• Vámpír-Egy szerelem története 2. fejezet


    2. fejezet

    A délelőtt eseménytelenül telt az iskolában. Az új igazgató még nem bukkant fel, senki nem látta, én pedig már kezdtem nagyon türelmetlen lenni. Izgalmam órák óta a tetőfokára hágott, tudtam, képtelen leszek még egy órát kibírni. Le kellett kötnöm a gondolataim. Erre pedig a rajzolás volt a legjobb módszer.
    Unalmas matek órám felénél elővettem egy üres papírlapot a táskámban található mappából—mindig hordok magamnál az ilyen esetekre--, aztán az állam kezdtem kopogtatni a ceruzámmal. Valahogy nem jött az ihlet. Csalódottan sóhajtva érintettem a hegyet a papírra, unottan vonalakat kezdtem húzogatni. Először csak egy félkörívet, aztán még egyet, köröket rajzoltam, satíroztam, ekkora pedig már nem is tudtam, mit csinálok. Elragadott egyfajta hév, amit csak a művészek ismerhetnek, a külvilág megszűnt, csak én voltam és a papíron sikló ceruza, a kezemet valami felsőbb hatalom irányította. Olyan gyorsan dolgoztam, hogy mire vége lett az órának már készen is voltam.
    - Hűha! – kiáltott fel Ashlyn mellettem. Ő volt a legjobb barátnőm a környéken. Búzaszőke haja volt, gyönyörű kék szemei, és mindig remekül nézett ki. Amennyire a mi kis eldugott városunkban lehet, ő volt a legdivatosabb lány. Emellett viszont kedves, megértő, sosem szállt fejébe a dicséret, és nagyon jól lehetett vele beszélgetni. Az osztályban éltanuló volt, ezt pedig egyáltalán nem szégyellte. – Hát ez meg kicsoda? – hajolt közelebb a lapomhoz.
    Szégyenlősen csúsztattam odébb a kezem, eltakarva előle a remekművem. Ugyanis a lapról az ismeretlen fiú kék szemei pillantottak vissza rám, meglepően élethűen ábrázolva. Azonban nem úgy méregetett, gúnyosan, mint reggel, hanem szenvedélyesen, szinte éreztem a tüzet a pillantásától, mintha elevenen fel tudna falni a tekintetével, pedig csak egy rajz volt. Elpirultam.
    - Csak… nem tudom. Csak úgy rajzoltam. – hebegtem. Azonban őt lehetetlen volt megtéveszteni, két mérföldről kiszagolta a hazugságokat. Kicsit megrémisztett ez a tulajdonsága.
    - Szóval? Hol találkoztatok? Mi a neve? – somolygott, és bombázott tovább a kérdéseivel. – Mikor jön legközelebb? Hány éves? Van testvére?
    - Ashlyn! – nyögtem, felpattantam a székből, idegesen összeszedtem a holmijaim, persze remegő kezeimből minden kipotyogott. Sosem tudtam neki beszélni a pasiügyeimről. Mondjuk idáig nem is nagyon volt mit. Bár most sem.
    - Ugyan már! Mesélj róla! – kérlelt a barátnőm. Egy pillanatig elmélázva tanulmányoztam az arcát. Ashlyn két éve élt boldog párkapcsolatban Daviddel, egy itteni főiskolással. Irigykedtem rájuk. Mikor Ashlyn átnyújtotta nekem néhány ügyetlenül elejtett könyvem, sóhajtva adtam meg magam.
    - Hát jó. Ebédnél elmesélem.
    - De jó! – ugrándozott, és összecsapta a két tenyerét. – Akkor ebédnél találkozunk! – nevetve felkapta a táskáját, aztán elhagyta a termet.
    Fejcsóválva, de mosolyogva követtem én is a példáját, mikor már minden ismét a táskámban volt. Nem volt túl sok közös óránk Ashlynnel, ezt pedig sajnáltam. De ehelyett ott volt velem legtöbbször Markus, egy másik gyerekkori jóbarátom. Ő lakott legközelebb a házunkhoz, ezért sokszor átjött hozzám és együtt játszottunk. Nagyon rendes fiú volt, mindig szánt rám időt, ha szükségem volt rá, mellettem volt. Megértett engem, kisegített a bajból, mikor a szüleim meghaltak, éjszakákat töltött velem, ha sírtam megvigasztalt. Csak vele tudtam túlélni ezt az egészet. A filozófia terembe érve azonnal megpillantottam az egyik hátsó padban, vigyorogva integetett nekem, hogy foglalt helyet. Én is elmosolyodtam, aztán felé indultam a sorok között.
    - Szia!
    - Szia. – ültem le mellé. Még elő sem pakoltam a könyveim, máris megszólalt a csengő.
    - Figyelj csak, arra gondoltam, nincs kedved délután elnézni a könyvtárba? Tudod, megcsinálhatnánk azt az esszét Mrs. Dodds-nak.
    - Hm. Szívesen mennék, de ma suli után a temetőbe megyek.
    - Ó, tényleg. – hervadt le a vigyor az arcáról. Szomorúan nézett rám, utáltam, ha sajnált. Gyengének éreztem tőle magam, pedig megfogadtam, hogy nem leszek az. Visszanyeltem a könnyeim, és inkább a filozófia könyvemmel kezdtem foglalatoskodni.
    Holnap volt a születésnapom. Azon a napon mindig meglátogatom a szüleim sírját, viszek nekik friss virágot, és pár órát mesélek nekik az életemről. Ez már rutinná vált az évek alatt. De holnap nem tudok elmenni egy fontos dolgozat miatt, ezért inkább ma megyek el. Hogy eltereljem a gondolataim a bánatomról, és a szörnyű rémképekről, amik megint gúnyolódva másztak elő az agyam hátsó zugából, kinyitottam a tankönyvet a megfelelő oldalon, és úgy tettem, mint akit nagyon érdekel a téma. Markus hallgatott, nem akart megzavarni, mindig tudta, mikor kell magamra hagynia. Pár perc múlva becsoszogott az ősz hajú, idős Mrs. Dodds. Azonban legnagyobb meglepetésemre, nem az imádott tantárgyáról kezdett beszélni.
    - Gyerekek, mielőtt elkezdenénk az órát, valaki be szeretne nektek mutatkozni. – kezét tördelve az ajtóhoz fordult, én pedig nem tudtam mire vélni kedvenc tanárom zavartságát. Máskor olyan összeszedett volt. Az ajtó felé pillantottam, és megint elöntött az a furcsa érzés. Éreztem, hogy kipirul az arcom, a karom libabőrös lett, pedig még nem is tudtam, ki az a férfi, aki előttem állt.
    Az idegen egyenes, tökéletesen kifésült barna haja a válláig ért. Kecskeszakálla volt, fején keménykalap, tökéletes, fekete öltönye felett egy kabát terült el köpenyszerűen széles vállain. Kezén fehér kesztyű volt, egy sétapálcára támaszkodott. A bot egy mahagóniból faragott, gyönyörűen megmunkált darab volt. Ellenállhatatlan volt a késztetés, hogy odamenjek, és közelebbről is szemügyre vegyem a belevésett mintákat. A férfi olyan hatást keltett, mintha most lépett volna ki egy középkori filmből, az arisztokraták minden eleganciája meg volt benne.
    Szemem visszatért az arcára, markáns vonásai, szöges álla, kicsit kiálló pofacsontja nagyon vonzóvá tették. Több lány is álmodozva felsóhajtott mellettem. Tekintetem azonnal feljebb siklott, ekkor futott végig rajtam az első remegéshullám, ezúttal a különös félelemtől. A kalap karimája beárnyékolta a szemét, ezért nem tudtam megállapítani, milyenek lehetnek. Valamiért azonban jeges félelem kúszott fel a gerincemen, minden porcikám azt sikította: Rohanj! De kénytelen voltam egyhelyben maradni. Körbenéztem, de mintha másokat teljesen megbabonázott volna, úgy tűnt, senki nem érzi azt, amit én.
    - Mr. Pallmer vagyok. – mosolyodott el a férfi. – Az új igazgatójuk. Csak szerettem volna bemutatkozni.
    Ezután ismertette az új szabályokat, amiket be kívánna vezetni, de én már nem hallottam a szavait. Először minden csak tompa zsibongássá alakult, aztán egyre halkult, végül már csak a zúgást hallottam a fülemben. A félelem már a torkomba kúszott, a gyomrom egyre inkább kavargott, bár fogalmam sem volt, mitől lehet. Nem mertem elfordítani a tekintetem az igazgatóról, valami azt súgta, viszonozza a pillantásom. Farkasszemet néztünk, legurult az első izzadságcsepp a homlokomon, aztán valaki megszorította a kezem. Értetlenül fordultam Markushoz.
    Barátom riadt pillantást vetett rám, többen is minket néztek. Lassan szűrődtek el a hangok a tudatomba, először csak azt hallottam, hogy többen is a nevemen szólítanak, mindenki falfehér arccal bámult, én pedig nem értettem az okát.
    - Jézusom. Minden rendben, Rose? – kérdezte Markus óvatosan. De már nem a szemem nézte. Valamit lefolyni éreztem az arcomon, ezért lassan, zavartan odanyúltam, hogy letöröljem. Mikor kezem ismét az asztalon volt láttam csak meg, hogy véres. Agyam nem tudta feldolgozni még teljesen az információt, már éreztem, hogy szédülök. – Rose! – kiáltotta megint Markus.
    Dermedten figyeltem a vért a kezemen. Honnan jött? Másik kezemmel is megérintettem az orrom hegyét. Vörösre festette a vérem. Mi a…? Megint eltöltött az a bizsergető érzés, tekintetem lassan az igazgatóra emeltem. Épp a tanárnővel diskuráltak, de mintha megérezte volna, hogy figyelem, mondandója felénél elhallgatott, és viszonozta a pillantást. A fejem hasogatott, egyre jobban szédültem, gyomrom remegve akarta kiadni magából a tartalmát, igaz ma alig ettem. Fogalmam sem volt mi bajom lehet. Akaratom ellenére öklendezni kezdtem, mire többen is felsikkantottak. Kezem már úgy remegett, mint egy drogosé, akinek sürgősen anyagra van szüksége. Átöleltem a hasam, hátha megszűntethetem a szúró fájdalmat, de mindhiába. Nyögve görnyedtem a padra.
    - Fiam, le kéne vinned az orvosiba. – hallottam egy mély, férfias hangot mellőlem. Egy hűvös kéz érintette meg az arcom, túl hidegnek éreztem a bőrömhöz képest. Összerezzentem, tiltakozva húzódtam el az érintéstől.
    - Persze, uram. Máris. – Markus segítőkészen nyúlt a hónom alá, megpróbált megemelni, amiért rettentő dühös lettem. Hát nem látja, hogy szenvedek? Miért nem enged összekuporodni? De hagytam, hogy lassan kitámogasson a teremből. Még a folyosóra is alig értünk ki, megroggyant a lábam, kijelentve, hogy ők ugyan nem visznek engem sehová. – Gyerünk, Rose. Nincs olyan messze. – bíztatott Markus. Eleredtek a könnyeim, a fájdalom csak nem akart megszűnni. – Hát jó. – döntött végül.
    Alám nyúlt, felemelt a földről, aztán elsietett velem a gyengélkedőbe. Az ápolónő is elsápadt, amint meglátott, azonnal az egyik ágyhoz vittek, és belém tömött pár tablettát, egy vizes rongyot tett a tüzelő homlokomra, aztán nyakig betakart. Nem sok kellett, és elvesztettem az öntudatom, elsüllyedtem a sötétségben, az álmok megállíthatatlanul törtek rám. Először csupa össze-vissza kép villant a fejembe, hol Markus arca, hol az igazgatóé, az édesanyámé, az édesapámé, aztán annak a kisfiúnak a szeme, akit karácsony este láttam. Már azt hittem, nem bírom tovább, mikor végre megszűnt a villódzás.
    Ott álltam egyedül a sötétben, és rettegtem. Szinte már vártam, hogy felbukkan a Halál hatalmas, csuklyás köpenyébe burkolózva, kezében a kaszájával, és közli velem, hogy elviszi a lelkem. De nem történt meg. Számomra évezredeknek tűnő ideig ültem a vaksötétben, és sírtam. Aztán valaki megszólított. A nevem suttogta, de nem hallottam tisztán. Megismételte. Újra és újra. Könnyes arccal kerestem a valakit, de a sötét lepel mindent elnyelt körülöttem.
    - Rosemary. – hallottam megint. Távolból, mintha motor zúgása hallatszott volna, aztán bevillant a reggeli fiú képe az elmémbe. Hirtelen erősnek éreztem magam, remegő lábakkal álltam fel, és megindultam a hangja irányába. Minél közelebb értem—legalábbis én úgy éreztem, hogy közelebb—, annál mélyebb lett a hangja. Különös. Azonban megállíthatatlanul mentem tovább a vaksötétben. – Rosemary. – suttogta megint. Szívem hevesen vert, tudtam, hogy valaki mellett lennem kéne, csak nem tudtam, ki lehet az. – Rosemary…
    Felnyögtem, a hang halkulni kezdett. Aztán lassan felnyitottam a szemem. A vakító fénytől először azonnal be is hunytam, aztán bátrabban nyitogattam fel a szemhéjam, próbálgatva a tűrőképességem. Még mindig a gyengélkedőn voltam. Odakint a lemenő nap sugarai vörösre festették az eget. Az ápolónő már nem volt sehol, látszólag egyedül voltam. Aztán megmozdult valami a sarokban, ami eddig fel sem tűnt. Mr. Pallmer időközben levette a kalapját és a köpenyét, lassan az ágyamhoz sétált.
    - Minden rendben, kisasszony? Jól megijesztette a barátait. – mosolygott rám. Szívem hatalmasat dobbant, aztán elhallgatott. Vártam a jeges félelmet, de semmi. Megpróbálkoztam felnézni az arcára. Szemei mélybarnák voltak, melegséget sugároztak, és még valamit, amire gondolni sem mertem. De egyáltalán nem voltak ijesztőek. – Kisasszony? – próbálkozott megint, mosolya egyre szélesebb lett, szinte vigyorgott. Elpirultam.
    - Jól vagyok, köszönöm. Csak haza szeretnék menni. – valóban jobban éreztem magam. Mintha mi sem történt volna. Zavartan, szégyellve magam kiugrottam az ágyból. De a hirtelen mozdulattól megint megszédültem. Éreztem, hogy hátradőlök, aztán két erős kar ragad meg. Egyik a derekamat, másik a vállamat, így tartottak állva.
    - Csak lassan. Még nincs egészen rendben. – hallottam az igazgató hangját a fülemben. Megint elpirultam. Próbáltam kiszabadulni, ő pedig készségesen elengedett. Hátráltam egy lépést, és a földet bámultam zavaromban.
    - Öő… azt hiszem, hazamegyek. – törtem meg végül a csendet. Az ajtó felé indultam, kikerülve az igazgatót, de hallottam, hogy követ.
    - Hazaviszem. Nem szeretném, ha útközben rosszul lenne. – már fel is vette a kabátját, a kalapot és sétabotjával elkopogott mellettem. Zavartan követtem az udvarra, egy fekete, lesötétített ablakú autóhoz. Határozatlanul álltam meg előtte, de Mr. Pallmer kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, vonakodva csusszantam be a kocsiba. – Szóval, merre is lesz a fuvar? – mosolygott rám udvariasan, mikor bekötötte magát.
    - A város szélén lakunk, az erdő mellett. – mondtam. – Majd szólok, hol kell lefordulni. Elég nehéz megtalálni az ösvényt. – pirultam el megint. Az igazgató elfordította a kulcsot, a motor berregve kelt életre, tekintetemmel követtem az elsuhanó tájat. Szívem a mellkasomban dübörgött, reméltem, hogy a mellettem ülő férfi nem fogja meghallani.
    Körülbelül öt perc néma csend után lassan felé fordítottam a fejem, és az arcát kezdtem tanulmányozni. Olyan furcsa érzéseket keltett bennem. Láttam volna már valahol? Ismerem? Nem tűnt elég idősnek egy ilyen poszt betöltésére, félre ne értsetek, csak az igazgatókat én ősz hajú, szigorú, öregembereknek szoktam képzelni. Ezzel szemben ő fiatal volt, talán a húszas éveinek közepén, és olyan vonzó, hogy nem hittem el, ide költözött az isten háta mögé a nagyváros helyett. Egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe.
    Mikor megérezte, hogy nézem, ő is felém fordult, futólag kedvesen rám mosolygott, aztán megint az utat figyelte. Én is kinéztem a mellettem lévő ablakon. Az ismerős táj gyorsan suhant el mellettünk, tudtam, hogy hamarosan odaérünk a kavicsokkal teleszórt ösvényhez. Mikor már láttam a távolban, megszorítottam a táskám.
    - Ott az ösvény. – szólaltam meg rekedten. – Itt nyugodtan kitehet, már gyalog is el tudok menni a házig. Tudja, nem betonozták le az utat, nem szeretném, ha miattam bármi is történne a kocsival. – mondtam bután. Sosem tudtam elég hatásos kifogásokat kiagyalni.
    - Rendben. – bólintott, jelezve, hogy megérti. A kocsi lassan lehúzódott az út szélére, egy kattanással kioldottam a biztonsági övem, aztán a kilincsért nyúltam. – Akkor vigyázzon magára, Miss Woods.
    - Ígérem.
    Pironkodva kiszálltam az autóból, megindultam az erdő mentén hazafelé, mikor azonban feltűnt a kis faházunk, teljesen megfeledkeztem a rosszullétemről. Földbe gyökerezett lábakkal figyeltem az anyáék autója mellett parkoló éjfekete motort. Hát tartogathat még ennél is nagyobb meglepetést ez a nap? Ahogy közelebb értem, még biztosabb lettem benne, hogy ez a motor ütött el majdnem. Izgatottan nyomtam le a bejárati ajtó kilincsét.
    - Anya, apa, hazaértem! – kiabáltam hátra. Hagytam, hogy a táskám tompa puffanással landoljon a földön, felakasztottam a dzsekim, lerúgtam a cipőm, és a konyhába mentem. Senkit nem találtam. – Anya. – próbáltam ismét.
    - Itt vagyunk. – hallottam apa hangját a nappaliból. Izzadó tenyérrel léptem át a küszöböt. A kanapén ültek, apa ölében ott volt Sam, anyuéban Tommy, az előttük lévő fotelben nem más foglalt helyet, mint az a bizonyos fiú reggelről. A szívem kihagyott egy ütemet, rögtön megremegett, és felforrósodott a testem ragyogó kék pillantásától.
    - Hát ismét találkozunk. – húzódott gúnyos félmosolyra a szája. Apa kíváncsian rám nézett.
    - Ismeritek egymást?
    - Összefutottunk reggel. – szólalt meg helyettem a fiú, mivel képtelen voltam egy szót is kinyögni.
    - Értem. – vidult fel apa. – Akkor nem is lesz olyan vészes, mint hittem. – felém fordult, és úgy folytatta. – Kicsim, ő itt Eric Bolton. Egy barátom fia. Nálunk fog lakni, míg befejezi a félévet az itteni egyetemen. – mesélte vidáman. Az én arcomból azonban minden szín kifutott. A mai nap már másodszorra. Itt fog élni? Velünk? Valószínűleg megijeszthettem a szüleim, mert anya riadtan szaladt oda hozzám.
    - Drágám, minden rendben? – szorította a kezét a homlokomra.
    - Én… nem érzem túl jól magam, azt hiszem, lefekszem. – válaszoltam. Biccentettem Eric felé, aztán sarkon fordultam, felszaladtam a szobámba, és lerogytam az ajtó tövébe.
    Mi a fene történik velem? Miért fordult fel így az életem egyetlen nap alatt? Sosem voltam még együtt nálam idősebb fiúval. Mi az, hogy együtt kell eggyel élnem ilyen váratlanul? Na és az igazgató? Mi rémisztett meg benne annyira? Túl sok a kérdés, túl kevés a válasz. Nem tudom, meddig kuporoghattam ott, de egy idő után kezdtek elgémberedni a tagjaim, fáradtan keltem fel, és zuhantam az ágyba. Nem vágytam másra, csak alvásra, mert, ha ez egy álom, hamarosan úgy is felébredek belőle.

3 megjegyzés:

  1. kiscsillag írta...

    hát te meg nem is szólsz, hogy új fejezet van? :P
    baromi kíváncsi leszek erre az együtt lakósdira :D:D

  2. Alysia írta...

    Bocsi:$

    :D Legközelebb nagy betűkkel elkiabálom magam levelezésen h: CSILLAG VAN ÚJ FEJI!!! XD

    örülök, ha tetszik a fejezetem:) Köszönöm, hogy olvasol:)

  3. Nodame írta...

    Ez nagyon jó ... nagyon tetszik! Imádom :D