Kailan teljesen magába zuhant a baleset után. Édesanyja aggodalmasan figyelte a szobaajtóból. Sosem jött beljebb. Félt, hogy ezzel megsértené a fia fájdalmát. Még mindig semmi hír nem volt Laila felől, bár lett volna, ha Kailan hagyja az információt eljutni hozzájuk. De ő képtelen lett volna hallani a rossz hírt. Kihagyta a sulit, kihagyta az étkezéseket, sosem szólalt meg, így anyja már feladta a próbálkozást, hogy szóra bírja. Csak állt csendben az ajtófélfának dőlve, kezeit összefonta a mellkasa előtt és csendben sírt.
Kailan szobája tükrözte a hangulatát. Sosem nyitotta ki az ablakot, még a sötétítőfüggöny sem volt elhúzva, feküdt az ágyon és meredten bámulta a plafont. Csak kényszerből vett magához néha ételt, mikor anyja otthagyott a szobában egy-egy tálca szendvicset, vagy levest, de ő maga sosem mászott ki az ágyból. Hosszú napokat töltött így ágyban fekve, azon gondolkozva mit tenne, ha megtudná, hogy a lány halott. Újra és újra maga előtt látta az arcát, amikor lejátszotta a parkban történt találkozásukat, a lány duzzogó arcát, amire ismét nevetnie kellett… De végül mindig könnyekbe fulladtak a gondolatai. Csak egy napja ismerte Laila-t, mégis nagyobb benyomást tett rá, mint bárki más.
Még hallotta, ahogy beszél hozzá a tetőn, amikor a legfájdalmasabb emlékét osztotta meg vele, az apja halálát. Valami nem stimmelt vele. Mintha tudta volna, hogy ő következik. Pánikot látott az arcán. Azok a rejtélyes eltűnések… Más már rég azt hitte volna, hogy nem épelméjű, valami nem is volt rendben vele, de egy biztos: Laila-nak nem a fejében volt a zavar. Legalábbis nem úgy, ahogy mások hinnék. Nem tudta ebben miért olyan biztos, egyszerűen csak ezt súgta neki egy belső hang, ő pedig örömmel hitte el neki. Valamit látott aznap, ami megrémítette annyira, hogy nem volt elég óvatos. Valamit, ami a halálát okozta…
-Ó, a fenébe! –megmasszírozta az orrnyergét remélve, hogy ezzel elhessegetheti a képtelen gondolatait. Miken jár megint az esze? Hamarosan diliházba vihetik, ha ilyen ütemben folytatja.
-Végre hallom a hangod. –Kailan felmordult. Anyja hangja a szoba túlsó végéből hallatszott. Oda se kellett pillantani, tudta, hogy karba tett kézzel áll az ajtóban. –Három napja ki se dugtad az orrod. Nem ettél, nem szólaltál meg. Azt hittem orvost kell hívjak. Kailan… ez így nem mehet tovább. Beszélned kéne valakivel…
-Nem! –tiltakozott Kailan. Egy hosszú és émelyítő beszélgetés egy agykurkásszal volt az utolsó dolog, amire jelen pillanatban vágyott. –Anya, semmi bajom. Tényleg. Csak…
-Nem hiszem el. Kicsim. Ez nem egészséges. Egy napja ismerted…
-Tudom. Muszáj ezt most megvitatni?
-Miért nem kérdezed meg mi van vele?
-Te úgyis tudod. Én pedig még nem vagyok készen a halálára. –Behunyta a szemeit, mert hirtelen émelygés tört rá a szó miatt, de ettől csak rosszabb lett, mert lelki szemei előtt újra és újra átélte a borzalmas ütközést. Maga előtt látta Laila pirosló vérét… Gyorsan elfordult az ágy széle felé, lehajolt egy vödör fölé és öklendezett. Már megint kezdi.
Minden éjszaka éberen fekszik, rettenetesen kimerült, de képtelen aludni. Valahányszor lehunyja a szemét, Laila kék szemei jelennek meg előtte, ahogy egy utolsó pillantást vet rá, majd jön a kamion és… mindenhol csak vér. Ha felriadt hányt, bár az utóbbi napokban inkább száraz öklendezésre telt tőle, mivel a gyomra teljesen üres volt. Szánalmas, ha egy fiú így kibukik, de nem tehetett róla. Laila a szívét érintette meg. Most, hogy nincs többé, nem tudta hova tegye magát a környezetében. Csak egy nap. Ő meg máris ettől a lánytól függ teljes mértékben.
