4. fejezet
Az egész napom egy kudarc volt. Matek órán pont engem kellett kiszemelni a tanárnak, és természetesen jól beégettem magam az osztály előtt. Máskor sem voltam kimondottan matekzseni, de általában az egyenletek megoldása menni szokott. Az egyetlen terület, amire büszke lehettem. Valahogy úgy tűnt, ez a képességem most cserben hagyott. Mint sok másik is.
Miután már a sokadik kudarcot éltem át úgy határoztam, nem engedek a balszerencsémnek. Inkább kitalálok valami betegséget, és hazavitetem magam. De a sors kibaltázott velem, már az első percben lebuktam. Ha már a színlelés sem megy, nagy probléma van. Hogy eltereljem a gondolataim egy végtelennek tűnő, unalmas biológiáról, megpróbáltam a családomra gondolni. Érthetetlen módon egyből Eric és a fekete motorja ugrott be a család szóra, amitől csak még idegesebb lettem.
Bosszankodva jutott eszembe a reggeli „találkozás”, megfogadtam, ha hazaérek, alaposan beolvasok neki. Az összes mérgem és dühöm rajta fogom kitölteni, részben ő tehet róla, szóval viselje a következményeket. Ha ő nem bukkan fel, akkor minden a normális kerékvágásban ment volna. Ha nem akar elütni reggel, és nem bukkan fel később a házunkban, biztosan nem történnének meg velem amik.
- Hú, valaki nagyon pipa. – hallottam Ashlyn behízelgő hangját. Összevont szemöldökkel néztem rá, fogalmam sem volt miről beszél. Követtem a pillantását a papíromra. A ceruzám félbe volt törve, de én továbbra is töretlenül nyomkodtam az asztalra. Gyorsan eldobtam az eszköz maradékát, és a tolltartómba túrtam egy új áldozatért. Közben igyekeztem ügyet sem vetni barátnőm mondatára. – Szóval ki az a szerencsétlen, aki ennyire kihozott a sodrodból?
- Senki. Egyszerűen csak rossz napom volt.
- Rossz nap alatt azt érted, hogy beégtél a matek órán, elkaptak lógásért, ecetet öntöttél ebédnél a kávédba cukor helyett, és megsóztad a pudingot? Vagy esetleg azt, hogy benn fogtak kémia után, hogy pucold ki a kiöntött löttyöket a tanári székből? Vagy…
- Elég volt Ashlyn! Pontosan azt! – kiáltottam dühösen. Éreztem, hogy enyhén elpirulok.
- Jól van na. És ki az oka eme szertelenségnek? – kíváncsiskodott tovább. – Csak nem az a fiú? – tette hozzá sejtelmesen.
- Fiú? Milyen fiúról beszélsz? – próbáltam füllenteni. De Ashlyn nem volt hülye. Őt sosem lehetett átverni. Most is mindentudó pillantást vetett a táskámra, ahol a kikandikáló mappában ott rejtőzött a tegnapi rajzom Ericről. – Hát a rajzodon szereplőről, te kis buta. Szóval, hogy hívják?
- Ugyan. Ez nem az, aminek hiszed. Én… - a csengő megmentett a válaszadástól. Hálásan sóhajtottam fel, összepakoltam a holmim gyorsan és hagytam, hogy a tömeg magával sodorjon, messzire a barátnőmtől. Ma nem bírtam a faggatózását.
De az emberek nem mentek messzire. Akkora tömörülés volt a faliújságnál, hogy képtelen voltam egy lépést is megtenni, helyette fokozatosan közelebb kerültem a táblához. A lányok szeme csak úgy csillogott az izgatottságtól, én pedig nem értettem, mi lehet ennyire érdekes és fontos, hogy mindenki megáll. Szó szerint egymást taposva furakodtak előre, hogy jobban lássanak. Felülkerekedett a kíváncsiságom, én is odamentem. Egy papírlap volt kifüggesztve a parafatábla közepére.
Kedves Diákok!
Örömmel jelentem be önöknek a pompás hírt, hogy új tánccsapatot alapítunk iskolánkban. Mivel tánctanári diplomát szereztem az egyetemen, úgy gondoltam, ideje egy kis színt vinni iskolánk kulturális szakköreibe.
Bizonyára rengeteg lelkes jelentkező lenne, aki azonnal kihasználná tehetségét, de kérem önöket, ne bízzák még nagyon el magukat. Azt, hogy ki kerülhet a csapatba egy válogatáson fogom eldönteni, én személyesen, még a mai nap folyamán. Akit érdekel, szívesen látjuk délután HÉT órakor az iskola melletti tornateremben.
Mindannyiuknak sok sikert kívánok! Remélem, sokan eljönnek.
Mr. Pallmer, igazgató
Na, ez sokkolt. Bármire számítottam—valójában, fogalmam sincs, mit vártam--, csak arra nem, hogy az új igazgató egy tánctanár, aki éppen létre akar hozni egy csapatot az iskolában. Énem egy része ujjongott a lehetőség miatt, végre újra táncolhatnék, a másik részem viszont rögtön egy sötét sarokba űzte az előbbit. A gondolattól is összeszorult a szívem.
Kiverekedtem magamat az összegyűlt lányok között, azonnal a kijárat felé vettem az irányt. De nem hagytam el az iskola területét. Vágyakozó-rettegő pillantást vetettem az említett tornaterem felé. Az épület robosztus falai narancssárgán és pirosan ragyogtak a nap fényében. A hatalmas üvegablakok megannyi apró szikraként verték vissza a tündöklő napsugarakat.
Az órámra lestem. Fél három. Ugyan nagyon messze van még a hét óra, de a szívem máris őrült kalapálásba kezdett. Folyton ritmust tévesztett, nem tudta, gyorsan, vagy inkább lassan kéne vernie. Én leginkább azt kívántam, bár megállna. Csak álltam ott, és néztem a tornatermet, nem törődve a külvilággal, mikor valaki megütötte a hátam.
- Markus. – azonnal odakaptam a fejem. Barátom meleg tekintettel méregetett, megértően követte a pillantásom.
- Szervusz, Csipkerózsika. Mit nézünk olyan elmélyülten? – odaállt mellem, imitálta a pózomat, és ugyanolyan gyötrelmes, ugyanakkor komikus arccal mustrálta a távolban az épületet, mint én. Nevetnem kellett.
- Semmit. Inkább menjünk el valahová, jó?
- Ugyan. Biztos részt akarsz venni.
- Nem. – válaszoltam gyorsan. Most végre teljesült a kívánságom, megállt a szívem, de csak egy pillanatra. Bár tovább tartott volna. Áldott csend és semmi ölelt körbe egy percig.
- Miért? – megkínzott arckifejezésem rögtön eszébe jutatta az okot. Szabadkozva emelte fel a kezét, hogy megsimogassa az arcom, de hátraléptem. Nem vágytam a sajnálatára. – Nézd. Anyukád nem akarná, hogy feladd az álmod. Épp eleget vezekeltél már, nem gondolod?
- Elég! Nem tudhatod, anyu mit akart volna. Én sem tudhatom. – éreztem, hogy könny lepi el a szemem. Tudtam, mit kell tennem, de annyira fájt. Olyan gyötrelmesen szerettem volna ott lenni. Végre megint táncolni. De nem ment.
- Rose…
- Markus, ne! Épp eléggé fáj, ne tegyél még rá egy lapáttal. – könyörgőn néztem fel rá.
- Hát jó. Mit szólnál egy kávéhoz a kedvenc helyünkön?
- Remekül hangzik.
Hagytam, hogy Markus elvezessen a törzshelyünkre, messze az iskolától, távol a válogatástól, hagytam, hadd csacsogjon értelmetlen dolgokról, miközben oda sem figyeltem rá. Azonban újabb kellemetlen—vagy kellemes?—meglepetés ért a kedvenc kávézómhoz érve. A már túl ismerős motor. Hitetlenkedve léptem oda, és simítottam végig a fényezésen. Körbepillantottam, de a gazdáját nem találtam.
- Mi a baj? – nézett rám Markus.
- Semmi, csak…
Ekkor pillantottam meg. Ott ült az árnyékban, a legtávolabbi asztalnál és éppen egy jeges teát szürcsölt. Barna tincsein megcsillant a fény, káprázatos kék szemei azonnal megtaláltak. Vagy talán végig figyeltek. Tudatában sem voltam annak mit teszek, lábaim automatikusan indultak meg felé. Lehuppantam a mellette lévő székre, és dühösen fújtatva, rögtön rátámadtam. Végre volt kin kitölteni a mérgem.
- Mit keresel itt? Ez az én helyem!
- Ó, bocsánat. Nem láttam kiírva a neved. – a pohár tompán koppant, ahogy letette az asztalra. Szemtelen vigyorral mért végig. – Mi az? Nem volt jó napod?
- Jó napom? JÓ NAPOM? Szerinted mégis kinek köszönhetően romlott el minden?
- Nem tudom. – vigyorgott. – De a barátod nagyon furcsán néz ránk. Mit gondolsz, tényleg meg merne ütni, ha idejönne? – tekintete a legcsekélyebb aggodalom nélkül suhant át Markus felé, aki idegesen toporgott, egyik lábáról a másikra állt, fogalma sem volt, mit kéne tennie.
- Markus nem tenne olyat.
- De kár. – sóhajtott fel színpadiasan, és megint kortyolt egyet a teából.
- Miért vagy itt?
- És te miért vagy itt?
- Nem akarok ott lenni a válogatáson. – elpirultam. Ez csak úgy kicsúszott a számon, azt sem tudtam, mi történhetett. A számhoz kaptam a kezem, és felugrottam a székről.
- Válogatás? Csak nem tánc? Akkor miért nem mész?
- Én… nem… nem megy… az… - hebegtem. Egyre hülyébben éreztem magam. Rosszabb volt ez, mint mikor az embernek őszinteségi rohama van. Képtelen voltam hazudni neki. Azt akartam, tudja, hogy mi bánt. – Félek. – suttogtam.
- De mitől?
- Olyan régen volt már… és anya…
- Szerintem édesanyád boldog lenne, ha az álmod követnéd. Biztosan nem akarta volna, hogy abbahagyd. Te mit gondolsz?
- Sosem fogom megtudni, mit akart volna. – nyögtem elhalón. Kibuggyant az első könnycsepp, de mire odanyúltam volna, hogy letöröljem, ő már megtette. Ott állt velem szemben, én pedig azt sem tudtam, mikor kelt fel a helyéről. Meleg keze végigsimított az arcomon.
- Dehogynem. Mindig benned él. Csak nézz mélyen magadba. Ő mit akart volna?
- Azt… azt, hogy menjek el. Csináljam, amit szeretek… de…
- Akkor nincs de. Tudod, mit kell tenned, nem? – megint az a pimasz vigyor.
- Olyan rég volt már, nem hiszem, hogy menne.
- Szerintem meg ügyes leszel.
- Még nem mondtam, hogy… - azonban nem várta meg a válaszom. Legnagyobb meglepetésemre homlokon csókolt, kacsintott a pincérlánynak, aki majdnem elejtette a tálcáját, majd nemes egyszerűséggel a motorhoz sétált, és elhajtott.
Csak álltam ott néhány percig bambán, emésztgetve mit is tegyek, aztán döntésre jutottam. Miután megittam a kávét Markusszal, még elkísértem a könyvtárba, aztán eljött az idő. Fél hétkor ott álltam barátommal az oldalamon a tornaterem lelátóján a többi lánnyal, és idegesen vártam az igazgató megjelenésére. Mikor végre felbukkant a szokásos köpenyben és keménykalapjában, nagyot dobbant a szívem. Új elhatározásra jutottam: Meg fogom fojtani Ericet, ha ezt túléltem! Annyira halott lesz!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése