Tizenkettedik fejezet
Kailannak halvány fogalma sem volt róla, mi volt az a jelenet, ami lejátszódott közte és Rossa között. A lány teljesen megváltozott Layla halála óta. De vajon miért? Mi okozta ezt a hirtelen jött változást? Órák óta járkált már a szobájában – igen, ez egy nagyon rossz szokása volt, amit még az apjától örökölhetett – de a megoldáshoz nem került kicsivel sem közelebb. Valami taszította a lány aurájában. Volt valami ijesztő a levegőben, ha ő is megjelent.
- Oké, menjünk végig még egyszer az egészen. – mondta maga elé Kailan. Valójában nem csak a maga meggyőzéséért beszélt hangosan, úgy gondolta beavatja Layla-t is, talán ketten többre mennek.
Habár a lány már jó ideje nem kommunikált vele. Még mindig abszurd volt neki a gondolat, hogy Layla hozzákötődött. Nehezen tudta elhinni, hogy szellemként most ott bolyong mellette, valami másik dimenzióban, vagy hol, ahol nem érintheti, nem láthatja, nem beszélhet vele. A francba, ez annyira frusztrálta. Bárcsak ő is láthatná, mint Fred. Szegény srácot jól kigúnyolta mindenki. Nekik épp annyira volt abszurd ötlet, hogy Kailannak barátnője legyen, mint a fiúnak az, hogy Layla szelleme vele van. Bezzeg, ha látták volna a könyvtár előtt…
- Na jó, erre most ne gondolj. – korholta magát. – Kivételesen segíthetnél te is egy kicsit, Layla. Miért nem feded fel magad nekem is, mint Frednek? – persze a kitörésre néma csend volt a válasz. Kailan megadóan sóhajtott, a következő sorokat már csak suttogta. – Hát persze, hogy nem. Miért is beszélnénk meg?
Pár percig megint csendben volt, leírt egy újabb kört az ajtó és az íróasztal között, és mikor már úgy érezte szétrobban a feszültségtől, lemondóan az ágyra rogyott. Ahogy ott feküdt és a plafont bámulta, gondolataiban újra maga előtt látta Layla-t azon a havas tetőn. Olyan szépen mutatott ott. Mint egy angyal.
- Francba, így nem megyek semmire. – talpra ugrott, megint elsétált az ajtó előtt, közben pedig hangosan számolni kezdett. – Szóval nézzük csak… igen… két hét telt el. Semmi eredmény. Két hét. Rossz arány. Maradt egy hetünk, hogy a végére járjunk, hogyan tudnál visszajönni. Nem akarsz egy kis „éteri” segítséget nyújtani? – sandított oldalra. – Legalább egy kicsit súghatnál. Te ott annyi mindent hallasz. – válaszul megint semmi nem érkezett. – Na jó, feladom.
Megállt az ablak előtt, elhúzta a függönyt és kilesett. Odakint sötét volt már, csak az utcai lámpák szolgáltattak némi fényt, kis körökben világítva meg az egyenetlen betonfelületet, amit útnak mertek itt nevezni. Nevetséges… Aztán megmozdult valami az út túloldalán. Az árnyékból kilépett egy apró alak, de nem volt egyedül. Kailan még a szemét is megdörgölte, de nem, nem látott rosszul. Ahogy megérezte magában az izgatottságot, biztosra vette, hogy valóban látja azt ami ott van. Egy árnyék suhant az alak mögött.
Megcsillant egy piros kabát, mikor az ismeretlen egy pillanatra átsuhant az egyik lámpa nyújtotta fénykör peremén, aztán ismét elrejtette az éjszaka. Ami a legfurcsább volt, hogy Kailan háza felé tartott. Felvonta a szemöldökét, kissé beljebb húzta a függönyt, de éppen csak annyira, hogy őt elrejtse, ő viszont láthasson. Mikor az apró teremtés megállt a ház előtt, és megvilágította a nappaliból kiszűrődő fény, Kailan szíve nagyot dobbant meglepettségében, és Layla dühének erejétől.
- Mi a… - gyorsan kinyitotta az ablakot, kihajolt, miközben a látogató leemelte fejéről a csuklyát és rámosolygott. – Rossa?
- Kit vártál? A húsvéti nyuszit? – nevetett fel. Hangja nem volt olyan hatással rá, mint Layla nevetése, sőt, inkább kirázta tőle a hideg. – Na gyere le, nagyfiú. Mutatnom kell valamit.
- Nincs már túl késő ehhez? – Kailan az íróasztalon álló órára pillantott. – Mindjárt éjfél.
- Nem. Az időzítés pont tökéletes. Mire odaérünk, éjfélt üt az óra. Az a legjobb. – a lány izgatottan összecsapta a két tenyerét, majd dacolva a hideggel, helyet foglalt egy alacsony téglarakáson. – Megvárlak idelenn. Gyere már. Sietnünk kell, ha oda akarunk érni. Tudom, hogy erről te sem akarsz lemaradni.
- Azt sem tudom, miről van szó. Nem várhatna holnapig?
- Nem! – a szó olyan erőteljes volt, hogy Kailan megtántorodott tőle, elöntötte a félelem. Rossa hangja hirtelen mélyebb lett és olyan erővel szólalt meg, ami szinte nem is emberi volt. Az a furcsa árnyék megint ott settenkedett körülötte.
- Jól van, jól van. Ne ébreszd fel anyát. Mindjárt lenn vagyok. Adj egy percet.
Kailan futott három kört a szobában, de ezúttal nem az idegességtől, hanem, hogy összeszedje a cuccait. Mikor valami szellő simított végig rövid tincsein, eszébe jutott, hogy nyitva az ablak. Kíváncsisága vagy elnyomta Layla érzéseit, vagy pedig a lány pillanatnyilag nem volt semmilyen nagy érzelem hatása alatt, mivel csak saját magát érzékelte. Leosont az emeletről, levette a kabátját az akasztóról, felkapta a cipőjét és már kinn is volt a ház előtt.
- Jajj de jó! – ujjongott Rossa. Szeme valami különös fénytől csillogott, amit Kailan nem tudott hova tenni. Vajon mit akart neki mutatni? Odalépett a lány mellé, aki izgatottan belekarolt. Rávillantotta tökéletes mosolyát, majd a főút felé kezdte rángatni.
- Madarat lehetne veled fogatni. Mit csinálsz te itt éjnek idején? Nem kéne már ágyban lenned?
- Ugyan már. Az a kislányoknak való. Amit mutatni akarok, majd minden mást kiver a fejedből. Hidd el, imádni fogod. Hetek óta ezen dolgozom.
- Rendben. De még mindig azon vagyok, hogy ráért volna holnap is, akármi is az.
Rossa nem válaszolt semmit, csak vigyorgott, mintha nem is tudná abbahagyni. Az izgatottság kezdett átterjedni a fiúra is, ellenkezés nélkül hagyta, hogy a lány labirintusszerű mellékutcákon vezesse át, ahol eddig még soha nem járt. De ő úgy tűnt tudja, merre megy. Magabiztosan mutatta az utat, míg végül kiértek a város szélére, eltűntek a sikátorok, a házak is megritkultak és csak a végtelen síkság maradt. Akkor kezdett eluralkodni valami rossz érzés a fiún. Csak akkor kezdte betájolni hol vannak, a hirtelen tudás pedig megtorpanásra késztette.
- Rossa, hova a pokolba megyünk? – a hangja rekedt volt és remegett. Akármennyire szégyellnivaló is volt, remegett a félelemtől. Úgy érezte a torka túl száraz ahhoz, hogy beszéljen. Megköszörülte hát, de az sem segített. – Merre megyünk?
- Kis butus. Meglepetés. Ne rontsd el. Még nem mondatom meg.
- De…
- Gyere már, még lekéssük!
- Rendben.
A lágy szellő, amit a szobájában érzett, most kissé erőszakosabban tépte meg fekete haját. Mi a pokol? Körbenézett, de a környező néhány fa meg sem mozdult. A levegő nem mozdult. Akkor mégis mit érzett? Ideje sem volt végiggondolni, mert Rossa ismét megindult előre. Lassan maguk mögött hagytak minden fényt, a város fényei lassan távolodtak, ők pedig ott maradtak a sötétben. Távoli fénypontok lettek az utak lámpáiból és az emeletes házak ablakaiból, semmi több. Apró csillagok a messzeségben. Ők pedig csak mentek tovább, előre, sosem tértek le jobbra, vagy balra.
Amikor Kailan már azt hitte, hogy eltévedtek, vagy, hogy a lány meghibbant, azt sem tudja éppen hová tartanak, akkor kezdett felfedezni valamit a távolban. Magas árnyak magasodtak előttük áthatolhatatlan falként, de az egyenetlen tetejéből rájött, hogy az nem egy fal, hanem az erdő széle. Miért jöttek el ilyen messzire a város biztonságos fényeitől? Miért mennének éppen az erdőben? Majdnem megint megtorpant egy újabb baljós sejtelem kibontakozásakor, de Rossa türelmetlenkedő pillantást vetett rá.
- Félsz? Nem lehetsz ilyen puhány, Kailan. Gyere már. Mindjárt ott vagyunk, már nincs messze.
- De… az erdő…
- Csak fák. – a lány rosszallása most már érezhető haraggá változott. Szeme szikrákat szórt, ahogy ajkait összepréselte azt sejtette, képes lenne felpofozni, ha még egyszer meg kell állniuk.
- Jól van. Menjünk. Csak gondoltam…
- Csönd legyen, és gyere! Most ne gondolkozz! – azzal Rossa behúzta őt a fák sötét árnyai közé.
Innen már nem volt visszaút, ezt Kailan azonnal megsejtette. Valami azt súgta neki, még ha a fák nem is alkotnak tömör masszív falat, őt meg fogják akadályozni abban, hogy ez után a kis kaland után valaha is kijusson innen. Fájdalmasan tekintett vissza még egyszer arra a homályos foltra, ami a várost jelképezte, aztán hagyta, hogy Rossa még mélyebbre vezesse.
Francba! Francba! Francba!
Layla már attól a pillanattól kezdve sejtette, hogy valami nem stimmel, mikor Rossát látta beszélgetni a Halállal. Akármilyen morbidul is hangzott, ez volt az igazság. De vajon hogyan tud vele kommunikálni? És persze ne felejtsük el: Mit akar Kailantól? Mikor megjelent az út túloldalán megint látta mögötte suhanni azt a furcsa árnyékot. Ijesztő légkör vette körül. Burokba zárta, ami mindenkit elriasztott a közeléből.
De ő már tudta, hogy ez az aura kihez tartozik. Akármi történjék is, ki fogja deríteni, hogy mi köze a Halálnak ehhez a lányhoz.
Próbálta figyelmeztetni szegény Kailant, többször is megérintette, de a fiúról lehullott a figyelmeztetés. Valami blokkolta. Layla hiába sikított, hiába érezte az egyre növekvő haragot, valami meggátolta, hogy a fiú is érezze. El voltak vágva egymástól. Máskor ennek nagyon örült volna, most azonban a kétségbeesés darabokra tépte, marta belülről, szinte teljesen felemésztette. Tehetetlen dühében arcon akarta vágni Kailant, de ő belesétált a nyilvánvaló csapdába. Ő pedig nem tudott segíteni.
Figyelte, ahogy Rossa átrángatja a városon, maguk mögött hagyják a biztonságot nyújtó fényeket, és lassan közelednek az erdő felé. A fák szélén megtorpant. Valami határozottan taszította, ugyanakkor a Kailan miatti vonzás be akarta rángatni. A rettegés újabb, ezúttal sokkal súlyosabb hulláma borította el, emberéletében nem gondolta volna, hogy lehet ennyire rettegni valamitől. Gonosz erőket érzékelt a fák között, olyan erősen, hogy majdnem térdre rogyott. Végül botorkálva indult meg a kis csapat után. Nem kellett aggódnia, hogy eltéved, mert a kötődés végigvezette a fák között.
Pár perccel később halvány fényt vett észre nem messze maga előtt. Egy kis tisztásra ért ki, a fény forrása pedig egy hatalmas tűz volt, szinte már a máglya kategóriába tartozott, nem is tábortűznek látszott, mint először hitte. A meleg lángnyelvek simogató melegétől kísérve lassan megkerülte a rakást. A ropogás és sistergés megtöltötte a fülét, a füst szaga marta az orrát és a torkát, de most nem ez volt a legfontosabb. Kailan veszélyben volt, meg kell találnia a módját, hogy segítsen. Amikor azonban átért a túloldalra, a látványtól megdermedt.
Végül egy riasztóan magas hang hozta vissza a valóságba. Továbbra sem mozdult, de a sikítás hangja lassan áttörte a gátat az elméjében. Rájött, hogy a saját hangját hallja, ő az, aki torkaszakadtából ordít. Miután meggyőzte a hangszálait, hogy felesleges az erőfeszítés, mivel senki nem hallja, nagy nehezen rávette a száját az összecsukásra. Előtte a füvön ott térdelt Kailan, a kezei meg voltak kötve, közben könnyek csorogtak az arcán, belevegyült valami különös, vörös dologba, ami a halántékáról csorgott az állára, onnan pedig a pólójára és a fűre csöpögött. Vérzett. Istenem, vérzett.
Meg akarta kerülni, szembe akart vele kerülni, hogy lássa mi történt, azonban a szeme megakadt valamin. Nem sokkal Kailan előtt hevert a fűben. Először valami rongycsomónak hitte, aztán hajat vélt felfedezni, hosszú, szőke hajat. A vékony, kék lepedőben egy lányt vélt felismerni. De ki lehetett? A felismerés mázsás kőként zuhant a szívére. Nem. Nem! NEM! De hiába ordított fejben. Érezte, hogy a sikítás megint felkúszik a torkára, de olyan száraz volt már, hogy semmi nem hagyta el kitátott száját. Most már az ő könnyei is csorogtak.
Nem rongycsomó feküdt előtte, nem is egy idegen, hanem ő maga. Élettelen, összetört teste üvegesen nézte a fel-feltörő lángokat. Még a máglya mellett is holtsápadt volt a bőre. Ha hozzáérne, valószínűleg jéghideg lenne. Megállíthatatlanul sírt, zokogott, közben egyre közelebb araszolt a testéhez.
- Nem… - a hangja remegett. Olyan távolról szólt, el sem hitte, hogy az övé. – Nem… Az nem lehet. Miért?
- Mert vége a játéknak. – a hang a háta mögül szólalt meg. Fagyos volt, akár a téli éjszaka. Megfordulnia sem kellett, az nélkül is tudta, hogy kit fog ott találni. Lehunyta a szemét és néma imát mormolt, csak az után szólalt meg ismét.
- Miről beszélsz?
- Tudod te jól.
- Nem… Az idő még nem telt le. Még van egy hét…
- Sosem mondtam, hogy tiszta játék lesz.
- Ez…
- Igazságtalan? – fejezte be a mondatot a Halál. Felemás szemét a zokogó lányra emelte, egy csepp könyörület sem érződött rajta.
- Kegyetlen. – suttogta Layla erőtlenül, hogy kimondja félbehagyott mondata valódi végét.
- Az vagyok. Sajnálom. Kész vagy átkelni, vagy erőszakkal kell rávennem téged?
Layla nem válaszolt, némán Kailanra emelte a tekintetét, aztán vissza a fagyos arcra, már nem félt. Ahogy tekintetük ismét találkozott, a férfi majdnem hátrahőkölt. A kék szemekben kihunyt a fény, megtört a lelke, azonban volt még valami a tarsolyában, ezt biztosan érezte. Mikor kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, pedig meg is győződhetett róla.
- Alkut kérek. – Layla remegő ajkakkal mondta ki ezt a két szót. Sosem gondolta volna, hogy megteszi, de most nem látott más kiutat. Valami azt súgta neki, ez az egyetlen lehetősége. Könyörögni.
- Ne! – Kailan erőtlen suttogására odakapta a fejét. A fiú szemei tágra nyíltak, szemének meleg fényével őt nézte, mint aki nem hitte el, amit az imént hallott. Hallot? Várjunk csak! – Ne tedd meg!
- Te… te látsz engem?
- Layla… - aztán a lány már csak azt látta, hogy a fiú szája mozog, de nem hallott semmit. A Halál hangjából türelmetlenség csendült, mikor ismét megszólalt, hogy magára vonja a figyelmét.
- Hajlandó vagy teljesíteni mindent, amit kérek?
Pillanatnyi habozásba telt csak, míg a lány számba vette a lehetőségeket. Csak utána válaszolt. – Mindent.
Fejét kínzója, gyilkosa felé fordította, a következő, amire emlékezett már csak az volt, hogy elnyelte éjfekete szemének végtelen üressége.
Hűűűűhaaaa !!!
Jól sejtem, hogy lassan közeledik a végkifejlet ???!!!
Krisz