Tizenegyedik fejezet
Layla idegtépő napokat töltött a Miss Potts óráján megkapott információk feldolgozásával. A kaszás, aki mellészegődött sosem említett semmilyen alkut, ami megmentheti ebből a rémálomból. Pedig ha lenne ilyen, biztosan nem hagyta volna ki az alkalmat, hogy elmondja neki. Vagy mégis? Talán azt akarta, hogy ne lépjen át. Talán csak arra várt, hogy semmivé váljon. De miért?
Túl sok volt a miért, túl kevés volt a válasz. Hogy kicsit elterelje a figyelmét az egyre inkább köré gyűlő probléma halomtól, – ami most már vetekedett egy tekintélyes méretű trágyadombbal- rengeteg időt töltött Kailan megismerésével. Többször is rajtakapta magát egy nap, hogy csak bámulja őt, miközben agyának fogaskerekei össze-vissza pörögnek, és teljesen értelmetlen mondatokat gyártanak a fiúval kapcsolatban.
Aminek persze összességében semmi értelme nem volt. Míg a fiú órán volt, ő kinn gubbasztott a tanterem ajtaja mellett, a falnak dőlve. Semmi kedve nem volt beülni a most már szó szerint halál unalmas órára, – na jó, talán ez kissé morbid volt – de az egyedüllétet is nagyon hamar megunta. Szívesen sétált volna egyet az emeleten, vagy bekukkantott volna a szomszéd termekbe, esetleg tréfából csinált volna egy kis fejetlenséget, de nem tehette.
Észrevette ugyanis, hogy a Kailan és a közte feszülő kötelék egyre szorosabb lesz. Ahogy azt is, hogy egyre gyakrabban merül ki, amikor a fiúból kell energiát csapolnia. És ez a folyamat is egyre veszélyesebb lett. Mivel egyre jobban kimerült, egyre többet csapolt le, egyre gyakrabban, néha olyan gyenge volt, hogy alig bírta leállítani a folyamatot. Ilyenkor persze az elméje sikítva mondta a magáét tiltakozása jeléül. De nem baj. Be kellett érnie ennyivel, nincs mese.
Egyik délután az iskola tornatermében ült az egyik lelátón, és újonnan jött szokásához híven Kailant figyelte. Azonban nem ő volt az egyetlen. Rossa a terem túlsó végében ült, szinte alig lehetett észrevenni. A fiúk biztosan nem is tudták, hogy ott van. Layla homlokráncolva figyelte „barátnőjét”, már ha szabad ilyet mondania pár nap után, aki mintha teljesen kifordult volna önmagából.
A külsején lejátszódó változások nem az egyetlenek voltak, amik megdöbbentették Layla-t. Valami belül is más volt. A lelkében és a szívében. Mintha egyik napról a másikra keletkezett volna valami fekete üresség mindkét helyen, ami hirtelen bekebelezte a lány minden porcikáját. Furcsa volt, de az egész lénye valami olyan negatív energiát sugárzott, hogy még Layla is megijedt tőle.
Tett egy elkeseredett kísérletet, hogy behatoljon Rossa fejébe, de ezúttal sem sikerült. A kudarc nem lepte ugyan meg, de azért kissé felbőszítette. Volt ott valami, ami védte a lány elméjét, egy olyan erős gát, amin képtelen volt áthatolni, hiába erőlködött. Egy éles kiáltás visszatérítette figyelmét a fiúk felé a pályára.
- Szünet, srácok! – kiáltott fel Fred.
- Rendben, főnök. - a fiúk nevetve, egymást hátba veregetve indultak meg a lelátók alján hagyott táskáik és üdítőik felé.
Ekkor valami erősen oldalra taszította Layla-t, amitől a lány majdnem oldalra esett. Egy erős negatív hullám arra késztette, hogy fejét ismét elfordítsa Kailanról. Mikor tekintete ismét megállapodott Rossa-n, majdnem felugrott ijedtében. A lány aurája a szokásosnál is sötétebb volt, sőt, tele volt gyűlölettel. Most nem az edzést figyelte, hanem háttal ült a pályának, és úgy tűnt… ingerülten társalog valakivel… valakivel, akit Layla nem látott. Egy sötét árnyékot tudott csak kivenni, semmi többet. Aztán megérezte, hogy az alak felé kapja a pillantását. Ezüst csillant, aztán érezte, hogy zuhan. Csak egy valaki lehetett. Egy kísérteties szemár villant be az agyába: ezüst és éjfekete. A Halál. De mit csinálhat vele Rossa?
Szíve a torkában dobogott, közelebb akart menni, a harag egyre erősödött benne. Azt hitte a barátnőjét is bántani akarja. Ideje sem volt megindulni a kis páros felé, mert egy újabb kiáltás a másik irányból, teljesen ledermesztette.
- Hé, te meg ki vagy? Ez zártkörű edzés. – Layla körülnézett, de senkit nem látott. Pillantása megállapodott egy bozontos, vörös hajú fiún. Fred, ő volt a csapatkapitány. A következő mondat után pedig már csak a szívét hallotta, mintha valaki kalapáccsal verné a falat a füle mellett. – Igen, szöszi, hozzád beszélek.
Kailan éppen inni akart egy kortyot ásványvizes üvegéből, mikor a csapatkapitány felemelt hanggal kiabálni kezdett a lelátók felé. Néhány fiú összesúgott és nevetni kezdtek, néhányan ujjal mutogattak a srácra, mintha őrült lenne. Lehet volt benne valami. Ugyanis a lelátó üres volt. Kapitányuk hangja azonban magabiztos, és hajthatatlan volt.
- Mit keresel itt? Egyáltalán, ki vagy te? - Nem jött felelet, legalábbis, ők semmit nem hallottak. Fred viszont úgy tűnt, hogy igen. – Layla? Sose hallottam ezt a nevet. Idevalósi vagy? Ki engedett be az iskolába?
Layla? Nem, az lehetetlen. Kailan is érdeklődve kapkodni kezdte a fejét, de semmi.
- Öööö… Fred? – kérdezte végre az egyik fiú, társai vihogva lökdösték hátulról bátorításképpen. – Jól vagy?
- Persze. Miért ne lennék? – Mikor az edző haragos tekintete rávillant, szegény srácban még az ütő is megállt. A következő pillanatban, pedig ő volt az, akinek leesett az álla. Fejét jobbra-balra kapkodta. – Hova lett a csaj? Még nem végeztem!
- Milyen csaj? Nincs ott senki.
- Az előbb az a szöszi. Az a Layla, vagy mi volt a neve…
- Uram, mi ne láttunk semmit.
- Mégis miről beszéltek? Ott volt… - mutatott egy határozatlan pontra Fred a lelátók közepén.
- Azt mondta, ismeri Kailant. Te hoztad be? Világosan megmondtam, hogy nem látjuk szívesen a „vendégeket” az edzés közepén. Talán nem voltam elég világos? Nem szeretném a kis barátnőd még egyszer itt látni.
Kailan némán tűrte a szidalmak áradatát, egyet sem vett magára. Irigység öntötte el, amiért Fred láthatta Layla-t, és hallhatta is. Mennyire kívánta ugyanezt saját magának is… Azóta az álom óta nem látta többé gyönyörű, búza szőke haját, sem igéző szemeit, de még csak a hangját sem hallotta. Az előbb halványan érzékelte a harag szikráját, ami megvillant a lányban, de az utóbbi napokban ez is egyre gyengébb volt. Vagy Layla zárta ki. Akárhogy is, megszűnni látszott köztük az egyetlen gyönge kapocs is, ami elszomorította.
- Na jól van, hölgyeim. Vissza az edzéshez.
Két órával később Kailan lezuhanyozott, felöltözött, majd felkapta a táskáját és kiviharzott az iskolából. Nem ment messzire, csak a szomszédos könyvtárba. Órákat töltött itt iskola után, minden könyvet elolvasott az ezoterikáról, szellemekről, túlvilágról, hátha valamelyik közelebb viszi a megoldáshoz. Mikor az ég alja sötétedni kezdett, a kis asztali lámpa mellette pedig pislákolni, úgy döntött ideje lelépni. Összeszedte a papírjait, elköszönt a könyvtárostól, és már éppen elhajtott volna a biciklivel, mikor megjelent Rossa.
- Szia! Micsoda meglepetés. Nem tudtam, hogy te is jársz a könyvtárba. – mondta a lány sugárzó mosollyal.
Kailan küldött felé egy tartózkodó mosolyt, és rátette egyik lábát a pedálra. Érezte, hogy valami nem stimmel a lánnyal. Szemügyre vette megváltozott külsejét: miniszoknyában, vastag harisnyában, térdig érő kabátban volt, haja kibontva omlott le a vállára, szemüvege helyett egyenesen nagy szemeibe nézett. Kívülről semmi különös nem volt rajta, de Layla-n keresztül érzékelte, hogy a lánnyal határozottan nem stimmel valami. A saját ösztönei is azt súgták, hogy meneküljön.
- Figyelj, Rossa, nekem most sietnem kell. Majd holnap a suliban beszélünk.
- Persze, oké. A világért sem akarlak feltartani. Örülök, hogy összefutottunk.
- Én is… - Rossa odasétált a fiúhoz, egy kecses mozdulattal az arcához hajolt és megcsókolta. Ajkai pár felesleges percig elidőztek a bőrén, mielőtt visszahúzódott volna. Mire Kailan reagálhatott volna valamit, már be is csusszant a súlyos faajtón a könyvtárba.
Óóóóóókéééééé. Mi a franc volt ez?
Először haragot, majd kétségbeesést, végül tehetetlenséget érzett. A kezdeti sokkból magához térve gyors iramban hazaszáguldott. Úgy gondolta, az újabb kérdésen ráér a szobájában töprengeni.
Szia!
Most sikerült elolvasnom az új fejezetet, nagyon jó lett!
Nagyon várom a következőt, kíváncsi vagyok, hogyan alkulnak a dolgaik...
Köszi!... és a fordításokat is :))
Krisz