Laila korán kelt. Az előző estére való tekintettel eléggé fáradtnak érezte magát, ugyanis hajnalban arra riadt fel az álmából, hogy az a férfihang megint megszólalt a fejében. Ennél jobb ébresztőt keresve sem talált volna, a roham elmúltával pedig a pattanásig feszült idegei nem hagyták aludni. Megpróbálta a tükör előtt kontyba fogni rakoncátlan tincseit, tíz perc elkeseredett küzdelem után azonban feladta a próbálkozást és inkább kiengedte. Még az arcára omló búza szőke hajfürtök sem voltak képesek elrejteni a karikákat a szeme alatt.
-Remek. –vette szemügyre az egyik szeme alatt húzódó sötét foltot. Még egyszer leellenőrizte a táskája tartalmát, hogy megvan-e minden, de ezt már csak időhúzásnak szánta, ugyanis a reggel folyamán szinte minden tíz percben megtette. Lemondó sóhajtással elhagyta a szobáját, lement a földszintre és be sem nézve a konyhába rögtön az ajtó felé indult. -Anya, elmentem. Délután jövök.
Meg sem várta a választ, már kilépett a napsütésre. A környék persze szokás szerint üres volt. Vajon hova lehettek a gyerekek, akiknek itt kéne játszaniuk ilyenkor? Sosem látott senkit, mióta itt vannak. Csak nem bujkálnak egész nap a házaikban. Egy vállrándítással lesöpörte magáról a kérdéseket, inkább az iskolára összpontosított. Tegnap már kívülről minden apró repedést alaposan megfigyelt rajta, de ma végre be is léphet a hatalmas kovácsoltvas kapukon. Izgatottság fogta el, valahányszor csak elképzelte az impozáns épület belsejét is.
Aztán eszébe jutott a tegnapi fiú. Kailan. Hát persze, ez volt a neve. Akaratlanul is elmosolyodott, mikor az ébenfekete haj keretezte gyerekes arc és a meleg csokoládébarna szemek megjelentek a fejében. Aztán a pillanatnyi örömét megint letörte a baljóslatú hang, csakhogy ezúttal a fickó ott állt előtte, csupán pár lépés választotta el őket, így Laila szemügyre vehette szögletes, markáns arcát, ami rémisztően komoly volt. Ahogy jobban megnézte a szemeit rájött, hogy nem egyformák. Az egyik olyan volt, mint a folyékony ezüst, libabőrös lett tőle a karja, olyan érzés töltötte el, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jeges vízzel. Mikor el tudott szakadni tőle, a másikat vette szemügyre. Ez éjsötét volt, semmi fehér nem volt benne, a szemüreget teljesen kitöltötte a feketeség. Mintha az ember a semmibe bámulna, Laila szinte azt is érezte már, hogy zuhanni kezd, csak nem tudja hová.
-Ma ismét találkozni fogunk. Nincs hova menekülnöd. Te vagy a következő. -Bár a fickó szája nem mozgott, a hang csalhatatlanul is ott visszhangzott a lány fejében. Levegőt venni is elfelejtett, úgy bámulta az idegent. Azonban ahogy tett egy óvatos lépést felé megcsillant a sétapálcán a hatalmas gyémánt, a fura lény pedig egyszerűen köddé vált. Agya tagadni próbálta a tényt, de nem sok sikerrel.
-A francba. Mi történik velem?
Sietősen behúzódott egy jól rejtett helyre a parkban, hogy ott várja ki a rohamot. De ezúttal nem jött semmi. Minden ugyanolyan maradt, mint azelőtt. A vére sem dübörgött úgy, mint máskor. Itt valami határozottan nem stimmelt. Remegő lábakkal felállt és körülnézett. A fickónak nyoma sem volt, a roham pedig nem jött. Az ösztönei azt súgták forduljon vissza, ne tegye be a lábát a vaskapukon, de nevetségesnek érezte, hogy ilyen kis semmiség miatt hátráljon meg.
Határozott léptekkel felment a lépcsőkön, belökte a kétszárnyú faajtót és tátva maradt a szája. Odabent minden hatalmas volt. Mintha nem is iskolában, hanem palotában lenne. Kétoldalt egy-egy csigalépcső vezetett felfelé az emeletre, középen pedig egy bordó bársonyszőnyeggel leterített kőlépcső fogadta a felfelé haladókat. A tömeg elképesztő volt. Ahogy tekintetét még feljebb emelte, álla most már határozottan a földet súrolta. A mennyezet nagyon magasan volt. Látni lehetett a három emeletet is, középen szabad kilátás nyílt az üvegkupolára, míg a korlátok mögött sietős diákokat látott az ember. Most már szidta magát, amiért otthon hagyta az iskolai térképet, amit a jelentkezés mellé küldtek. Puszta gőgből úgy gondolta nem tévedhet el egy iskolában, de már látta, mekkorát tévedett. Hosszas tépelődés után megindult balra az egyik csigalépcső felé, de elveszettnek érezte magát a lökdösődő diákok között. Éppen mikor már feladta volna a keresgélést, valaki beleszaladt hátulról, az eséstől pedig csak az mentette meg, hogy a valaki még időben elkapta a kezét és magához rántotta.
-Bocsi. Elég figyelmetlen vagyok…- a fiú elharapta a mondatot, ahogy csokoládébarna szemei találkoztak Laila kék szemeivel.
-Kailan?
-Szia Laila. Reméltem, hogy még találkozunk, bár nem épp így gondoltam. Sajnálom.
-Úgy tűnik, mindenhol egymásba futunk. Szó szerint.
-Igen. -kis szünet következett, Laila zavarában a ruhája szélét kezdte piszkálni. –Szóval hol lesz az első órád?
-D szárny, Mr. Darlington matek órájára kéne eljutnom.
-Én is arra megyek. –Kailan szemeiben izgatott fény csillant. –Gyere, megmutatom merre van.
-Rendben. –egy ideig csendesen baktattak, majd pár perc múlva Laila már kezdte kínosnak érezni a hallgatást. –Szóval… Itt mindig ekkora a nyüzsgés? Őszintén szólva amennyi diák itt van nehéz elhinni, hogy mind a városban élnek. Úgy értem… Nem láttam ennyi embert az utcákon.
-Mert nem mindenki lakik itt. Sokan más városokból járnak ide.
-Ennyire jó az iskola?
-Mondjuk úgy, hogy elég nagy múlttal rendelkezik.
-Ó. Értem. Akkor gondolom, szeretnek is ide járni. Talán valami elit iskola?
-Jajj, nem. Dehogyis. Itt leginkább tényleg csak a történelméről van szó, meg a környezet vonzza ide a diákokat. Olyan mint minden átlagos állami gimnázium. Csak kicsit nagyobb.
-Gondolom, nagyon népszerű vagy.
-Miért?- nézett Kailan értetetlenül Laila-ra, mire az kissé elpirult.
-Csak… gondoltam sok barátod van. Kedves vagy és jól nézel ki…
-Szerinted jól nézek ki? –válasz helyett Laila lesütötte a szemét. Most már nem csak zavarban volt, de kicsit idegesítette is, hogy a fiú ezt ilyen viccesnek találja.
-És ha igen?
-Nem akartalak megbántani, elnézést.
-Öööö… Kailan. Biztosan jó irányba megyünk?
-Hát persze. Miért?
-Akkor mi ez a zsákutca itt előttünk?-Kailan csak ekkor fordult meg, alig bírt megállni, majdnem beleütközött a falba. Most ő volt zavarban. Laila úgy gondolta most visszavághat, nem is hagyta ki a kínálkozó lehetőséget. – Szóval hogy is van, Mr. Jóképű? Ez a jó irány? Ne vedd zokon, de a jó kinézet nem mindig párosul ésszel is. –nevetett fel.
-Ha ez így van, akkor te sem vagy éppen a legosokabb? –erre a lány elpirult és abbahagyta a nevetést.
-Hé. Ez nem volt fair.
Laila már épp azon volt, hogy valami frappáns szöveggel vág vissza, de alig hogy kinyitotta a száját egy szemüveges lány jelent meg az egyik oldalajtóban.
Ahogy Kailan meglátta az árnyékből kilépő, megszeppent lányt máris fellélegzett. Csúfosan beégett volna, ha nem jutnak el időben a matek órára, neki pedig ez volt a legutolsó szándéka.
-Rossa.- talán túlságosan érződött a hangján a megkönnyebbülés, de ez most őt nem zavarta.
-S-Segíthetek valamiben?
-Te vagy a mi megmentőnk. Kérlek, eltévedtünk. Matek órára kéne mennünk a D szárnyba. –Rossa arca láthatóan felragyogott.
-Persze, tudom merre van. Az utolsó elágazásnál jobbra kellett volna menni, nem balra. Gyertek utánam.
-Köszi. -mondta Laila és gúnyos pillantást vetett Kailan-ra, aki jobbnak érezte kerülni a pillantását.
Pár perc múlva meg is érkeztek a kijelölt helyre. A fiú rögtön be is sietett a terembe és lefoglalta magának az egyik hátsó padot, olyan messzire a tanári asztaltól, amennyire csak lehetséges volt. Látta, hogy Laila még tétovázik az ajtóban, szemével felméri a terepet, még azt is hallotta szinte, ahogy nyelt egy nagyot. Talán megijedt? Követte a lány pillantását pontosan ahhoz az asztalhoz, ahol Lindsey és a bandája ült. A szőke lány is Kailan-t figyelte, mikor látta, hogy az viszonozza a pillantást sokat sejtetően rákacsintott. Ettől a fiúnak fintorognia kellett és inkább visszafordult az ajtóban ácsorgó lányhoz.
Bár ő ezt már nem látta, Lindsey is odafordult és most nem leplezett undorral figyelte, ahogy Laila lesütött szemekkel utat tör magának hátrafelé. Talált egy üres helyet nem is olyan messze attól a helytől, ahol a fiú ült. Elrendezte a cuccait az asztalon. Aztán arcával függönyként takarva el az arcát, többet fel sem emelte a tekintetét a könyveiről.
Ahogy az órának vége lett Kailan rögtön oda akarta magát furakodni Laila-hoz, de nem sikerült idejében a közelébe férkőznie, mire kiért a teremből a lánynak már hűlt helyét látta, ahogy Rossa is felszívódott. Látta őket beszélgetni az óra alatt, tehát sejtette, hogy együtt lehetnek, de így legalább Laila nem fog eltévedni. Nem véletlenül vezette őt zsákutcába, remélte, ha már úgyis elkéstek ráveheti a lógásra, de sajnos Rossa pont rosszkor tűnt fel. Mindegy, ha már így alakult kénytelen lesz elengedni, úgy tervezte, hogy ebédidőben viszont megkeresi a lányt.
Csigalassúsággal telt el a délelőtt, mire leért az emeletről az ebédlő már zsúfolva volt. Magához vett egy tálcát és beállt a sorba. Alighogy megfordult helyet keresni, egy integető kéz jelent meg a sarokban. Odanézett és megpillantotta Laila-t. Rögtön odasietett és leült mellé.
-Na mi van macsó? –kérdezte fülig érő vigyorral, majd nagyot szívott az üdítőjéből.
-Merre van Rossa?
-Lindsey-vel meg a bandájával. Mond csak, ő mindig ilyen… szóval mi ő nekik? Rabszolga?
-Azt hiszem valami olyasmi. Jegyzetel helyettük meg leckét ír.
-Különben ki ez a platina szőke fej? Miért olyan nagy szám? –Kailan maga is megdöbbent attól az ellenszenvtől, amit a lány Lindsey asztala felé vetett.
-Tudod ő az elit az iskolában. Az apja dúsgazdag bla-bla-bla. A szokásos sztori.
-Vajon hogy fogadná ha megcsókolnálak? –kérdezte Laila megfeledkezve arról, hogy Kailan is ott van, aki erre a kérdésre félrenyelte a falat sültkrumplit és hevesen köhögni kezdett. A lány értetlenül nézett rá. –Most mi van?
-Ez most hogy jött ide?
-Teljesen rád van mászva. Neked nem tűnt fel? Már az kiborítja, hogy ideültél. Vajon mit tenne, h megcsókolnálak? – olyan mélyen belenézett a fiú szemébe, hogy az egy percig azt hitte, meg is fogja tenni. De semmi ilyesmi nem történt, csak álltak ott mozdulatlanul és farkasszemet néztek. –Mindegy. Nem lényeg. Valahogy akkor is meg fogom szabadítani tőlük Rossa-t.
-Ahogy gondolod, de a helyedben nem nagyon kötekednék vele. –bökött a Kailan Lindsey felé a fejével, ezzel is nyomatékosítva a szavait.
-Miért?
-Nagy a befolyása. Nem tudhatod mi lesz a vége.
-Jó de… -azonban Laila nem folytatta. Szemei elkerekedtek és hirtelen szaporábban kezdte venni a levegőt. Tekintetét mereven egy Kailan háta mögötti pontra függesztette, azonban a fiú hiába nézett körbe, nem látott semmit. –Minden oké? –de a lány nem felelt. Mintha valami transzban lett volna. Elmotyogott valami nem túl szép káromkodást, aztán a szívét kezdte masszírozni. Pár perc múlva megrázta a fejét és rekedt hangon megszólalt.
-Szóval azt akartam mondani, hogy engem nem félemlít meg. Én nem adom meg magam ilyen könnyen.
-Azt elhiszem, Harcos Amazon. Na de mi volt ez a kis közjáték az előbb?
-Nem tudom miről beszélsz. Nekem… Nekem most mennem kell. – Laila felkapta a tálcáját és elsietett, mielőtt Kailan annyit mondhatott volna, hogy fapapucs. De a lány sem tudott eléggé sietni, hogy elrejtse előle a keze remegését. Aztán becsöngettek, és mindenki egy emberként indult meg a tantermek felé. Az összefüggő tömegben végül Kailan teljesen szem elől tévesztette a lányt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése