3. fejezet
Másnap reggel kisebb fejfájással ébredtem. Lustán forgolódtam az ágyban, annyira csábítónak tűnt otthon maradni, mondván, még nem érzem magam elég jól az iskolához, de tudtam, hogy képtelen lennék ellógni a napot. Mikor döntésre jutottam egy utolsó sóhajjal felnyomtam magam az ágyban és hunyorogva körbenéztem. A szobába besütött a nap a függöny résein keresztül, bár indokolatlanul is túl fényes volt. Én legalábbis így éreztem.
Egy lajhár gyorsaságával másztam le a meleg takarók közül, ahogy csupasz lábam a padlót érintette megborzongtam a hidegtől. Gyorsan a szekrényemhez rohantam, felvettem az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt, aztán a fürdőbe mentem átöltözni és rendbe szedni magam. Hosszas perceken keresztül küzdöttem a karikák eltüntetésével, de a szemtelenek röhögve rázták le minden erőfeszítésem. Végül egy dühös fintorral elléptem a tükör elől. Ennél szebb már nem leszek.
- Anya, csinálsz nekem egy kávét? – kérdeztem nyűgösen, ahogy a konyha felé haladtam. Kezemmel épp a hajamba túrtam, de azonnal megálltam a mozdulat közben, megtorpantam a küszöbön. Odabenn nem anyát találtam, hanem egy gúnyosan vigyorgó főiskolást.
- Persze, kicsim. – válaszolta, a szemtelen vigyor még szélesebb lett az arcán. Kék szemeivel tetőtől talpig végigmért, én pedig megint megborzongtam. – Tejet kérsz bele? – nyúlt a hűtőbe, most már leplezetlenül is kinevetve engem. Továbbra sem mozdultam, de nevetésének minden egyes hangjával egyre nőtt bennem a feszültség, most már a dühtől fújtattam.
- Muszáj ezt? – mordultam fel, mikor felém nyújtotta a csésze kávémat. Sok tejjel, három cukorral és egy csipetnyi rejtett fahéjjal, pont, ahogy szeretem. Időm sem volt elcsodálkozni, honnan tudta.
- Micsodát? – vonta fel ártatlanul a szemöldökét.
- Szólhattál volna, hogy te vagy az. Hol vannak anyuék?
- Sally és James már elvitték az ikreket. Ma van nyílt nap a bölcsödében.
Szégyenkezve elpirultam, mikor eszembe jutott, hogy valóban említették a korai távozásukat tegnap. De én épp akkor próbáltam összeszedni magam a szobámban, és nem figyeltem túlzottan. Eric viszont túl jól szórakozott rajtam. Kuncogva csóválta meg a fejét, és fordult vissza a reggeli készítéséhez, amit érkezésemmel félbeszakítottam.
- Kérsz pirítóst? – nyújtott felém egy eperdzsemmel megkent kenyeret.
- Nem. – ebben a pillanatban azonban éhesen megkorrant a gyomrom, mintha csak erre a végszóra várt volna, szemlesütve átvettem a felém nyújtott ételt, és beleharaptam a sarkába. Mennyei volt.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte Eric vigyorogva a magától értetődőt. Figyelte, ahogy lenyelem a falatot, türelmesen várt, én pedig próbáltam minél későbbre halasztani a válaszadást, hátha feladja. De nem tette. Kitartóan figyelt, amitől egyre vörösebb lett az arcom.
- És te miért csinálod ezt? – vágtam vissza rekedten. Értetlenül nézett rám. – Miért bámulsz így? Folyton gúnyolódsz rajtam. Miért?
- Én kérdeztem előbb. Ha válaszolsz, akkor én is. – ezúttal szájának csak egyik sarka húzódott árulkodóan felfelé. Egymást kergették a gondolatok a fejemben, éreztem, ahogy dübörögve száguld a vér az ereimben.
- Mi volt a kérdés?
- Miért csinálod ezt?
- Mit?
- Próbálsz elkerülni. Nagyon elutasító vagy velem szemben. Vagy mindenkivel ezt csinálod?
- Én…
- Tegnap is a motornál. Igyekeztél nemet mondani. Ma még a kávét sem akartad elfogadni. Vagy a pirítóst. Ennyire nem kedvelsz? Kereshetek más helyet is…
- Nem kell. – vágtam közbe. Elszorult a torkom a gondolattól is, pedig énem egyik fele szívesen megszabadult volna tőle. Sietve megrágtam a falatot, megköszöntem a reggelit, aztán mielőtt válaszolhatott volna az én kérdésemre, vagy feltehette volna a következőt már fel is rohantam a szobámba.
A tükör elé léptem, levettem a családi fotónkat, és csak ültem eltöprengve az ágyamon. Észre sem vettem, mikor jött be. Tompán érzékeltem, hogy megmozdul mellettem az ágy és leül mellém. Csak akkor tudatosult bennem, mikor átkarolt, hogy sírok. Egy szót sem szólt, nem is vigyorgott, csak magához húzott, én meg boldogan dőltem a mellkasára és sírtam ki magam. Pár perccel később végre úgy tűnt, megnyugszom, ő azonban nem engedett el. Éreztem, össze is törnék, ha most eleresztene.
- Ők az igazi szüleid? – nézett a képre.
- Igen. – szipogtam. Megint csend volt.
- Annyira sajnálom, ha megbántottalak.
- Nem te voltál. – mondtam őszintén. Valójában fogalmam sem volt, mi váltotta most ezt ki belőlem. Tegnap óta olyan furcsa vagyok… Néha már magam sem értem, mi történik velem. Gyengéden simogatta a hátam, kicsit távolabb húzódtam, így fel tudtam nézni az arcára. – Tényleg nem tudom, mi ütött belém. Akkor sírtam utoljára. – hangom elhalt, nem is voltam biztos benne, hogy meghallotta. Megint a képre néztem.
- Mi volt a neved? Az igazi?
- Rosemary. – válaszoltam értetlenül. Kíváncsian fürkésztem kék szemeit, aztán leesett, mire gondol. – Antonie. – suttogtam. – Ez volt a vezetéknevem.
- Rosemary Antonie. – ízlelgette. – Gyönyörű. – elpirultam. Leginkább a gondolatok miatt, amik a nevem hallatán támadtak a fejemben. Kisimított egy tincset az arcomból, aztán nem szólalt meg pár percig. – Elvigyelek a suliba?
- Öő… - a kérdés váratlanul ért. Persze örültem neki, hogy nem faggatózott tovább, őszintén szólva, nem is akartam, hogy erről beszélgessünk a továbbiakban, de akkor sem épp erre a kérdésre számítottam. – Nem kell. – feleletem még nekem is túl bizonytalan volt.
- Biztos?
- Igen. Szeretnék egyedül menni. Jót tenne most egy kis séta.
- Hát jó. Akkor viszont én megyek. – felállt az ágyról, biccentett egyet, majd kiment. Alighogy becsukódott mögötte a szobám ajtaja, már hallottam a motort felbőgni odakinn.
Az ablakhoz sétáltam, résnyire húztam a függönyt, és figyeltem, ahogy eltávolodik az alakja. Aztán valami más vonta magára a figyelmem. Valami megmozdult az erdő szélén. Hiába erőltettem a szemem, semmit nem tudtam kivenni a homályban. Égnek állt a szőr a karomon, szörnyű balsejtelmem támadt, inkább hagytam, hogy a függöny visszahulljon a helyére, a képet visszaillesztettem a tükörre, vetettem magamra egy utolsó grimaszt, aztán kisiettem a házból.
Ha a gondolataim továbbra is akörül az este körül forognak, meg fogok bolondulni, ebben biztos voltam. Hamarosan tébolyultan keresném mindenhol azt a kisfiút, akit akkor láttam…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése