Első fejezet
-Megjöttünk!-kiáltott fel Miss. Marigold boldogan, ahogy rozoga járművét leparkolta egy barackszínű ház tövében. Sötétzöld szemei lázasan csillogtak és szomjasan szívták be a takaros otthon minden részletét.-Hát nem gyönyörű?
Lánya, aki eddig el volt foglalva az ölében fekvő könyvvel, most kinézett a szélvédőn, türkizkék szemeit végigfuttatva a málló vakolaton.-Csodás.-mondta leplezetlen unalommal.
-Ugyan, csak kicsit ki kell pofozni, és máris jobban fogod érezni magad. Ne írd le rögtön azért, mert nem olyan fényűző, mint egy palota.
-Anya, remélem nem akarsz pénzt költeni a tatarozásra. Úgyis csak két hetet leszünk itt. Mint mindig mindenhol.-Laila idegesen becsapta a könyvét, kikapcsolta a biztonsági övet és miután kiszállt az autóból sikerült olyan erősen bevágnia az ajtót, hogy az autó is beleremegett.
-Kicsim. Legyél egy kicsit pozitívabb.-Követte Miss. Marigold a lányát.
-Minek?Mindig ezt mondod,de már unom a folytonos költözködést. Meddig fogjuk még ezt csinálni?
-Sajnálom. Tudom, hogy ez nehéz neked, de kérlek érts meg engem is.Nekem sem könnyű.
-Tudom, és sajnálom.-horgasztotta le a fejét Laila. Idegesen piszkálni kezdte a könyv borítóját, aztán nagyot sóhajtva hátrament a csomagjaiért.
Felnyalábolta a három apró bőröndöt, és elindult a tornác felé. Nagy nehezen elfordította a kulcsot a rozsdás zárban,aztán belökte a nyikorgó ajtót és ismét felnyalábolta a cuccait. Sötét volt odabent, pedig még csak délután három óra volt. Odakinn sütött a nap, de idebent mindent homály fedett. A bútorok mindenhol fehér lepedővel voltak letakarva, de valami különös érzés fogta el, ahogy benézett a nappaliba, és végig kísérte a házon, egészen a szobájáig. Lenyomta a kilincset és bekukucskált. Lepakolt mindent az ablak alá, aztán úgy döntött megszünteti a félhomályt.
Egy határozott mozdulattal elhúzta a függönyt és szinte azonnal ki is nyitotta az ablakot, hogy egy kis levegővel ellensúlyozza a felszálló porfelhőt. Jézus! Mégis mióta nem használták ezt a házat? Mintha évszázadok óta senki nem lakott volna itt. Köhögve kisandított fél szemmel az ablakon. A környék szép volt, otthonos, nem volt olyan nagy forgalom mint a belvárosban. Nyugodt kis lakópark volt. Annyira nyugodt, hogy senkit nem látott a szomszédos házakban. Túl nagy volt a csend. Aztán a tekintete egy szemközti sikátorra tévedt. A vékony kis utcában egy férfit takart az árnyék.
A szívét jeges rémület kerítette hatalmába, a tarkója bizseregni kezdett. A tekintetét fogva tartotta a férfi látványa. Mert férfi volt. Megint az a kalapos, köpenybe burkolózó különös férfi, a vörös gyémántos sétapálcájával. Még innen is látta megcsillani a hatalmas gömböt. Sosem látta még a fickó arcát, valahányszor alaposabban szemügyre vehette volna, vagy a közelébe férkőzhetett volna köddé vált.De sosem távozott nyomtalanul.
Amikor a szeme láttára köddé vált-ami ugye teljességgel lehetetlen- már várta, mikor rohamozza meg egy hatalmas löket adrenalin. Nem is váratott sokat magára, az ereje pedig a letakart ágyra döntötte. Porfelhő szállt felkörülötte, ahogy ráesett, de pillanatnyilag nem érdekelte. Verejték folyt le az arcán, teljesen kiverte a víz, a látása homályosulni kezdett. Mikor már azt hitte elájul, hirtelen már nem fogott körülötte a szoba, és élesebben látta a bútorokat is. Nyelt egyet, hogy enyhítse kiszáradt torkának a sajgását, de csak rontott a helyzeten. Hörögve szedte a levegőt, aztán minden megfagyott körülötte. Még a szíve is kihagyott egy ütemet.
Lassan felemelte a fejét. Először a padlón csillogó vörös foltokat vette észre, aztán a pillantása feljebb haladt a falakra, majd az ablakra, szemével követve az egyre terjedő vérfoltot maga előtt. Sikítani akart, de nem volt hangja, sem ereje, ráadásul tudta, hogy nem segítene. Őrültnek néznék. Nem akarta megrémíteni anyját úgy, mint az első alkalommal mikor ezt látta. Mára szinte hozzászokott, de megfigyelte, hogy a férfi egyre gyakrabban jelenik meg nála. Nem tudta mi folyik itt, és mit akar vele, de nem is szerette volna megtudni. Csak egy kis nyugalmat akart magának. Néma sírással várta, hogy vége legyen a látomásnak.Teltek a percek, a folytogató érzés egyre erősebben markolta a torkát, míg végül már azt hitte megfullad.
Aztán a vér eltűnt, a szoba pedig visszatért a megszokott színeihez. Fakó falak és poros fehér lepedő volt mindenfelé.
-Laila. Kicsim, minden rendben?
-Anyu.-ugrott fel idegesen Laila. Fogalma sem volt mióta volt itt az anyja, de remélte, hogy nem látta az előbb. Bár arcára higgadtságot erőltetett, a vér még dübörgött az ereiben és kapkodva szedte a levegőt.-Mit szeretnél?
-Csak gondoltam megkérdezem kell-e segítség.Biztosan jól vagy?
-Persze. Csak… csak elgondolkoztam pár dolgon. Sajnálom, hogy kiabáltam veled ott lenn.
-Semmi baj. Megértem. Nem könnyű ez egyikünknek sem.
-Persze. Soha többet nem kiabálok veled. Ígérem.
-Ugyan. Tinédzser vagy. Ha nem szólnál vissza néha, még azt hinném orvoshoz kéne vigyelek.-viccelődött az anyja. Laila is megpróbált vele nevetni, de csak egy erőltetett mosoly telt tőle.
-Akkor lemegyek, leszedem a lepedőket.
-Mindjárt megyek, segítek.
-Köszönöm.
Ahogy anyja kisétált a szobából Laila lábai felmondták a szolgálatot. Megmarkolta a poros takarót és sírt. Érezte, hogy valami készülődik, csak nem tudta még, hogy mi. De ha édesanyja egyedül maradna, abba belehalna. Nem engedheti ezt meg. Elmorzsolta az utolsó könnycseppet is, megtörölte az arcát, aztán remegő kézzel kinyitotta az ajtót. Ahogy lefelé ment a lépcsőn, csendes zokogásra lett figyelmes. A hang a konyhából jött, de ő valamiért a nappali felé vette az irányt. A szíve nagyot dobbant, amikor benézett a helyiségbe.A lepedőket félig lehuzkodták a bútorokról, amik érthetetlen módon kifogástalan állapotban voltak.
De ami a legkölünösebb volt az egészben, az elrendezés. Minden pontos mása volt annak a nappalinak, ahol édesapja az életét vesztette négy évvel ezelőtt. Még a hamutartó is pontosan ott volt a dohányzóasztal bal sarkán. Remegő lábakkal anyja keresésére indult, így a konyha felé vette az irányt. Édesanyja a fal mellett ülve zokogott, háttal a bútoroknak.
-Ez valami hülye vicc?-itt is minden bútor hűen tükrözte a hajdani lakásukat. Odament anyja mellé és vígasztalón megsimogatta a hátát.-Anya. Minden rendben?-ám a nő nem válaszolt.Kávébarna tincsei eltakarták tenyerébe temetett arcát.-Anya. Gyere. Menjünk fel.
Ugyan sejtette, hogy ott sem jobb a helyzet, valahová el kellett vinnie innen az anyját. Felvitte egy üres szobába a sajátja mellett. Mielőtt kiment volna elhúzta a függönyt és kinyitotta az ablakot. Ránézett zokogó édesanyjára, aztán kisétált a folyosóra, át az utolsó hálószoba felé. A szíve majd kiugrott a mellkasából, mikor megfogta a kilincset. Nagy levegőt vett és határozott mozdulattal benyitott. Lehúzta a lepedőket a bútorokról, mikor mind a földön hevert egy kupacban, körülnézett. Minden olyan volt, mint a szülei hálószobájában. Még a bútorok is egyeztek.
-Ki a franc csinálja ezt? Mi a pokol folyik itt?-kiabálta a levegőnek. Nem remélt választ, így nagyon meglepődött, mikor egy földöntúli férfihangot hallott a fejében.
-Hamarosan, Laila. Hamarosan megtörténik.
-Remek. Már csak a fenyegetés hiányzott. Ki vagy te, és mit akarsz tőlünk?- üvöltötte már-már hisztérikusan és vadul forogni kezdett a szobában, a hang forrását keresve.
-Laila.-A szólított megpördült. Az ajtóban édesanyja állt. Tekintete szánalmat és szenvedést sugárzott. Pazar. Már megint megtette. Most már nem tagadhatja le. Ha anyja nem nézi őrültnek, akkor szerencséje van, de lehet, hogy ezúttal a diliházba küldi őt. De nem. A nő még csak nem is kiabált vele. Fájdalmas arccal odasétált hozzá és átölelte. Laila viszonozta az ölelést, olyan erősen szorította anyját, amennyire csak lehetséges volt. Most már tényleg az őrület határán érezte magát.
Kailan Eastwood idegesen fészkelődött a padban. Ha két percen belül nem csöngetnek ki, ő maga áll fel és hagyja itt a sulit. Sürgősen oda kellett érnie az édesanyjához az étterembe, ahol ezen a nyáron anyja közbenjárásának hála, kisegített, különben ki fogják rúgni az újabb késésért. De nem ő tehetett róla. A tanárának is pont most kell kitalálnia a plusz órát. Még szerencse, hogy biciklivel jött, így legalább esélye van még odaérni. Rápillantott az órára. Még két perc és mehet. Csak ne vánszorogna így az idő.
Egyik kezével beletúrt fekete hajába, annak reményében, hogy kicsit sikerül visszafognia magát, behunyta a szemeit és nagy levegőt vett. Ebben a percben csöngettek. Úgy pattant fel, mintha lángolna a széke, mire bárki is mocorogni kezdhetett volna ő már ott sem volt. Rohant ki az udvarra, kioldotta a zárat a kerékpárján és már ott sem volt. Olyan gyorsan tekert ahogy csak tudott, közben végig az óráját figyelgette. Átvágott a parkon amerre mindig szokott rövidíteni, befordult a sarkon aztán még egyen és végül elérte a Paradiso Étterem nagy neontábláját. Bekanyarodott az udvarba, ahova csak a személyzet léphet be és letette a biciklijét a szokásos helyen. Bukósisakjával a kezében benyitott a hátsó ajtón, orrát rögtön megcsapta a sült krumpli és sült hús illata.
-Kailan. – jött eléje édesanyja. Megölelte a fiát, aztán kezébe nyomott egy fehér köpenyt. – Siess átöltözni.
-Megyek. Bocsánat, csak a tanárom megint plusz órát tartott.
-Semmi gond, csak igyekezz. Azután mehetsz is felváltani Rhonda-t a krumpliknál. Minden kézre szükségünk van, nagy ma a forgalom.
-Értettem. Egy perc és megyek. – ezzel beviharzott az öltözőbe. Felvette fehér ruháját, magára vette a köpenyt aztán már rohant is vissza a konyhába. Egyenesen a nagy olajserpenyőkhöz ment, ahol a krumplit sütötték.
Rhonda kedves nő volt. Fekete bőre izzadt a nagy melegben, ugyanis a légkondi nem működött és az amúgy is meleg időben ott kellett állnia a tűzhely mellett. Ahogy meglátta a közeledő Kailant hálásan felsúhajtott. Megtrölte a homlokát és az érkező kezébe nyomta a lapátot. Sötétbarna raszta haja most egy copfba volt fogva hátul.
-Végre. Még egy perc és elájulok. Muszáj kimennem a levegőre. Tessék.
-Menj csak. Majd én figyelek erre.
-Köszönöm Kailan. Megmentettél.-azzal a nő magát legyezgetve kisétált a személyzeti ajtón.
-Hé haver. Te is ideértél.-Kailan épp a krumplikat szedte ki, mikor valaki átszólt a túloldalról. Gyorsan odapillantott, de anélkül is tudta ki volt az.
-Szia Jack. Hogy vagy?
-Haver, azt hittem már ide sem érsz és kirúgnak. Totálban a frászt hoztad rám.
-Sajnálom, csak lefoglaltak a suliban. Ennyire hiányoztam, drágám?
-Persze seggfejkém. Már kezdett uncsi lenni ez a hely.
Kailan felnevetett. Jack egy vele egykorú fiú volt, az ő szülei vezették az éttermet, suli után itt dolgozott. Ő is kisegített, bár nem végzett túl jó munkát a konyhában. A sok balesetért és hibáért amit már maga mögött tudhat más étteremben már rég kirúgták volna, de itt a szülei révén bérelt helye volt. Ezért mindig volt mellette egy alkalmazott, aki kijavította az esetleges baklövéseit, vagy fedezte, hogy normál ütemben tudjanak haladni.
-Jó lenne Mr. Flint, ha inkább a hússzeletelésre figyelne, és nem beszélgetne. A vendégek éhesek, várják a borjúszeletet.
-Igen, uram.-Jack keze sebesen járni kezdett. Azért azt meg kellett hagyni, egyre ügyesebb lett. Kailan elfordult tőle, figyelmét ismét a sült krumplikra szegezte.
Ez a nap úgy, ahogy van egy katasztrófa. Ráadásul egy óra múlva már róla is folyt a víz. Orrát teljesen betöltötte a sültkrumpli szaga. Agya pedig szépen lassan elkalandozott, már csak autómatikusan csinálta a mozdulatsort. A burgonyacsíkokat kivenni, megsózni, új adagot sütni. A procedúra pedig csak ismétlődött. Mindenki sürgött-forgott a konyhában és ugyan Kailan csak egy pillantást vetett az étterembe látta, hogy zsúfolásig tele van, a vendégek csak úgy özönlenek.
Nagy sokára eljött a záróra. Lekapcsolta a sütőt, kiöntötte az olajat, aztán átöltözött és anyjával együtt elindultak haza. A biciklijét maga mellett tolta,mivel anyja gyalog volt. Mikor hazaértek az első útja a fürdőbe vezetett egy jó kis zuhanyra, hajat mosott, hogy ne érződjön rajta az étterem szaga, de nem érzett különbséget utána sem. Az ő orrát teljesen kitöltötte az ételszag. Felöltözött és lesétált a konyhába, hogy megnézze anyja mit tálal fel vacsorára. Leült az asztalhoz és vett magának egy melegszendvicset. Egész nap nem evett semmit, szóval majdnem felnyögött az étel ízétől, olyan jól esett elfáradt gyomrának.
-Szóval, milyen volt ma az iskola?-kezdte édesanyja a szokásos beszélgetést. Meleg barna szemei fiát mustrálták, miközben igyekezett lenyelni az utolsó falatokat is, hogy válaszolhasson.
-Unalmas. Semmi érdekes nem volt, csak a szokásos. Nem keveredtem bajba, ha erre gondolsz.
-Tudom, hogy nem. Te rendes fiú vagy.- kis szünetet tartott. Kailan érezte, hogy mondani akart valamit, de nem tudta hogyan is kezdjen bele. Egek ez a nap egyre jobb lesz.-Apád hívott.
Ahogy ezt kibökte, anyja lesütötte a szemét,Kailan-nak pedig még az étvágya is elment. Édesapja elhagyta őket még 6 éves korában, lelépett egy szőke modellel és itthagyta őket egyedül. Anyja agyon dolgozta magát éjjel-nappal, hogy felnevelje őt. Gyűlölte az apját, ezt pedig neki is tudnia kellett volna. Eltolta a tényért maga elől a félig megevett melegszendviccsel, mert hirtelen az étvágya is elment.
-Mit akart?
-Szeretné, ha a hétvégén elmennél hozzá.
-Nem.
-Azt akarja, hogy legyél a tanúja az esküvőjén.- Hát ez Pazar. Lehet ennél rosszabb is?
-Nem. Ez a végleges válaszom. Nem!- mondta már szinte kiabálva Kailan.
-Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de tedd meg kérlek. – anyja hangja elbicsaklott. Volt még egy információ, amit nem osztott meg vele. Összeszűkült szemmel méregette anyját, ismerte már ezt a viselkedést, túl jól. Ilyenkor képes lett volna nekimenni az apjának és addig ütni, amíg még mozog.
-Mivel fenyegetett meg ezúttal?
-Semmivel. Csak… én szeretném, ha ott lennél.
-Anya. Ismerlek már, sosem tudtál hazudni. Mivel fenyegetett meg ezúttal?
-Semmi komoly, megoldom. Csak kérlek, menj el.
-Anya!-sziszegte a fogai között Kailan. Meg kellett markolnia az asztalt, hogy visszatartsa magát attól, hogy felpattanjon és azonnal az apjához menjen.
-A mai nappal felmondtak nekem.
-Hogy?-Ez váratlanul érte, már nem értette az egészet.-Akkor miért…
-Nem azért, hogy visszakaphassam. Nemet mondtam a nevedben, ezért kirúgatott. Azért kérlek, hogy menj el, mert mégiscsak az apád. –Hát persze. Ez az ő csupaszív anyja. A francba.
-Rendben. – adta meg magát Kailan. Beletúrt a hajába és behunyt szemmel próbált lehiggadni. Az apja egy tetű volt, de ez a húzása volt az utolsó. Elmegy arra a hülye partira, aztán soha többé nem akarja látni. – Köszönöm a vacsorát. Jóéjt.
Felállt az asztaltól és ökölbe szorított kezekkel felsétált az emeletre. Becsapta maga mögött a szobája ajtaját, már nem tudta visszafolytani az indulatait. Hogy tudott az anyja ilyen nyugodt maradni, hogy tudta egyáltalán eltitkolni előle, hogy kirúgták? Hiszen úgy viselkedett, mint máskor. Nem is sejtette. A francba. Más sem hiányzott neki, csak az apja esküvője. Csak azt a nőt sajnálta, akit ezúttal bolondított. Belebokszolt a falba, aztán leült a számítógép elé. Az ujjai csak úgy siklottak a gombokon, bepönyögött egy e-mailt a barátainak, amiben lemondta minden hétvégi programját. Nem sok kedve volt iskolába menni holnap, már ki is talált egy halomnyi kifogást, de végül úgy döntött inkább elmegy. Törölte az e-mailt amit megírt, kikapcsolta a gépet és indulatokkal túlfűtve lefeküdt az ágyba. Ahogy ott feküdt és bámulta a plafont azon gondolkodott, hogy fogja túlélni az apjával töltött hétvégét.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése