatlant nem láttam. Gyorsan felhúztam a cipzárt a szoknyán, és a függönyhöz léptem.

- Nem kell. Készen vagyok.

- Akkor gyere már ki! Annyira kíváncsi vagyok, hogyan áll.

- Rendben. Akkor… kimegyek. – nagy levegőt vettem, és elhúztam a függönyt. Ashlyn tőle szokatlan módon meg sem szólalt, David viszont elpirult. ELPIRULT! Értetlenkedve néztem egyikükről a másikra.

- Ez… Tudtam, hogy illeni fog hozzád. – hápogta Ashlyn. – De…

- De? – kérdeztem bizonytalanul. Furcsán éreztem magam ebben a ruhában, szerettem volna levenni végre. Valami nem volt velem rendjén. A fejemmel.

- Gyönyörű vagy. Mindenképpen fel kell venned! – mondta a barátnőm. Mielőtt magyarázkodásba kezdtem volna, megállított. – Nem akarok kifogásokat hallani! Ugye nem akarod elutasítani a születésnapi ajándékom?

- Születés… - elharaptam a mondatot. El is felejtettem. A bál napján lesz a születésnapom. Ismét meghatódtam a figyelmességtől, de aztán megint megfájdult a fejem. Ezúttal erősebben. Megmasszíroztam a halántékom, de nem segített.

- Szóval… És az enyém hogy áll? – fordult körbe Ashlyn. Ekkor tűnt csak fel, hogy egy halványlila estélyi van rajta is. A fűzőrész fehér volt, apró kövekkel díszítve, a derekára pedig egy árnyalattal sötétebb, selyem szalag volt kötve.

- Lehengerlően gyönyörű vagy. – mondtam őszintén. David is felpattant, átkarolta a barátnőjét és belecsókolt a nyakába. Ahogy figyeltem őket elszorult a gyomrom. Érthetetlen hiányérzetem támadt.

Ugyanakkor ott volt a biztos tudat, hogy ez egyszer nekem is megvolt. Megráztam a fejem, hogy emlékeztessem magam, megint ostobaságokra gondolok. Sosem volt még fiúm! Lehetetlen dolgokat beszélek. Mégis a szívemhez kellett kapnom. A jeges érzés lassan felkúszott dobogó szívemhez, vasmarokkal szorította meg, mintha képzeletbeli körmei belevájtak volna a gyönge húsba. Rettenetesen fájt.

Ugyanebben a pillanatban a fejemet megint elözönlötték az ismeretlen képek. Ezúttal élesebben, mint az előbb, de még mindig túl homályosan. Egy meleg kéz fonta körbe a derekam, valaki megcsókolta az arcom, majd elégedetten figyeltem, ahogy megsimogatja gömbölyödő pocakom. Boldogságot éreztem, mégis kétségeim voltak. Egy döntést készültem meghozni. Nagyon rossz döntést… Ekkor öntötte el a szívem a jeges érzés, mikor már tudtam, milyen szörnyűségre készülök.

Váltott a kép, ezúttal egy nagyon világos helyen voltam. A fény elvakított, minden fehér volt, semmi nem mozdult. Valaki beszélt hozzám, de nem értettem mit. Aztán egy újabb kép úszott a fejembe, majd egy újabb, a végén már egy pillantást sem tudtam vetni rájuk, olyan gyorsan váltogatták egymást. Felnyögtem, a halántékomra szorítottam a kezem, és csak akkor döbbentem rá, hogy kiabálok, mikor Ashlyn lefejtette görcsös, izzadságtól csúszós kezem a fejemről. Eltűrte barna tincseimet a fülem mögé, és aggódó arccal simogatta a hajam.

- Mi volt ez? Mi történt? – kérdezte lágyan, halkan, alig hallottam meg.

- Nem tudom… én… Haza akarok menni. – suttogtam rekedten. Sírva dőltem a legjobb barátnőm vállára.

- Rendben. Azonnal indulunk. Csak… öltözzünk át.

Bólintottam. Hagytam, hogy Ashlyn bevezessen a fülkébe, miután behúzta a függönyöket óvatosan levetkőztessen, majd ismét felöltöztessen. Negyed órával később két becsomagolt dobozzal együtt ültem a hátsó ülésen. Néha elkaptam barátnőm aggódó pillantásait a visszapillantó tükörből, de nem tudtam úgy tenni, mint aki jól van. Sikítani akartam a fájdalomtól. A fejem zúgott, a fülem még mindig csengett, a kivehetetlen képek pedig szűnni nem akaró folyamban, irdatlan sebességgel ostromoltak.

Hol gyerekeket láttam, hol egy férfi homályos körvonalait, hol pedig a gömbölyödő pocakom. Minél kisebbre próbáltam összehúzni magam a kocsi hátsó ülésén, hátha eltűnhetek, és végre megszűnik ez az egész. De nem sikerült. Észre sem vettem, mikor megérkeztünk a házunkhoz. Mivel képtelen voltam járni, David vitt fel a szobámba. Még senki nem volt otthon, így nem kellett aggódó szülőket leráznom. Eric nem hiszem, hogy túlságosan aggódott volna… Eric…

Eszembe jutott a tegnap éjszaka. Nagyon is aggódott értem. Vajon megint dühös lenne? Akaratlanul is elmosolyodtam, de csak egy pillanatig tartott az egész. Újra görcsbe rándultak az izmaim, mindenem sajgott. Meggyőztem Ashlyn-t hogy jól vagyok, ezért magamra hagyott. Daviddel együtt elmentek, én pedig hosszú, nem túl kellemes álomba zuhantam. A képek most már csak ismétlődtek, néha lassabban, néha gyorsabban. Egyre inkább kezdtek kitisztulni, és akármennyire is tiltakoztam, mélyen legbelül tudtam, hogy ezek emlékek. Nem csupán a fantáziám szüleményei, emlékek… Akárcsak az a havas éjszaka…

Megint a fényes teremben álltam. Nem volt ott rajtam senki más, de kijáratot sem láttam sehol. Mintha a fehér semmi kellős közepén lebegnék. Tettem egy lépést előre, aztán szellőt éreztem, ahogy végigsimítja csupasz bőröm. Ha tudtam volna, döbbenten fordulok hátra, hogy szemügyre vegyem hatalmas, aranyló szárnyaim, de ez nem álom volt, hogy uraljam a testem. Csupán újrajátszása egy emlékemnek.

Különféle érzések kavarogtak bennem. Fájdalom, félelem, szerelem…. és bűntudat. Kezemet megnövekedett pocakomra tettem. Még alig látszott, belül viszont éreztem, hogy gyermeket hordok a szívem alatt. Gyermeket, akivel hamarosan végezni fogok. Zajt hallottam a hátam mögül, ezért arra kaptam a fejem. A semmiben kinyílt egy ajtó, és egy férfi lépett be rajta.

Aranyló fürtjei megcsillantak minden egyes lépésénél. Neki is voltak szárnyai, de mégsem ugyanolyanok, mint az enyémek. Fehér ing, és egy fehér nadrág volt rajta, teljesen beleillett a környezetbe, mégsem éreztem teljesen helyesnek a jelenlétét. Fájdalmas tekintettel mértek végig ragyogó kék szemei. Kicsit emlékeztetett valakire. Eric... neki vannak a leggyönyörűbb kék szemei. Ennek a férfinak is lenyűgöző szemszíne van, de… Eric szemin nem tehet túl…

- Hát itt maradtál… - szólalt meg. Hangja mély volt és földöntúli, visszhangot vert a minket körülvevő semmiben.

- Igen. – csak ennyit válaszoltam. Az én hangom is nem eviláginak hatott, de valami megmagyarázhatatlan, furcsa erő hatotta át.

- Pedig reménykedtem, hogy nem így kell végződnie. – vetett rám egy újabb fájdalmas pillantást a férfi.

- Neked kell megtenned, Gabriel. – hangom nyugodtnak és elszántnak hatott, belül viszont még küzdöttem.

- Annyit szenvedtél már… És tudod, hogy ezzel nem lesz vége. Ez nem fog megállítani semmit.

- Tudom. De meg kell próbálnom.

- Még hányszor? Hányszor kell még végeznem veled? Nem megy. – nyögött fel a Gabriel. – Az ég szerelmére, nem tudom megtenni többet. Miért én?

- Mert csak te tudod megtenni. Gabriel, nézz rám! Megint elbuktam! Akkora hatalmam van, mégsem vagyok képes… helyesen cselekdni… - elcsuklott a hangom. Gabriel odalépett hozzám és habozás nélkül átkarolt. Én viszont nem az ő szorítását éreztem. Hanem azét, aki most nem lehet velem. Akivel nem lehetek együtt. mélyebbre fúrtam az arcom a mellkasába. – Előbb-utóbb valaki megteszi. Nem élhetek így!

- De… képtelen vagyok rá. Tudod, mit érzek.

- Tudom, mégis, meg kell, kérjelek rá! Tedd meg! – suttogtam. Nagyot nyeltem, és halkan, remegő hangon még hozzátettem. - Értem.

- Rose…

- Most!

Hátraléptem, mielőtt Gabriel lehajolhatott volna, hogy megcsókoljon. Arca fájdalmasan megrándult, majd ő is tett hátra pár lépést. Kinyújtotta balra a kezét. Megjelent egy kard a kezében. Fénylő pengéjére ugyanolyan, számomra ismeretlen jelek voltak vésve, mint a könyvemben. De ezúttal el tudtam őket olvasni. 

„A Szent Penge védi, és szolgálja azt, ki arra, és Isten szeretetére érdemes”

Annyira ironikusnak éreztem ezt. Már régen kívül estem Isten kegyelmén, most mégis ez a kard fog lendülni értem. De nem azért, hogy védjen. Még egyszer végigsimítottam a pocakomon, aztán egyenesen Gabriel szemébe néztem. Tedd meg, mantráztam magamban. Tedd meg, mielőtt meggondolom magam, és már nem lesz esélyed! Nem kellett sokáig várnom. A penge megcsillant, ahogy Gabriel szakértő módon meglengette a karjában. Hangtalanul suhogott a levegőben, aztán pillanatok alatt felém lendült.

Sikítva ébredtem. Verejtékkel borított, könnyáztatta arcom a párnámba fúrtam és lihegve kapkodtam levegő után. Még éreztem, ahogy a penge a húsomba vág, óvatosan kitapogattam azt a részt, ahol álmomban megsebesített. Semmi bajom nem volt. Életben voltam. Felültem az ágyon, átkaroltam a térdem és épp lehajtottam a fejem, hogy megadjam magam egy újabb adag sírórohamnak, mikor valaki megszólított.

- Rosemary… ?

- Ki van ott? – kérdeztem bizonytalanul a sötétben. Oldalra nyúltam, hogy felkapcsoljam a lámpám, de valaki megelőzött. Az ágyam mellett Eric állt, és gondterhelt arccal méregetett.

- Minden rendben? Megint beteg vagy? – egyáltalán nem gúnyolódott, nem volt a megszokott szarkazmus a hangjában, már-már túl komoly volt.

- Igen… nem… nem tudom… - ráztam a fejem. Émelyegni kezdtem.

- Semmi baj. – nyugtatgatott. Leült mellém és átölelt. Olyan jó érzés volt, megnyugtató, mintha hazaértem volna. Hatalmas sóhajjal bújtam hozzá, megint sírni kezdtem. – Csssss. Itt vagyok. Semmi baj.

Ringatott a karjában, türelmesen várta, míg megnyugszom. A hátam és a hajam simogatta, annyira jó érzés volt, annyira ismerős, képtelen voltam véget vetni neki. De muszáj volt. Rossz érzés környékezett meg, mintha figyelne valaki. Körbepillantottam a szobában, de senki nem volt ott. Ahogy a lefüggönyözött ablakra tekintettem, valami ellenállhatatlanul vonzott felé.

Kibújtam Eric öleléséből, aki—legnagyobb sajnálatomra—egyáltalán nem ellenkezett. Elhúztam a függönyt, kinyitottam az ablakot, beengedve ezzel a hűvös szellőt a szobába. Kihajoltam, a sötét udvart kémleltem, de semmi. Az érzés viszont nem múlt el. A kényszer, hogy meg kell találnom valakit, aki számomra nagyon fontos, cseppet sem csillapodott. Megfordultam, de Eric már nem volt a szobában. Nem hallottam mikor állt fel, vagy, hogy egyáltalán kinyitotta volna az ajtót, de nem volt ott. Visszafordultam a sötét fák felé, és egy újabb őrült ötlet formálódott a fejemben.

Már épp nyitottam volna a szobaajtót, hogy, kimenjek az udvarra, mikor a különös érzés felerősödött. Ugyanekkor megmagyarázhatatlan illat szökött be a szobámba, és töltötte ki az egész bensőmet. Megrándultam, mikor felismertem a rózsa és fahéj eltéveszthetetlen aromáját. Reszketve fújtam ki a levegőt, miközben lassan megfordultam. Ott állt az ablakomnál, a maga életnagyságú valójában. Éjjeli lámpám árnyékokat rajzolt az arcára, ezüst szemei csillogtak. Fekete tincsei ráhullottak az arcára, egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem.

- Rosemary. – suttogta mély, túl édes hangon. Lélegezni sem mertem, hátha szertefoszlik, amit látok. – Rosemary. – ismételte meg. Lassan megindultam felé, közben nem vettem le ezüst pillantásáról a szemem.

Az összes különös érzés ott kavargott bennem, amiket az elmúlt napokban megtapasztaltam. De ezek közül egyetlen egy emelkedett ki a leghangsúlyosabban. A vágy. Pillantásom az ajkaira tévedt, önkéntelen is megnyaltam kiszáradt szám. Azonnal bevillant egy újabb emlék. Most már tudtam, milyen csókolni ezeket az ajkakat. Lefelé jártattam a tekintetem, a képek tovább haladtak velem együtt. Tudtam, milyen érzés végigsimítani a mellkasán, mikor a karjai átölelnek, mikor lágyan becézgeti a bőrömet.

- Rosemary. Olyan régóta vártalak. – suttogta. Megint felnéztem, meg sem moccant eddig. Nem álltam meg, egészen addig, míg már csak a vékony réteg levegő választott el minket egymástól. Szomjaztam az érintését, meghaltam volna érte.

- Hát tényleg itt vagy? – hangom rekedt volt. Még mindig nem hittem el, hogy előttem áll. Hogy nem csak képzelem az egészet.

- Igen, Rosemary. Eljöttem érted. – egyik kezét felemelte, és tenyerébe fogta az arcom. Behunytam a szemem, és átadtam magam az érzésnek. Még közelebb húzódtam, ő pedig nem tiltakozott. Máskor már rég zavarba jöttem volna, de most olyan természetesnek éreztem a kettőnk közt vibráló levegőt. Mintha erre vártam volna egész életemben. Rá.

- Miért nem jöttél eddig? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Megint elvesztem ezüst szemében.

- Nem tehettem. Még nem álltál készen.

- Akkor most miért?

- Muszáj volt. Féltettelek.

- Akkor maradj velem. – könyörögtem neki. Hozzápréseltem a testem, kezeimmel a hajába túrtam, és igyekeztem magam felé húzni az arcát.

- Még nem lehet. De hamarosan, ígérem. – Lehajolt hozzám, utolsó szavai suttogássá halkultak, majd teljesen elhaltak. Már majdnem megcsókolt, ajka súrolta az enyémet, mikor köddé vált.

Először rá sem jöttem, mi történt, aztán meghallottam a folyosóról a lábdobogást. Majdnem kibuggyantak a könnyeim, ahogy az ajtón belépő Erichez fordultam. Gyűlöltem, hogy megzavarta a pillanatot, és mindent tönkretett, ugyanakkor hálás voltam. Nem voltam a magam ura az előbb, ismét megkörnyékezett a bűntudat. Lelkem egyik fele tudta, hogy amit tenni készültem végzetes hiba lett volna, másik felem—az ostobább énem—viszont az ismeretlen férfi érintését kívánta.

- Mi történt? Már jobban vagy? – lépett hozzám Eric. Képtelen voltam bármit mondani, csak bólintottam. – Tessék. – elfogadtam a felém nyújtott poharat. Felköhögtem, mert olyan mohón kortyoltam a jéghideg vizet, hogy félrenyeltem. – Csak óvatosan. – ütögette meg kissé a hátam Eric.

- Köszönöm. – mondtam hálásan, viszont szánalmasan csalódottan. – Szeretnék egyedül lenni.

- Rendben. Aludj egy jót. Elég szörnyen néztél ki az előbb. – mondta Eric, megcsókolta a homlokom, aztán elment.

Lerogytam az ágyra. Pillantásom megint a könyvecskére tévedt. Elgondolkozva figyeltem. Tétován megindultam felé, de aztán eszembe jutott, mi történt a múltkor, inkább visszabújtam a takaró alá. Még nem álltam készen. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, amit találhatok benne. Tudtam, hogy rémes éjszakának nézek elébe, amint lehunytam a szemem, az emlékek ismét megtaláltak.

Gyűlöltem, mikor igazam volt.

Rosemary ruhája

Ashlyn ruhája