-Kailan…
-Anya… kérlek! Menj el!
-Nem. –a hangja szigorú volt. –Tudom, min mész most keresztül. Veled szeretnék lenni. Nekem is borzalmas, főleg látni, ahogy szenvedsz. Ezek szerint az a lány csodálatos teremtés volt. Sosem láttam, hogy valaki miatt ennyire összezuhanj. Hadd segítsek. Legalább engedd, hogy melletted legyek. –Kailan nem mondott semmit, csak bólintott. Miss. Estelle óvatos léptekkel az ágyhoz sétált, leült a szélére és megragadta a fiát. Erősen a karjába zárta, ő pedig viszonozta az ölelést. Anyja ringatni kezdte, majd halkan dúdolni kezdett, Kailan pedig azon kapta magát, hogy együtt sírnak. –Apád is telefonált. Kérdezte, hogy vagy.
Kailan morgott valamit az orra alatt. –Most kell elrontani a pillanatot?
-Sajnálom. Azt akartam, hogy tudd. A maga őrült módján az apád is szeret. Nagyon sajnálja, hogy kihagytad az esküvőt, de megérti az indokaid. Továbbra is fenntartja a meghívást, szeretné, ha meglátogatnád valamikor. Mind aggódunk érted. Ha tudnád…
-Nem. –Kailan úgy engedte el az anyját, mintha lángra kapott volna. Az ágy legtávolabbi végébe húzódott, Miss. Estelle szeme tükrözte a fájdalmát, miközben leeresztette a karjait.
-De…
-Nem! –a fiú már kiabált. –Menj ki! Egyedül akarok lenni.
-Rendben. –a nő botorkálva megindult az ajtó felé, de a küszöbről még visszaszólt. Nem nézett hátra, csak odaszólt Kailan-nak. –Az iskolában nagyon hiányolnak. Szeretnék, ha mielőbb vissza tudnál menni. Azt mondtam, hétfőn már mész. Nem maradhatsz itt örökké, te is tudod. Ha beszélgetni akarsz… a konyhában leszek.
Ezzel anyja magára hagyta. Kailan mindkét kezét a halántékára szorította, mikor a gyötrő fájdalom újra megtalálta. Vörös. Minden megint vörös. Utálja ezt a színt. Utálja, hogy az anyjának igaza van. Ismét. Nem maradhat örökké a szobájában, egyszer szembe kell néznie a tényekkel. De most még nem készen rá, hogy megerősítsék abban, amit már eleve tudott. Csodára lett volna szükség, hogy Laila túlélje a balesetet. Ő pedig nem várhatott az életében csodákat. Ő okozta a lány halálát azzal, hogy egyáltalán megkedvelte. Akárkivel kerül szorosabb kapcsolatba, annak az élete mindig kisiklik. De ilyen drámaian még senkinél sem.
Oldalra fordult, próbálta a gondolatokat száműzni a fejéből, persze sikertelenül. A tudatalattija vetítette neki a képeket, újra és újra, olyan monoton módon, mintha csak ezt tudná közölni vele. Dühében megmarkolta a párnát, nyitott szemekkel bámulta a plafont és hallgatta a sikolyokat. Mindenki egy nevet kiáltott: Laila. Kényszerítette magát, hogy erős legyen, mikor már elég késznek érezte magát és a kínzó émelygés is megszűnt visszafordult a szoba felé, az ágy széléhez csúszott és óvatosan letette az egyik lábát az ágyról. Hamarosan követte a másik, pár perc múlva már ingatagon ugyan, de a saját lábain állt. Odabicegett az ablakhoz, elhúzta a függönyt egy határozott rántással és szinte rögtön a szeméhez kapta a kezét. Túl világos. Túl szép nap a tragédiához.
Kinyitotta az ablakot, beszívta a friss levegőt, aztán nagy levegőt vett és az ajtóhoz indult. Habozott lenyomni a kilincset, de rászánta magát. A szíve fájón lüktetett a mellkasában, a vér száguldott az ereiben, a gondolatok egymást követték a fejében. Ökölbe szorított kézzel, lassan lesétált a konyhába. Anyja meglepődve szívére tette a kezét, ahogy bebotorkált és lehuppant az egyik olcsó székre. A keserű íz ellenére Kailan kényszerítette magát, hogy nyeljen, aztán halk, reszelős hangon feltette az egyetlen kérdést, ami most számított.
-Hogy van?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése