8. fejezet
Természetesen az elkövetkezendő napok is pocsékabbul teltek az átlagnál. Olyan gyorsan suhantak el mellettem, hogy képtelen voltam összpontosítani rájuk. Alig emlékszem valamire, amik ezeken a napokon történtek velem. Persze ez annak is köszönhető, hogy a fejfájás és a fejemben villódzó képek minden mást kiszorítottak. Egyre több, egyre tisztább emlékeket láttam, és egyre inkább összezavarodtam. Mi történik velem? Folyton ezt a kérdést hajtogattam magamban. Válasz azonban soha sem jött.
- Kicsim, mi ma nem leszünk itthon. – szólt hátra anya a válla felett. Unottan forgattam tovább a villát a reggelimben. Nem volt étvágyam.
- Tudom. Már elmondtátok párszor. Sherly néni beteg, ezért elmentek meglátogatni.
- Igen. Kérte, hogy maradjunk ott éjszakára az ikrekkel.
- Tudom, anya. – mondtam unottan. Felkeltem, és kimentem a konyhából. A szobámba mentem, és leültem az ágyra. Onnan néztem a tükörre felakasztott vörös estélyi ruhát, amit hamarosan fel kell vennem.
Ma volt a bál napja. Markus azt ígérte, hatra itt lesz és felvesz engem az autójával. Kicsit sem lelkesedtem most a buli ötletéért, de mit tehettem. Már megígértem. Mintha csak meg akarna erősíteni, fájdalom nyilallt a halántékomba. Behunytam a szemem és rászorítottam a kezem, de semmi hatása nem volt. Ezúttal is ugyanazok a képek voltak, mint mindig. Pár perc múlva elmúlt az emléközön, mikor ki mertem nyitni a szemem először a ruhámat pillantottam meg.
- Francba. – morogtam.
Leültem az asztalomhoz, és vártam. Valami csodára, ami végre visszavisz a normális életbe. De ez a hajó már elúszott. Sosem lesz semmi a régi. Ahogy anyuékat sem hozza vissza semmi. Már majdnem megadtam magam a sírásnak, mikor megcsörrent a telefonom. Ashlyn volt az.
- Halló.
- Szia. – lelkendezett a vonal túlsó végén a barátnőm. – Csak meg akartam kérdezni, hogy ti mikor értek oda?
- Hatra ígérte Markus, hogy felvesz.
- Ó. Az nagyon jó. – valami gyanúsat hallottam a hangjában.
- Ash. Ugye nem akarsz összehozni vele? – masszíroztam meg az orrnyergem.
- Ááá. Hogyan tehetnék ilyet? Hiszen ti csak barátok vagyok. – a barát szót olyan hosszúra nyújtotta, amiből már biztosan tudtam, hogy jót nem jelenthet.
- Ash, figyelj! Nem hiányzik az életemből semmi! Főleg nem egy pasi. Kérlek. Ne tedd tönkre a hülye ötleteid miatt a barátságunk. Markus olyan, mintha a testvérem lenne.
- Te meg miről beszélsz? Már mondtam, hogy nem tervezek semmi ilyesmit. – ezúttal olyan felháborodott él volt a hangjában, hogy hittem neki. – Tudom, hogy a te agyad teljesen lefoglalja az a tengerkék szemű srác. – búgta sejtelmesen.
- Eric nem…
- Eric? – sikkantott egyet Ashlyn. – Csak nem Eric Boltonról van szó?
- D-de… - dadogtam értetlenül. – Miért? Ismered?
- Daviddel nagy haverok. Ma ő is eljön.
- Mi? Nem is tudtam, hogy főiskolásokat is beengednek. Nekem nem is mondta…
- Ilyen jóban vagytok? – kombinált tovább Ash.
- Nem, csak… csak itt lakik nálunk… - későn jöttem rá, hogy ezt az információt nem kellett volna megosztanom a barátnőmmel. A vonal túlsó feléről jövő, gyanús nevetés is erről győzött meg.
- Szóval ott lakik. Hm.
- Ash, ne!
- Mit ne?
- Ash…!
- Aztán szép legyél csajszi, majd ott beszélünk.
Barátnőm alig fejezte be a mondatot, le is tette a telefont. Magam elé meredve gondolkoztam azon, hogy mit forgathat a fejében, vagy egyáltalán hogyan sikerült Eric-nek bejutni a bálra. Talán kísér valakit? Ez elképzelhető. De hamar elvetettem a gondolatot, mert fájdalom nyilallt a szívembe. Megmagyarázhatatlan okból elfogott egy rossz érzés. Pillantásom a könyvemre tévedt. Azóta nem nyitottam ki, hogy…
Óvatosan felé nyúltam. Amint megérintettem a kopott bőrt, mintha áramütés ért volna, elektromosság cikázott végig az ujjaimon. Ezzel egyidőben, megint képek villantak be, ezúttal viszont másfajták, mint az eddigiek. Sötétebbek. Ijesztőbbek. Azonnal elengedtem a borítót. Akármi is volt abban a könyvben, még biztosan nem álltam rá készen, hogy megtudjam. Kapkodva szedtem a levegőt. Felnéztem a tükröm fotóira. Magamra, ahogy táncolok.
Eszembe jutott az a nap, mikor megvettük Ashlyn-nel a ruhákat. Este telefonált, hogy ő közölhesse velem először a jó hírt, bekerültem a csapatba. De akkor nem tudott lefoglalni a gondolat, ahogy örömet sem okozott. A próbák sem varázsoltak el annyira, mint azon legelső alkalmon. Annyira össze voltam zavarodva, most semmi nem tudta elterelni a gondolataim.
A nap hátralévő részét a szobámban töltöttem. Négy órakor rávettem magam végre egy zuhanyra. Megmostam a hajam, és miután megszárítottam, visszamentem a ruhámhoz. Lassan megint beleléptem, engedve, hogy a selyem simogatóan körbe öleljen. Annyira jó érzés volt… Miután felhúztam a cipzárt még pár percig figyeltem magam a tükörben. Aztán fogtam a fésűm, meg a hajlakkom, és egy gumival elkezdtem felkötni a hajam, hogy valami elfogadható frizurát készítsek belőle.
Azt a nyakláncot vettem fel mellé, amit még napokkal ezelőtt találtam a szobámban. Nagyszerűen mutatott a ruha mellett. Sóhajtva méregettem magam. Annyira elmerültem az önsajnálatomba, hogy észre sem vettem, mikor Eric bejött. Már csak akkor, mikor megállt mögöttem. Mindkét kezét a vállamra tette, és úgy figyelte ő is a tükörképem. Annyira természetesnek tűnt, eszembe sem jutott elküldeni. Csak álltunk ott, és engem néztünk.
- Gyönyörű vagy. – suttogta Eric.
- Köszönöm.
- Azt hiszem, megjött a barátod.
- Ő nem a barátom. Mármint, csak barát. Nem a pasim. – erre szájának egyik sarka felfelé görbült.
- Hát persze.
Elengedte a vállam, és elhagyta a szobát. Még pár percig csak álltam ott, nem tudva mit vigyek még magammal, végül csak a mobilom kaptam fel az asztalról. Markus már valóban ott állt a terepjáróval a házunk előtt. Beszálltam mellé, és elindultunk. Nem voltam nagy társaság az úton, többnyire csak bólogattam, hümmögtem, esetleg egy igent, vagy nemet lehetett tőlem hallani, de tényleg ez volt a maximum.
Ashlyn valószínűleg készenlétben állva várta, hogy megérkezzünk, mert még ki sem szálltam a kocsiból, máris mellettem volt. Hál’ istennek, mielőtt megpróbált volna akcióba lendülni és összeboronálni bennünket, megjött David és elrángatta a táncparkettre. Mi is utánuk indultunk.
- Van kedved táncolni? – kérdezte Markus.
- Azt hiszem, most inkább csak innék valamit.
- Rendben. Azonnal hozok valamit. – ajánlkozott, és már el is tűnt a tömegben.
Nagyon furcsa érzésem volt. Valami arra sürgetett, hogy menjek haza, zárkózzam be a szobámba, és többet ki se jöjjek onnan. Valami ösztön azt hajtogatta a fejemben, hogy nem kéne itt lennem. Ha hallgattam volna rá, fejvesztve rohantam volna ki a bálról. De a helyemen maradtam. Miután Markus visszatért egy-egy punccsal a kezében, csak semmitmondó dolgokról fecsegtünk, nagyrészt oda sem figyeltem. Eric szemeit kerestem a tekintetemmel, de sehol nem találtam. Azonban volt egy olyan érzésem, hogy valaki figyel. Látni viszont senkit nem láttam.
- Táncolsz velem? – tette fel megint a kérdést Markus.
- Rendben. – sóhajtottam fel.
Markus kivezetett a parkett közepére, egyik kezét a derekamra tette, a másikkal megfogta az enyémet. Akárcsak a filmeken, pont most kellett itt is lassú számot betenni. A zene ritmusát követve kezdtünk keringőzni. Megint az-az érzés, hogy ez már megtörtént velem egyszer. Ugyanezzel a személlyel. Valami átsuhanhatott az arcomon is, mert Markus megkérdezte.
- Mi a baj? – azonban az arca meg sem rezdült. Mintha számított volna arra, ami velem történik.
- Semmi. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. A szívem úgy dübörgött, attól féltem, kiugrik a helyéről.
- Ne menjünk mégis ki a friss levegőre?
- De, az jó ötlet lenne. – leheltem. Addigra megint szaggatottan vettem a levegőt. Mintha maratont futottam volna.
Markus kivezetett az udvarra, ahol a bokrok most fényfüzérekkel voltak teleaggatva, minden világított. Odavezetett az egyik padhoz, leültünk, és rám terítette a kabátját, hogy ne fázzak. Nem tudtam, mit kéne mondanom, de úgy tűnt, ő nagyon is mondani akar valamit.
- Tudom, hogy most össze vagy zavarodva. Félsz. Nem tudod, mi történik veled. De Rose, én segíthetek. – a szívem kihagyott egy ütemet, meghűlt az ereimben a vér. Olyan komolynak hangzott, nem mertem ránézni. A hallgatásom megtörve folytatta. – Engedd, hogy segítsek. Én tudom, min mész most keresztül.
- Markus. M-Miről beszélsz? – dadogtam, és a földet kezdtem nézni. De ő nem hagyta ennyiben.
- Nézz rám, Rose.
- Én…
- Rose! – ez már inkább felszólítás volt. De nem mertem. Neki meg nem tetszett a habozásom, kezével az állam alá nyúlt, és maga felé fordított.
Csakhogy mellettem nem az a szeleburdi, szőke, kék szemű srác ült, aki eddig. Hanem egy szőke hajú, kék szemű férfi. Vonásai kemények, mégis lágyak. Arca gyönyörű, még a legnagyobb szobrászok, vagy festők sem tudtak volna angyalibb arcot csinálni neki. És, ami a legborzasztóbb volt, hogy őt ismertem. A fejemben lévő emlékekből. Tudtam, hogy ki ül mellettem. Nem tudtam megszólalni.
- Rose. Tudod ki vagyok, ugye?
- Nem! – kiáltottam fel. A félelem megint elöntött. Ez a férfi… Ő volt az. Ő volt, aki megölt engem. Aki annyi álmatlan éjszakát okozott. Ő szúrt le a kardjával minden éjjel. Újra, és újra.
- Gabriel vagyok, Rose. Egy arkangyal. A társad. A párod. A…
- Gyilkosom. – suttogtam félelemtől és gyűlölettől átitatott hanggal. Felugrottam mellőle, és igyekeztem minél távolabb kerülni tőle. Ő viszont jött utánam, akár egy ragadozó követi a prédáját.
- Nem igaz, Rose. Muszáj volt megtennem, te kértél rá.
- Nem! – kiáltottam. Megint zúgni kezdett a fejem, már nem hallottam Gabriel hangját. A zakó leesett a vállamról, a földre rogytam, és sikítottam, ahogy a torkomon kifért. De senki nem hallotta meg. Megint éreztem, hogy Gabriel megérint. – Hagyj!
Felálltam, és választ sem várva rohanni kezdtem. Kiszaladtam az udvarból a főútra, nem törődtem vele, hogy messze lakunk az iskolától. A könnyeim megállás nélkül folytak le az arcomon, meg sem próbáltam letörölni őket. Tudtam, hogy Gabriel nem követ, mégsem hagytam abba a futást. Időközben eleredt az eső, én viszont csak arra tudtam gondolni, hogy haza kell érnem. Valaki miatt, haza kell érnem minél hamarabb. Vonzott a házunkhoz. Ez csak a titokzatos férfit jelenthette. Most ő volt az egyetlen vigaszom.
Látni akartam. A ruhám alja felszívta a sarat, ahogy a kavicsos úton botladoztam a házunk felé. A bejáratnál megtorpantam, és haboztam. A vonzalom egyenesen a házba vezetett volna, de én mégis az erdő felé pillantgattam. Sehol nem láttam mozgást. Vajon hol lehet, mikor szükségem van rá? Lerogytam a sárba, és sírtam. Negyed órával később valaki rám terített egy kabátot. Felnéztem, és Eric kék szemeit pillantottam meg. Azonnal, habozás nélkül vetettem magam a karjaiba, és ott folytattam a sírást.
Türelmesen várta, míg megnyugszom, ringatott az ölelésében, akárcsak azon az éjjelen, mikor rémálomból ébredtem. Mikor azt láttam, ahogy Gabriel belém mártja a pengéjét. Összeszorítottam a szemem, és egyre erősebben markoltam Erik mellkasán az inget. De ő egy szót sem szólt. Nem is csitítgatott, hagyta, hogy kitomboljam magam. És nagyon hálás voltam neki. Mikor már az eső is elállt éreztem, hogy az engem is elönt a fáradtság. Mocorogni kezdtem Eric ölelésében, mire megcsókolta a homlokom.
- Bemehetünk? – csak bólintottam. Óvatosan felemelt a földről, és segített eljutnom a nappaliba. Leültetett a kanapéra, ő pedig elszaladt a konyhába. Hamarosan egy bögre forró kakaóval tért vissza, amit hálásan vettem át tőle. – Elmeséled, mi történt?
- Nehéz lenne. – motyogtam. Hogy is mondhatnám el neki, hogy egy arkangyal álmomban újra és újra végez velem, most pedig hirtelen felbukkant a legjobb barátom képében? Reszketés futott végig a tagjaimon. Egyrészt a hideg, másrészt a félelem miatt. Eric azonnal felpattant.
- Mindjárt jövök, maradj itt. – nem, mintha el tudtam volna menni bárhová is a saját lábamon ebben az állapotban. Kisvártatva Eric vissza is tért mellém egy törölközővel, és éreztem, hogy a fűtést is feljebb tekerhette.
- Köszönöm. – hálásan törölgettem meg magam, de a ruhám is teljesen el volt ázva. Olyan voltam, mint egy ázott csirke. Kissé elpirultam, mikor Eric-re néztem. – Te is csurom víz vagy miattam. Annyira sajnálom.
- Semmi gond. Erős a szervezetem. – mondta. Én viszont nem hittem neki. A törölközővel elkezdtem az ő haját is szárazra törölni.
Aztán ráeszméltem, hogy mit csinálok. Lassan leengedtem a törölközőt az ölembe. Eric és én farkasszemet néztünk, a barack a hihetetlenül ragyogó kékkel. Egyikünk sem fordult el, senki nem szólt semmit, csak ültünk egymással szemben és egymást bámultuk. És ekkor jött el az a pillanat, amit eddig csak filmeken láttam. Elöntött a nyugalom, a melegség és a… vágy. Éreztem, hogy enyhén kipirul az arcom, egyre nehezebben vettem a levegőt.
Testemmel önkéntelen is közelebb hajoltam Erichez, aki, mintha csak erre a megerősítésre várt volna, azonnal lecsapott az ajkaimra. Meglepődtem egy pillanatra, de aztán olyan jó érzés töltött el, mintha hazaértem volna. Lehunytam a szemem és átadtam magam a pillanat varázsának. Visszacsókoltam, mire Eric válaszreakciója is egyre hevesebb lett. Úgy éreztem hamarosan megfulladok, mégsem toltam őt el. Sőt. Én voltam az, aki közelebb araszolt hozzá.
Átkarolta a derekam, én pedig a nyaka köré fontam a karjaim és barna tincseibe túrtam. Nem érdekelt semmi más, pillanatnyilag az ezüst szemű férfiről is elfeledkeztem. Annyira elmerültem ebben az egyetlen csókban, még a fejfájásommal sem törődtem. Enyhén szétnyitottam a szám, hogy levegőt juttassak a tüdőmbe, Eric pedig további bíztatásnak vette. Rögtön elmélyítette a csókot, nyelvét a számba csúsztatta, annyira heves volt, még a fogunk is összekoccant. Felkuncogtunk, de nem hagyott nekem túl sok szünetet.
A pillanat varázsát mennydörgés szakította félbe. Az égen villám cikázott át, ami megvilágította az egész szobát. Most először voltam tudatában a környezetemnek. A boldogság érzése hamar elillant, a fejembe visszatértek a képek és az emlékek. Gabriel. Megint olyan érzésem volt, hogy valaki figyel, a félelem megint elöntött. Lassan kibontakoztam Eric karjaiból, aki értetlenül nézett rám. Féltem, hogy megbántottam, de jelenlegi állapotomban nem tudtam semmi bíztatót mondani neki.
Akartam azt, ami köztünk történt, de bűntudatot is éreztem. Rettegtem, hogy elkövetek egy hibát, amiről tudtam, hogy számtalanszor megtettem a múltban, mégsem tudtam, mi az. Az eddigieknél is jobban össze voltam zavarodva és most magányra volt szükségem, hogy mindent átgondolhassak. Elnézést kértem Eric-től, aztán szemlesütve felrohantam a szobámba. Az ajtónak dőlve próbáltam lenyugtatni szakadozó légzésem és hevesen dobogó szívem. Újból egyetlen kérdésre összpontosultak a gondolataim: Mi a fene történik velem?
Hmmm...nyami nyami...az események felpörögnek...cukibbnál cukibb pasik versengenek Rose kegyeiért. És vajon ki lesz a győztes...
Ejnye, ejnye Brigi, komolyan azt ha valaki ilyen jól ír, ennyi csavarral, izgalmasabbnál izgalmasabb részletekkel, azt már büntetni kéne! De most komolyan.
Ne legyél rest és gyorsan írd meg a következő fejezetet. Biztos vagyok benne, legalább ilyen izgalmas és fordulatos lesz. :P
Szia!
Forróbbnál forróbb dolgok történnek! Izgis! Nagyon várom a következőt! Siess vele
Grétii