Kailan üresen találta a tetőt, mikor visszarohant. Laila már nem volt ott. Csalódottság töltötte el, ahogy kisétált a peremhez, és végignézett a napfényben fürdő városon. Már épp feladta volna, mikor megpillantotta a lányt Rossa mellett egy fa árnyékában. Tehát csak az udvarra ment. Nem tudta eldönteni, vajon szándékosan ült úgy, hogy a fiú lássa a tetőről, vagy véletlenül, de szerette volna azt gondolni, hogy miatta tette. Megkönnyebbülten felsóhajtott és ismét a lépcsők felé indult.
Sietett, hogy még ott érje a lányokat, mielőtt elmennének. Ahogy lefelé rohant a csigalépcsőn néha megállt egy-egy ablaknál ellenőrizni, ott vannak-e még. Ahogy az első emeletre ért, valami megváltozott. Laila arckifejezése komoly lett, szemei meredten bámultak egy pontot az úttest túloldalán. Kailan követte a pillantását, de nem látott semmit. A lány viszont valószínűleg igen, mert rettegés ült ki az arcára. Még az ablakból is látta, hogy a lábai megremegnek, mikor felállt, és mintha valami transzban lenne, megindult a zebra felé.
Kailan ugyan nem látta, hogy zöld-e a lámpa vagy sem, de nem tétovázott tovább, valami azt súgta neki, ha elkésik, szörnyű következményei lesznek. Lerohant az előcsarnokba és szinte kirobbant a fényre. Rögtön meg is pillantotta a lányt, aki ekkor lépett ki a zebrára. A lámpa zöld volt, az emberek sietősen elhaladtak előtte, de ő megtorpant középen, meredten nézett valamit, amit csak ő látott. Vajon mi rémisztette meg ennyire? A halálos rettegés még az arcára is kiült ott a padon és bár most háttal állt neki, lemerte volna fogadni, hogy ugyanígy van.
A zöld jelzés ekkor kezdett villogni, nem sokkal később pedig pirosra váltott, de Laila ezt észre sem vette, továbbra sem mozdult a járda közepéről. Minden felgyorsult, ahogy a fiú vére száguldani kezdett az ereiben a vér, nem tudta, mit kéne tennie, de nem is gondolkozott rajta sokat. Jobb oldalról egy kamion közeledett a lány felé, a sofőr még nem vette észre a zebrán ácsorgó diákot. Kailan kilőtt az úttest felé, ekkor a sofőr is valószínűleg észrevette a lányt, mert dudálni kezdett. Mind hiába. Már mindenki ott gyülekezett a kapuban, kiabáltak, de Laila semmilyen hangra nem mozdult.
Kailan végtelenül tehetetlennek érezte magát, az adrenalin túlcsordult lüktető vénáiban, letompítva minden zajt, csak a zihálását hallotta. Elkésett. Erős kezek markolták meg, mielőtt kimehetett volna a kapun, emberek sikoltoztak körülötte. Próbált kiszabadulni, de túl erősen fogták, a szorítás nem enyhült. Ekkor Laila is megmozdult, értetlenül körbenézett, tekintete találkozott a fiúéval, majd kék szemei a megállíthatatlan kamion felé fordultak.
Az egész olyan gyorsan történt. Az utolsó sikolyok hangja elnyomta az ütközést követő tompa puffanást, valaki kiabált, hogy hívjanak mentőt, de ez neki már túl távoli volt. Azon a ponton, ahol eddig Laila állt, most nem volt semmi, csak egy vérvörös folt. Az agya még fel sem dolgozta az információt, mikor a szirénázó mentőautó is megérkezett és a néhány méterrel odébb parkoló kamion felé sietett. Rendőrök jelentek meg, elterelve az embereket a helyszínről, szinte azonnal nekiláttak eltüntetni a vért az aszfaltról. Vért. Laila vérét.
-Kailan. Kailan. –hallotta egy férfi mély hangját. –Kailan! Már nem tehetsz semmit. Gyere. Menjünk be.
Nem kérés volt, inkább parancs. A valaki, aki eddig szorította most elfordította a balesettől, sietős léptekkel visszakísérte az iskola épületébe, felvitte az első emeletre és bekísérte a tanáriba. Még mindig nem tudta felfogni. Laila… Nem. Nem volt kész rá, hogy kimondja azt a szót. Az nem lehet. Ő nem…
-Tessék, fiam. Nyugodj meg. Ez jót tesz. –valaki egy csokoládét és egy bögre teát kínált neki. Komolyan úgy gondolja ez segíteni fog? Azért elfogadta, de nem bírta rávenni a gyomrát, hogy meg is egye.
-Laila… -A hangja mintha nem is az övé lett volna. Olyan távolinak tűnt, a reszelős mély hang határozottan nem hozzá tartozott. Vagy mégis? Nyelt egy kortyot a teából és ismét megpróbált beszélni. –Ő nem… ugye?
-Nem tudom. Őszintén. De ne aggódj. A kaminos letudott annyira lassítani, hogy talán… -Kailan ekkor felnézett. Egy mélyzöld szempár nézett vissza rá. A kicsit ráncos, de még fiatal arc ismerős volt neki. De honnan? Ja persze. Mr. Darlington, a testnevelés tanára. –Fiam, minden rendben?
Kailan egy szót sem tudott kinyögni. A lelki szemei előtt újra lejátszódott a baleset, látta, ahogy Laila gyönyörű kék szemei még egyszer ránéznek, aztán… A gyomra felkavarodott. Újra és újra csak a vért látta maga előtt. Rengeteg vért. Mi lesz, ha Laila nem élte túl? Mi lesz, ha… Mr. Darlington megsejthette mire készül, mert egy szemetest tartott elé. Kailan nyögve elfogadta és fölégörnyedt. Ez már túl sok volt neki. A garatreflexei feladták a küzdelmet, hogy benntartsák az ebédjét. Hányt, aztán ismét hányt. Miután kiürült a gyomra, még utána is száraz öklendezett, de már nem tudott mit kiadni.
Nem tudott szabadulni a tragédia képétől. Érezte az arcán lefolyó verejtékcseppeket. Egy kéz simított végig a fején, aztán egy lágy hang szólt hozzá. Képtelen lett volna válaszolni. Nem tudta, mennyi ideje ült itt, vagy közben ki ment el és ki maradt mellette. Hallotta az ajtó nyílását és záródását, hallotta, hogy beszélnek hozzá, de nem volt ereje felnézni. Behunyt szemekkel öklendezett a szemetes felett, aztán már nem csak a verejték folyt le az arcán. Könnyek. Csak nem sír?
-Kailan. –ezúttal egy női hang szólította meg. Egy törékeny kis kéz letörölte az arcát és homlokon csókolta. Hideg volt az érintése, az ő arca is nedves volt. Per pillanat nem tudott arra koncentrálni, hogy ki lehet az. A nő óvatosan felemelte az állát, ő pedig nyögve tiltakozott, görcsösen markolta a szemetest. –Kicsim. Kérlek. Haza kell mennünk. Gyere.
-Segítek. –ajánlkozott Mr. Darlington. Lefejtette Kailan görcsös ujjait a kukáról, elvitte, közben Miss Estelle gyengéden magához ölelte a fiát.
-Kicsim. Gyere, kérlek. –csukladozott a hangja, ő is sírt. –Kailan. Kérlek. –Sikerült valahogy talpra állítania, de olyan instabil volt, ha Mr. Darlington nem kapja el az utolsó pillanatban, a gyerek eldőlt volna oldalra, mint valami krumpliszsák.
-Segítek hazavinni.
-Köszönöm szépen. Nagyon jól jönne a segítség.
Együtt kicipelték Kailan-t az autóhoz, a testnevelés tanár beült Miss Estelle mellé, aztán az autó lassan kigördült a forgalomba. A forgalomba, amit időközben ismét kiengedtek az útra. Kailan lapos pillantást vetett ki az ablakon, de a délutáni balesetnek semmi nyoma nem volt az aszfalton. Időközben bealkonyodott. Ilyen sokáig ült volna a tanáriban? Hallotta a két felnőtt elfojtott beszélgetését beszűrődni az első ülésről, aztán lehunyta a szemét és a hideg üvegnek dőlve enyhülést remélt kavargó gyomrára és a fájdalmára.
-Van valami hír a lányról? –kérdezte Miss. Estelle.
-Nincs. Az utolsó, amit hallottam róla az volt, hogy a műtőben van. Nem tudom túlélte-e.
-Ó, Istenem. Ez olyan szörnyű. Vajon, hogy éli ezt túl az anyja? Tényleg. Őt elérték?
-Nem lettem volna a rendőrök helyében, akik elvitték neki a hírt. Úgy tudom nemrégen költöztek csak ide. A férje négy éve halt meg.
-Uramisten. Most pedig a lánya is… Szegény asszony. Be kéne mennem hozzá a kórházba, de nem merem Kailan-t magára hagyni ilyen állapotban.
-Ne aggódjon. Én ott maradok vele.
-Köszönöm. Maga nagyon kedves.
-Ez a legkevesebb, amit most érte tehetek.
Kailan anyja ránézett fiára a visszapillantó tükörben. Fekete tincsei hozzátapadtak az arcához, egész teste verejtékben és könnyben úszott. Még sosem látta a fiát ilyen sokkos állapotban. Amikor csak ránézett elszorult a torka, az ő szemét is könnyek égették. Mit tehetne most érte? Ha az a lány meghal, Kailan sosem lesz a régi. Most csak imádkozni tud, és remélni, hogy Laila erős lesz.
Az autó leparkolt a házuk előtt, Mr. Darlington óvatosan kiemelte Kailan-t az autóból, bevitte az ajtón, fel a szobájába és letette az ágyra. A fürdőszobába sietett, keresett egy tálat, amibe hideg vizet engedett, majd egy ronggyal és a vízzel a kezében visszatért a fiúhoz. El tudta képzelni, micsoda rémálmai lehetnek most Kailan-nak. Megmártotta a kendőt a vízben, kicsit csavart rajta, aztán rátette a fiú homlokára. Az felnyögött álmában, de egy apró ösztönös ránduláson kívül máshogy nem reagált. Nem nyitotta fel a szemét, nem mozdultak a végtagjai, mintha ő is halott lenne. Csak továbbra is dübörgő pulzusa jelezte, hogy ő még életben van.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése