Kailan egész nap kereste Laila-t, de a lány csak pár pillanatra bukkant fel előtte néha a folyosón. Valahányszor összefutottak észre sem vette őt, pedig nem egyszer ott haladtak el mellette Rossa-val. Nagyon elmélyülten beszélgettek és bár Kailan örült, hogy ilyen hamar lett egy barátja, szeretett volna több időt tölteni vele. Meg szerette volna kérdezni tőle, miért futott el délután.
Aztán az utolsó órája előtt ismét találkozott Laila-val, de a lány nem nézett ki túl jól. Bőre egyre sárgásabb színt öltött a délután folyamán, mintha beteg lenne. Mikor meglátta épp egy lépcső alatti sötét zugból jött elő, arcán patakokban folyt a verejték. Szemeit végig a padlón tartotta, zihálva sietett el Kailan mellett, szinte futva, hogy az ne tudjon semmit kérdezni. A fiú pedig egyre jobban aggódott érte. Valami nem stimmelt, csak éppen arra nem tudott rájönni, mi nem illett a képbe.
Mikor meghallotta az órát jelző csengőt ő is sarkon fordult, felsietett az emeletre és bement az Ezoterika órára. Náluk ilyen is volt, igaz mindenki magának választhatta ki az utolsó tantárgyát, egy igencsak hosszú listából. Olyan volt ez, mint valami kötelező délutáni foglalkozás. Megkönnyebbülve látta, hogy Laila is ezt az órát választotta. Szőke fejét az ablak felé fordította, pont az ő padjával ellentétes irányba, mintha szándékosan tette volna. Egyre furcsább lett a viselkedése, de Kailan már eldöntötte, most válaszolni fog a kérdéseire. Azonban mielőtt megszólalhatott volna, Lindsey feltette a kezét, és szinte azonnal meg is szólalt már-már túlontúl magas, behízelgő hangjával.
-Tanárnő, meg tudná mondani nekünk, hogy milyen hetünk lesz? –összenézett a lányokkal, akik kiskutyaként követték és leplezetlen jókedvvel felvihogtak. Mrs. Potts szeme elkerekedett, de az ember azt hinné már hozzászokott két év után. Megigazította csontkeretes szemüvegét, és próbálta semleges hangon folytatni az órát, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna.
-A mai órán nem az eheti plázaakciókról fogunk beszélni, hanem a túlvilági életről, a szellemeket fogjuk nyomon követni. –alighogy a tanárnő elkezdte elhadarni a mai anyagot, Laila hirtelen felkapta a fejét. Még Kailan is megijedt a váratlan lendülettől. Kék szemeit a tanárnőre tapasztotta, homlokát ráncolva próbált minden megjegyezni, úgy tűnt, mintha tényleg érdekelné. Az egész teste megfeszült, úgy ült ott, mint valami zsákmányra váró macska. –Mint tudjátok a szellemek nem evilági lények, és mi nem is láthatjuk őket. Olykor egy-két kiválasztott ember megnézheti őket, de ők is csak egy energiafelhőt láthatnak. Ezek a szellemek az emberek energiáját lecsapolni növekszenek és erősödnek. Minden nap itt járkálnak köztünk, szívják az energiákat, ezért vagyunk estére mindig annyira kimerültek. Persze ez függ attól is, kit milyen idős szellem, vagy mennyi csapol meg a nap folyamán…
Kailan számára az egész összefüggéstelen hablatyolás volt, tekintetét újra Laila-ra emelte. A lány tagjai is kiengedtek lassan, de mintha lett volna valami, amit hallani szeretett volna. De vajon mi volt az, ami ennyire fenntartotta az érdeklődését a bolond Mrs. Potts óráján? Rejtély volt még előtte, de ki akarta deríteni.
Óra után aztán Kailan-nak sikerült elkapnia Laila-t, mielőtt az ismét meglóghatott volna előle. A folyosón érte utol, a tömegben szlalomozva próbálta minél hamarabb elcsípni, de hiába kiabált utána, mintha a lány nem is hallotta volna. Aztán sikerült az előcsarnokban megfognia a vállát. Laila megfordult, igéző kék szemeivel a fiú arcát fürkészte.
-Szia. –szólalt meg azon a túlságosan is édes hangon. Kailan testén számára eddig ismeretlen remegés futott át, majd a lány kérdő tekintetét látva rájött, a válaszát várja.
-Szia. –csak ennyit bírt kinyögni. Az emberek csúnya szavakat mormolva lökdösték őket arrébb, amiért megálltak a csarnok közepén. A csend kezdett túl hosszúra nyúlni, aztán végre támadt egy ötlete. –Olyan érzésem van, mintha egész nap kerültél volna. Valami rosszat tettem?
-Jajj nem, dehogyis. Nem miattad van, csak túlságosan… -Laila elharapta a mondatot. Mintha a megfelelő szavakat keresné, vagy titkolna valamit a fiú előtt. –Túlságosan új nekem még a helyzet. Sajnálom.
-Semmi baj. Érthető. Nincs… nincs kedved beszélgetni? Felmehetnénk a tetőre…
-Menjünk. Persze. –ezzel a páros megindult ismét felfelé a lépcsőkön, Kailan ment elől, hogy utat törjön a tömegben és mutassa az utat, Laila szorosan mögötte haladt.
-Erre. –befordultak jobbra az egyik szűkebb folyosón, de az útjukat egy nagy barna faajtó állta el. –Nincs bezárva. Mehetünk. –Az ajtó nyikorogva adta meg magát, a két gyerek pedig megindult felfelé a poros csigalépcsőn. –Mindig fel szoktam jönni ide órák után, amikor nem dolgoztam. Persze most, hogy kirúgtak minden nap megtehetem. Belátni az egész várost. Gyönyörű, majd meglátod.
Kinyitott még egy ajtót. Pár percig hunyorogniuk kellett a nagy fényesség miatt, a lépcsőn a szemük már megszokta a félhomályt. Kiléptek és Kailan majdnem elnevette magát a Laila arcára kiülő döbbenettől. Az álla szó szerint a kövezetet verte, mikor meglátta a várost. Óvatos léptekkel a korláthoz lépett, mintha nem tudná valóságos-e amit lát, vagy csak a képzelete játszik vele. Az idő gyönyörű volt, szinte a város nagy részét be lehetett látni innen. Laila mohón szívta be a látványt, meg sem tudott szólalni, Kailan sem tette, inkább hagyta, had gyönyörködjön a látványban.
-Ez… nem is tudom mi lenne a megfelelő jelző. Lélegzetelállító.
-Tudom mire gondolsz. Én is szeretek feljönni. Egyszer látja az ember és a rabjává válik. Látnád télen, mikor minden hó borít. Gyönyörű. –Erre Laila arca megfeszült, megint felvette a szokásos zárkózott álarcát. Kailan is elkomorodott. –Bocsánat. Valami rosszat mondtam?
-Nem… nem a te hibád csak… -Laila tétovázott. Ez pedig feldühítette a fiút. Miért nem beszél vele? –Nem tudom láthatom-e még hogy néz ki télen. De annyira meg szeretném nézni.
-Hogy érted, hogy nem tudod láthatod-e? –most már pánik kezdett benne gyülemleni a harag helyett. A szíve vad ütemre dobolt a mellkasában, egyre csak a lány arcát vizsgálgatta. Fájdalmat látott az álarc mögött. Rengeteget.
-Anyámmal rengeteget költözködünk. Szinte minden két héten új városba megyünk. Nem vagyok biztos benne, hogy itt leszünk, mikor a hó belepi a tájat.
-Miért költöztök annyit? –Kailan hangjában puszta kíváncsiság volt, de tudta, a lányt valami mélyen bántja, csak nem osztja meg vele. –Nem akarsz itt maradni?
-Ez nem rólam szól. Anya… ő nem tudja elviselni a fájdalmát. Menekül előle, sehol sem tud hosszabb ideig megmaradni. Főleg az utóbbi hetek dolgai miatt… -megint elhallgatott. Ez már komolyan kezdte kihozni Kailan-t a sodrából. Azt akarta, hogy a lány bízzon benne, ha ráförmed esélye sem lesz, de nem tudta türtőztetni magát.
-Kérlek, Laila. Bennem megbízhatsz. Mond el mi a baj?
-Őrültnek fogsz tartani.
-Nem, nem foglak. Nekem bármit elmondhatsz.
-Két napja ismerlek, első nap elütöttél és most a bizalmam kéred? –nevetett fel Laila, de érződött a hangján, hogy nem jókedvű. Kezeivel a korlátot kezdte babrálni zavarában, szinte hallani lehetett hogyan váltogatják egymást a gondolatok a fejében. Végül a döntése megszületett, Kailan száját pedig lassú, megkönnyebbült sóhaj hagyta el, mikor megszólalt. –Apa meghalt. Négy éve.
-Sajnálom.
-Én is. Azóta anya képtelen megállapodni egy helyen. Ráadásul az elmúlt hetekben… -megint habozni kezdett, de Kailan tudta bármi is az, el fogja neki mondani, ezért csendben várt. –Furcsa dolgok történtek a lakásban. Tudom, hülyén hangzik, de… tényleg így volt. –könnyes szemmek a fiúra nézett, nem tudta elmondja-e, vagy kineveti. Kailan megnyugtatásképp letörölt egy könnycseppet az arcáról. Ahogy meleg kezével a bőréhez ért, megcsendült egy vészharang a fejében. Nagyon hideg az arca. Valami baj van. –A lakás ahova beköltöztük az egyik lakóparkban… teljesen úgy volt berendezve, mint a régi lakásunk. A nappali… minden ugyanúgy volt, mikor apa meghalt. Minden. Ezért költözünk el mindig. Mintha valami… kísértene minket, nem enged megszabadulni az emlékektől.
A csend hosszúra nyúlt közöttük. Kailan még mindig simogatta a hüvelykujjával a lány arcát, gyengéden letörölte a könnyeit, majd bíztatásképpen homlokon csókolta és szorosan magához ölelte. Laila nem húzódott el, inkább még jobban hozzásimult, a vállai folyamatosan reszkettek a sírástól. Sajnos Kailan nem tudta, mit kéne mondani. Nem tudta mit mondhatna, hogy ne tépje fel az amúgy is laza sebeket. Végül esélye sem volt kitalálni, mert a mobilja rezegni kezdett a zsebében. Magában elkáromkodta magát, de azért előhúzta a nyavalyás készüléket, felpattintotta és megnézte a kijelzőt. Az anyja. Francba, teljesen elfelejtette, hogy ma kellett bejönnie az iskolába.
-Megtennéd, hogy megvársz itt? Nekem most el kell szaladnom két percre, de ígérem, sietek vissza.
-Igen… -felelte a lány bizonytalanul. Kailan még egy csókot nyomott a homlokára, aztán kelletlenül elszakadt tőle, gyors ütemben a lépcsők felé szaladt, két perc múlva pedig már el is tűnt a súlyos faajtó mögött.
Laila figyelte, ahogy a fiú sietősen távozik. Kedves volt vele, pedig ő nagyon gyenge volt. Elsírta magát, holott ez nem az ő szokása. Sóhajtva rátámaszkodott a korlátra, ahogy egy pillantást vetett az iskola udvarába kiözönlő diákokra, rögtön kiszúrt egy ekkora magasságból apró pontnak tűnő embert az egyik fa alatt. Kétségtelenül Rossa volt. Eszébe jutott, hogy még beszélni akart a lánnyal, úgy gondolta ez a legjobb alkalom, mielőtt hazamenne. Egy percig tétovázott, hisz Kailan-nak megígérte, hogy itt megvárja, de egy sürgető érzés le akarta küldeni az udvarra Rossa mellé. Az utóbbi győzött a bűntudat felett.
Feltépte az ajtót és lerohant a lépcsőkön. Mire kiért az udvarra már kapkodva szedte a levegőt, de Rossa még ott ült a padon. Könnyektől áztatott arcát döbbenten emelte a felé futó lányra. Az ölében egy füzet volt Lindsey nevével. Hát persze. Az a liba már megint ugráltatta. Muszáj tennie valamit Rossa érdekében. Szegény lány sosem fog tudni beilleszkedni így a diákok közé, ő pedig nem tudta elviselni, ahogyan bántak vele. Rossa okos lány volt, nem ilyen bánásmódot érdemelt volna. Óvatosan a lányhoz lépett és levegőért kapkodva lerogyott mellé.
-Mi történt?
-Lefutottam…a…tetőről, hogy… elérjelek. –nyögte levegőhiányban a lány, de legalább egy mosolyt sikerült magára erőltetnie.
-Jól vagy?
-Persze, csak… levegőre van szükségem. Köszi. Már egyre jobb.
-Miért akartál beszélni velem?
-Meg akartam kérdezni, nincs-e kedved holnap délután együtt lógni. Csinálni valami csajos programot esetleg? –Rossa nem válaszolt. Látszólag igen erősen megfontolta a nemleges választ. De Laila-nak esze ágában sem volt ezt hagyni. –Egyébként mit csinál? –kikapta a füzetet a lány öléből, mielőtt az tiltakozhatott volna. Egy pillantás elég volt, már tudta. –Ne mond, hogy megírod Lindsey matek háziját. Ugyan Rossa. Mondtam, hogy hagyd azt a libát.
-De…
-Nincs de. Lehet, hogy veled elhitették, hogy ezzel népszerű leszel, de ő pont az ellenkezőjét akarja elérni. Ne haragudj, de ez szánalmas. Azt hiszem meggondoltam magam. Nem megyünk holnap szórakozni. MA fogunk elmenni.
-Mi?
-Ne!- emelte fel Laila az egyik kezét, ezzel sikerült elhallgattatnia Rossa-t, mielőtt újabb ellenérveket hozhatott volna fel. A feje valamiért irtózatosan hasogatni kezdett. Ez az apró mozdulat a kezével elég volt hozzá, hogy egy pillanatra elsötétüljön előtte minden. Egészen nap rosszul érezte magát, de valahogy az állapota még mindig romlott. Már nem a futástól volt légszomja. A hörgő hangot ő adta ki, miközben levegőt vett.
-Úristen. Jól vagy? Szóljak valakinek?
-Nem…-muszáj volt nyelnie egyet, mert elcsuklott a hangja. A torka kiszáradt, alig bírta a szavakat kipréselni magából. –Jól vagyok. Leszek. Csak egy perc.
Legalábbis remélte, hogy az egész nem tart tovább egy percnél. Az a fura fickó tökélyre csiszolta a rohamokat. Valami nagy gáz volt itt, csak ő nem tudott róla mi készül. Már épp kezdte volna jobban érezni magát, mikor megpillantotta az addigra túlságosan ismerőssé váló keménykalapot, rögtön utána a sétapálca vörös gyémántjának ragyogását. Hatalmas düh halmozódott fel benne, teljesen elborította az ereit és a gondolatait. Ökölbe szorított kezein kidagadtak az erek, még Rossa is megrémült a gyilkos pillantásától. Tudta, hogy a lány azért kapkodja a fejét körbe-körbe, mert nem érti, mi váltotta ki belőle a gyűlöletet. A haragja szinte tapintható volt a levegőben.
-Csak egy perc.
Azzal Laila Rossa tiltakozása ellenére megindult a vaskapuk felé. A fickó a zebra túloldalán állt. Arca meglepően nyugodt volt, mintha csak a lányra várna, még el is mosolyodott, ahogy Laila lelépett az úttestre. A köztük lévő távolság egyre csökkent, közben az idegen felemelte tekintetét, így Laila ismét belenézhetett rémisztő, kétszínű szemébe. A jeges rémület és a feneketlen mélység várta, még a kezeit is kitárta jelezve, hogy vár rá. Ez a mozdulat késztette Laila-t megtorpanásra.
-Mit akarsz tőlem? –suttogta rémülten. Hallotta a lüktető ereinek hangos dobolását, szíve szinte átszakította a mellkasát, olyan vad ütemben vert. –Miért vagy itt?
-Érted jöttem, Laila. Ahogy az apádért is.
-Ki vagy te?
A választ már nem kapta meg. Érezte, hogy a tudatalattija üvölt, súgja a választ, de ő képtelen volt meghallani. A feszültség egyre nőtt benne, ekkor tűnt fel neki valami szokatlan dolog. A csend. Furcsán nagy volt a csend körülötte. Pedig egy perce még vidáman zsibongó diákok vették körül. Az elméje hátsó szegletében egy kiáltás kezdett formálódni. De nem. Ez nem az ő hangja. Miért lenne ő ilyen kétségbeesett? Megpróbált oldalra nézni, de a tekintetét nem tudta elszakítani a férfiről, aki még mindig kitárt karokkal várta. Tett felé egy lépést, de ez már csak ösztönös mozdulat volt. A férfi csalódottan leengedte a kezét és megigazította földig érő köpenyét.
-Kár. Nagyon kár. Pedig vége lehetett volna csendben. Én csak meg akartam könnyíteni.
Laila feje majd szétszakadt, ahogy a hangok hirtelen visszatértek, élesebben, mint valaha. Rémült sikolyok törték át a gátat a fülében, a nevét kiáltozták. Kik? Miért? Lassan hátrafordult. Rossa teljesen megfagyott, a szemei kidülledtek a rémülettől, ahogy őt nézte. Kailan rohant felé kiabálva az iskola ajtajából. De miért? Mit láttak, amit ő nem? Követte a rémült arcokat a másik oldalára. Pislogott egyet, de a látása nem élesedett ki. Kailan-t erős kezek markolták meg, kapálózott, próbált kiszabadulni a szorításból, de a férfi aki fogta megakadályozta, hogy közelebb jöhessen hozzá. Egy könnycsepp gurult le Laila arcán, utolsó gondolata az anyja volt. Még látta, ahogy Kailan szája hangtalanul a nevét formálja, aztán ismét a vakító fénybe nézett, majd egy utolsó, földöntúli kacajjal a világ örökre elnémult körülötte.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése