Mivel az első napjuk az új lakásban katasztrófa volt, másnap Laila megpróbálta feldobni a hangulatot. Átrendezte a bútorokat, míg anyja állásinterjún volt, így már semmi nem emlékeztette őket az apjára. Délután elment a városba, hogy vásárol pár holmit és közben megnézi az új iskoláját. Az épület a város központjában volt, de nem túl messze a házuktól. Csupán fél óra volt gyalog, tehát már azt is tudta, hogy iskolabusz helyett inkább gyalog fog járni. Vagy biciklivel. Sosem szerette a túl nagy társaságot, mindenki flúgosnak tartotta, ő pedig nem tudott mivel rácáfolni erre. Az a fura kalapos fickó mindig a legrosszabb időpontokat választotta egy-egy rohamhoz.
A tegnapi nap folyamán még háromszor visszalátogatott. Ez kezdett egyre rosszabbá válni. Mikor már úgy gondolta még a téglák repedéseit is megfigyelte az épületen és már eleget látott, a park felé vette az irányt. Kisváros volt ez, szinte midnen egy helyen volt, de nem is volt ez baj. Ő élvezte a szabadságot. Különös módon a délutánja nyugisan telt, legalábbis eddig. Nem nagyon mert reménykedni, hogy az idegen nem bukkan fel hamarosan, így minden lehetőségre fel volt készülve. Elnyúlt az egyik padon és élvezte a napsütést, ami a fák lombjai közt átszűrődve melengette az arcát. Végre béke vette körül.
Aztán csak hogy erre rácáfolhasson, megszólalt az a kísérteties hang a fejében.
-Te vagy a következő. Hamarosan.
-Ó könyörgöm. Már megint?-sóhajtott fel Laila. Arrébb söpört egy búzaszőke hajtincset a szeméből és körülnézett. Néhány arra járó ránézett, hogy vajon kihez beszél, de nem tudta beazonosítani a hang forrását.-Legalább lenne magában annyi bátorság, hogy meg is mutatja magát.-sziszegte összeszorított fogakkal, aztán felállt és indulni készült.
A biciklis túl gyorsan jött, észre sem vette hogy közeledik, a csengetést sem hallotta, mivel a hang után egy-két percre mindig néma votl körülötte minden. Beletúrt a táskájába a telefonjáért, ami mostmár jópár másodperce csengett, ekkor érte az ütés hátulról. Arccal előre csapódott a földbe, egy percre talán még az eszméletét is elvesztette. Már tudta mit érezhetnek a mesefigurák a tévében, mikor egy ütéstől csillagokat láttak. Kezét a lüktető fejéhez kapta, majd mikor megpróbált felülni fájdalom nyilallt a hátába is.
-Au.
-Annyira sajnálom. Jól vagy?-hallotta egy fiú ideges hangját. Valaki volt vele és bocsánatot kért. Hát persze, valaminek el kellett találnia. De mi lehetett az? Ekkor meglátta a hanyagul félredobott biciklit az egyik bokorban. A fiú ott térdelt előtte, kezével fogta a lány vállát, segített neki felülni. Fekete haja kicsit takarta az arcát, de legnagyobb részét elnyomta a vérvörös bukósisak.-Minden rendben?
-Persze.-Laila megpróbált ráfókuszálni, hogy jobban megnézhesse az arcát, de mivel duplán látott, nem tudta hova is kéne néznie.-Jól vagyok. Semmi bajom.-felállt, de szinte azonnal meg is szédült és ismét az idegen karjaiban landolt. Mikor megkapaszkodott benne egy táska vállpántját tapintotta ki a fiú vállán. Hát persze. Diák.
-Nekem nem úgy tűnik, hogy jól vagy.
-Pedig…-de megint éles fájdalom nyilallt a fejébe, így nem tudta befejezni a mondatot. Végre sikerült kiélesítenie a látását, így ismét szemügyre vette az arcát annak, aki elgázolta. Kissé gyerekes arca volt, de pont ez volt benne ellenálhatatlan. Csokoládébarna szemei tágra nyíltak az idegességtől, komolyan aggódott érte.
-Ne vigyelek orvoshoz?
-Nem kell, köszönöm. Teljesen jól vagyok. Csak leülnék egy kicsit.
-Hát persze. Gyere. Erre.-odasegítette Laila-t egy padhoz és leültette. Ugyan a lánynak sajgott a feneke, ezt inkább nem tette szóvá. Nagyot sóhajtva nekidőlt a háttámlának. Atya ég, mindene fájt. Behunyta a szemét és várta, hogy végre elmúljon a fájdalom, ekkor valami hideg ért a homlokához.
-Tessék. Ezt tedd rá. Legalább ennyit had segítsek, ha már elütöttelek.
-Semmi gond. Az én hibám volt. Nem hallottalak. Jobban is figyelhettem volna.-elfogadta a fiútól a felé nyújtott hideg üditősdobozt és a homlokához nyomta. Felnyögött, oylan jó érzés volt, a lüktetés alábbhagyott.
-Új vagy errefelé? Még nem láttalak. Te is a Greenwood High-ba jársz?
-Még nem. Majd holnaptól.
-Értem. Én Kailan vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
-Laila.-A szőke lány elfogadta a felé nyújtott kezet és megrázta.Elnyújtott sóhaj tört fel a torkából, ahogy ismét a homlokára koncentrált.
-Tényleg nagyon sajnálom Laila.
-Semmi baj, de komolyan. Mindig történik valami hasonló mostanában. El vagyok átkozva az útóbbi pár hétben. Hidd el, ha minden alkalommal kórházba mennék, már törzsvendég lennék a balesetin.-Erre felnevetett.- Hé. Talán viccesnek találod?-Laila bele akart bokszolni a karjába, de nem mérte fel a következményeket.-Au.
-Meg sem kérdezem.
-Ne is.-fordult el sértődötten a lány. Kailan még mindig a kitörni készülő nevetés ellen küzdött.
-Biztos ne kísérjelek haza?
-Nem késel el valahonnan?
-Jól van na. Értettem a célzást. Már el is tűntem. Aztán ha valami bajod lesz, ne engem perelj be.- emelte fel a két kezét védekezőn Kailan. Kiemelte a biciklijét a bokorból, és vizsgálgatni kezdte.-Azt hiszem letört az egyik fékem.
-Talán fizessem ki?
-Dehogy. Csupán megjegyeztem. Azt hiszem elviszem egy szerelőhöz. Látod, ő legalább nem panaszkodik a fájdalomra.-csipkelődött a fiú, majd nevetve felpattant a biciklire és eltekert, mielőtt Laila utánadobhatta volna az üdítősdobozt.
-Francba. Már csak ez kellett. Tudtam, hogy nem úszom meg.
-Laila.-hallatszott a suttogás.
-Ne. Csak most ne.
Ezúttal azonban meg is pillantotta a hanghoz tartozó testet. A kalapos fickót ismét a köpenye fedte, és az árnyékban rejtőzött egy szemközti sikátorban. A sötétben megint nem tudta kivenni az arcát, és amint tett felé egy lépést a valami köddé vált. Remek. El kell tűnnie valahova, mielőtt itt tör rá a roham a nyílt utcán. Sarkon fordult, befutott egy sikátorba, majd elrejtőzött az egyik kuka mögött. Eddigre már szinte mindent vér borított ahová csak nézett. Kezeit a fülére szorította és előre-hátra ringatózva várta, hogy vége legyen.
Aki csak benézett a sikátorba drogosnak nézhette, de őt ez nem érdekelte. Mikor nagy sokára visszanyerte önmagát, a tagjai úgy remegtek, hogy még jó pár percig meg sem tudott mozdulni. Ezúttal a roham tíz percig tartott. Egyre csak rosszabbodott, de nem tudta miért lehet. Belekapaszkodott a kuka fedelébe és óvatosan talpra kecmergett. Egy csöves érdeklődve, de nagyon mogorván végigmérte, aztán szóra sem méltatta, ahogy Laila remegő lábakkal elsétált mellette.Valamit tennie kell. De mit tehet, ha azt sem tudja mi történik vele?
Hazament, lezuhanyozott és már másra sem vágyott, csak alvásra. Mire édesanyja hazaért már az ágyában feküdt, de nem tudott aludni. Az agya folyamatosan járt. Hallotta anyját odalenn zörögni a konyhában, valószínűleg vacsorát készített. Pár óra múlva kinyílt a szoba ajtaja és édesanyja nyitott be a szobába. Szinte azonnal meg is érezte az eperillatot, ahogy belépett. Tudta, hogy a nő tisztában van vele, hogy nem alszik, de most nem akart vele beszélni, ezért továbbra is mozdulatlan maradt.
-Hoztam egy kicsit a kedvencedből. Epres palacsinta. Remélem ízleni fog.-koppanás hallatszott, ahogy letette a tányérat az asztalra, aztán kiment. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Laila felült, és a palacsintáért nyúlt.
Enni azonban nem tudott. Csak piszkálta az ételt a tányérján, mert nem volt étvágya. Eleredtek a könnyei, mikor arra gondolt, hogy anyja azóta nem csinált ilyent, mióta az apja meghalt. És bár tényleg ez volt a kedvence azelőtt, már többet rá sem tudott nézni. Ez volt az egyetlen közös benne és az édesapjában. Érezte, hogy elerednek a könnyei. Letörölte a pizsamája ujjával, félretette a tányérat, fejére húzta a takarót és ki sem kelt az ágyból másnap reggelig.
Kailan-nak megint sietősen kellett távoznia az iskolából. Ezúttal megbeszélés miatt volt késésben, már kezdett elege lenni a rohanásból. Felpattant a biciklijére amint módjában állt, aztán teljes erejéből tekerni kezdett, lerövidítve az utat a park felé. Fenébe, kevesebb, mint tíz perce van, hogy beérjen.
A parkba beérve sem lassított még akkor sem, mikor egy szőke lány a táskájában turkálva kilépett elé. Nyomta a csengőt, de úgy tűnt nem veszi észre.Későn próbálta visszarántani a kormányt, az ütközés elkerülhetetlen volt. Valami csoda folytán sikerült annyira lefékeznie, hogy nem ment neki nagyon a lánynak, azért mégis volt benne akkora erő, hogy az ütközéstől fejjel a földre esett. Rémisztően nagy koppanás hallatszott, Kailan pedig félredobta a kerékpárt az egyik bokorba és rögtön odafutott.
Szegény teremtés nem volt eszméleténél, ő pedig már azon rágódott vajon felkéne-e vennie és rögtön a kórházba vinni, vagy csak várjon míg magához tér. Mire eldöntötte volna mi legyen, a szőke tincsek megmozdultak és egy kék szempár nézett rá. Magában hálálkodott, közben felsegítette a földről a lányt.
-Annyira sajnálom. Minden rendben? Jól vagy?
-Persze. Semmi bajom.-azonban nem tudta leplezni az arcára kiülő fájdalmat. Remegő tagokkal felállt, Kailan-nak pedig még épp időben sikerült elkapnia, mielőtt ismét a közelebbi ismertségbe kerülhetett volna a járdával.
-Biztos ne vigyelek orvoshoz? Nekem nem úgy tűnik, hogy minden rendben.
-Persze…csak…szeretnék leülni.
-Oké. Gyere.-Kailan odatámogatta egy padhoz. Mikor meggyőződött róla, hogy elég stabilan ül ott, elrohant egy közeli autómatához és vett egy hideg üdítőt. Visszasietett a lányhoz és odanyújtotta neki.-Tessék. Ezt tedd a fejedre. Legalább ebben had segítsek, ha már elütöttelek.
-Nem olyan nagy ügy. Én voltam figyelmetlen. Nem hallottam a csengőt.-elfojtott nyögés tört fel belőle, ahogy a hideg dobozt a homlokára tette, arcizmai kicsit megenyhültek. Kailan-t teljesen a hatalmába kerítette a hangja.
-Új vagy errefelé? Még nem láttalak. A Greenwood High-ba jársz? – kérdezte, közben szemeivel bejárta a lány arcát, gyönyörű búzaszőke haját, aztán megremegett, mikor válaszoltak azok a gyönyörűen ívelt ajkak.
-Majd csak holnaptól.
-Értem. –szinte érezte, ahogy elönti a csalódottság.- Én Kailan vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
-Laila.-elképesztő érzés volt megfogni a szőkeség kezét. Olyan puha volt, olyan törékeny, sajnos az egész csak pár másodperc volt, aztán a kapcsolatot meg is szakította, hogy tovább borogathassa a homlokát.
-Annyira sajnálom.
-Semmi baj. Már kezdek hozzászokni. Azt hiszem. Mostanában mindig ez van. Ha minden sérüléssel a kórházba mennék, már törzsvendég lehetnék a sebészetin.-Erre a kijelentésre Kailan ellenállhatatlan késztetést érzett a nevetésre. Azok a gyönyörű kék szemek szúrós pillantást vetettek rá.-Talán viccesnek találod?-Laila megpróbált belebokszolni a vállába, sajnos ez visszafelé sült el, neki jobban fájt. Kailan kezdett komolyan aggódni, míközben figyelte, ahogy a másik a csuklóját dörzsölgeti.
-Inkább meg sem kérdezem.
-Ne is.-Mikor a lány sértődötten elfordította szőke fejét, a fiúnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne nevessen fel. Elbüvölő teremtésnek tartotta Laila-t, már most teljesen behálózta a gondolatait.-Biztos ne kísérjelek haza?- Reményei szerint ha igent mond, még több időt tölthet vele. De sajnos a lány nem így gondolta.
-Nem késel el valahonnan? – próbált durcás lenni, de nem volt elég meggyőző, Kailan ráharapott az ajkára, hogy elfojtsa a mosolyát. Rendkívül aranyosnak találta, ahogy ott ült és próbálta játszani a megsértettet.
-Oké. Értettem a célzást, már itt sem vagyok. – Magán érezte Laila tekintetét, mialatt felkapta a biciklijét. Már majdnem felszállt, mikor feltűnt neki egy fityegő alkatrész a bal oldalon. Remek, már csak ez hiányzott. –Azt hiszem letört az egyik fékem.
-Talán azt akarod, hogy fizessem ki?-inkább volt döbbent a hangja, mint mérges.
-Nem. Elviszem egy szerelőhöz. Ő legalább nem nyavalyog a fájdalom miatt.
Már meg sem próbálta visszafojtani a nevetését, gyorsan eltekert, mikor látta a lány kezét mozgásba lendülni. Mielőtt utána hajíthatta volna az addigra már meleg üdítősdobozt, ő már befordult a sarkon. Viaskodott a késztetéssel, hogy megforduljon és még egyszer megnézze magának a szőke lányt, de jobbnak tartotta, ha nem teszi. Ha így lenne, talán nem lesz képes otthagyni, pedig már így is nagy slamasztikában volt.
Ahogy azt előre sejtette, főnökét nem hatották meg az érvei a késéssel kapcsolatban. Tíz perces kiabálás után dühösen hagyta el az éttermet, ami eddig a munkáját jelentetette. Anyja csalódott tekintete sem segített a helyzeten, mikor otthon elmesélte neki. Remek. Most már ő is felelőtlennek tartja. Nem volt neki szándékában elkésni, de Laila váratlanul lépett az életébe, pontosabban a biciklije elé. Ráadásul most, hogy mindketten elvesztették az állásukat, nem biztos, hogy megtudja csináltatni a bringáját. Hazafelé menet beugrott egy barátjához, aki reményei szerint olcsón megjavítja majd.
A műhely poros volt és olajtól bűzlött, az egyik oldalon két fickó épp egy autót javított, a másikon egy nagydarab fekete fickó egy kisebb fiúnak dirigált, közben a tollával mutogatott valamit a kezében tartott tömbön. Tony vezette ezt a szerelőműhelyet, sosem szerette, ha valami nem működik rendesen. A lángvörös hajú, pattanásos tini akivel épp vitázott Stan volt, fiatalabb volt még Kailan-nál is. Stan arca ugyanolyan színű lett mint a haja, remegő kezekkel a tábláért nyúlt és sűrű bólogatások közepette sarkon fordult. Tony végre ráírányította figyelmét a sérült kerékpárra, megindult Kailan felé, arcán már nyoma sem volt az előbbi dühnek.
-Szervusz, csibész. Hogy vagyunk ma?-lépett oda mosolyogva a fiúhoz. Miközben a biciklit vizsgálta egyik öklét a fiú felé nyújtotta üdvözlésképp az pedig hozzáütötte a sajátját.
-Mi a baj Tony, talán Stan megint elszúrta a könyvelést?
-Ne is mond. Én mondom neked, ezzel a fiúval csak a baj van, mióta javítóba került. Nincs szívem szegényt az utcára dobni, hiszek benne, hogy talpra áll, csak kell neki egy kis idő, érted.
-Hát persze.
-Most pedig áruld el nekem, mit műveltél ezzel a szerencsétlennel?
-Elütöttem egy lányt ma délután a parkban.
-Egy lányt.- Tony összeszűkült szemekkel vizsgálta az arcát. – Véletlenül.-Az érdekes hangsúlyból ahogy ezt a szót kimondta, Kailan-nak nem volt nehéz kitalálni, mire gondol.
-Akár hiszed, akár nem, tényleg csak baleset volt. Hirtelen állt ki elém, nem tudtam időben megállni.
-És hol van most a kicsike?-nézett Tony sokatmondóan a háta mögé, mintha azt várná,hogy a szóban forgó illető megjelenik a fiú mögött.
-Hazament. Gondolom.
-Még csak el sem kísérted, haver? Hogy te milyen hülye vagy.
-Kösz Tony.-veregette hátba Kailan. –Figyelj, inkább ne az én nőügyemiet vitassuk meg, hanem, hogy mit tudsz tenni a drágámért. Na meg persze mennyiért, ugyanis nincs munkám.
-Már megint kirúgtak, te gazfickó?-vigyorgott a fekete szélesen.
-Nem az én hibám volt. Elkéstem a lány miatt.
-Legalább csinos volt?
-Az.- felelte Kailan ösztönösen. Tony leolvashatott valamit az arcáról, ugyanis felnevetett.
-Téged aztán nagyon levett a lábadról.
-Beszélhetnénk végre a biciklimről?
-Hát persze. Seperc alatt rendbehozom neked, adj tíz percet. Az árért pedig ne aggódj, ez lesz az ajándékom a születésnapodra.
-Kösz Tony, te vagy a legjobb.
-Ugyan… Ezt már én is tudtam.
Kailan zsebre dugott kézzel nekidőlt a falnak és figyelte, ahogy Tony elviszi a kerékpárt egy hátsó részbe. Észre sem vette, hogy a gondolatai szinte azonnal elkalandoznak egy szőke lány felé. Arcára önkéntlen mosoly ült ki, ahogy arra gondolt, holnap az iskolában újra találkozhatnak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése