Vámpír-Egy szerelem története: 12. fejezet

2011. március 4., péntek | Alysia |

12. fejezet

Döbbenet, harag és elárultság érzései kavarogtak bennem egész éjjel. Gabriel-ről már tudtam, hogy hazudott nekem. De Jonathan… Ő új volt nekem. Mikor már kezdtem azt érezni, hogy megbízhatok valakiben… Legjobban mégis az fájt, hogy az a férfi árult el, akiért kockára tettem mindent, az életem is beleértve, és gyereket akartam neki szülni.

De ami a leginkább megrémített, hogy megöltem a szüleim. Hiába mondják, hogy nem tudtam uralkodni az erőmön, megöltem őket. A saját szüleim. A könnyeim megállás nélkül potyogtak, ahogy magam elé képzeltem az arcukat. Anyát, ahogy rám nevet, és apát, amikor a magasba emelt, és feldobott. láttam őket épen, egészségesen.

Aztán láttam a balesetet a lelki szemeim előtt, és bűntudat mardosta a lelkem. Meghaltak. Miattam. Én végeztem velük.

A gondolatmenet végül ugyan oda lyukadt ki. Gyűlöltem Gabrielt. Nem védte meg tőlem azokat, akik a világra hoztak és neveltek, pedig ez lett volna a dolga. Megölt engem és a gyermekem is. El akart választani attól, akit szeretek.

A lefüggönyözött ablak felé fordultam az ágyon. Szeretek. Milyen furcsa ezt jelen időben mondani, pedig így van. Nem csupán szerettem. Még mindig ugyanezt érzem iránta. Jonathan a mindenem, és kérdés nélkül megint feladnék érte mindent. Ugyanakkor félek. Saját magamtól, és attól, amit érzek. Mit kéne tennem?

Segítséget vagy választ azonban senkitől nem kaptam. Az új erőm próbálgatva sikerült ez után hetekig távol tartanom Gabrielt a háztól, és egyúttal magamtól is, Eric-et pedig csak egyszerűen ki kellett kerülnöm. Az igazgatót elkerülni viszont már nehezebb volt, mivel a táncedzésekre folyamatosan jártam még ez után is.

A változás és a bennem dúló agónia azonban mindent elrontott. Koránt sem teljesítettem úgy, mint eddig, és ezt mindenki észrevette—aki mégsem, az vak volt. Látványosan buktam orra egy-egy forgás közepén, vagy felejtettem el a lépéseket, tévesztettem ritmust, olyan esetlen voltam, mint egy frissen született borjú, és körülbelül úgy mozogtam a díszletek között, mint elefánt a porcelánboltban.

- Mára ennyi. – szólalt meg egy nap Mr. Pallmer a próba végén. – Menjetek haza, és pihenjétek ki magatok. Egy hét múlva lesz a bemutató, és tökéletesen állunk. – Már én is készültem összeszedni a cuccom, mikor az igazgató utánam szólt. – Maga marad, Miss Woods.

- Igen, uram. – bólintottam leszegett fejjel. Kicsit szorongtam, mit tervez. Felkészültem rá, hogy előbb vagy utóbb rám kényszeríti, hogy beszéljük meg, én azonban még nem voltam rá képes.

- Rendben, akkor vegyük át még egyszer az utolsó kulcsjelenetet. – lépett fel Mr. Pallmer a színpadra.

- Értettem. – kezdtem volna a mozdulatsorba, de megállított.

- Nem, nem így gondoltam. Én leszek a partnered. Érezd át a főhős szerepét, Rosemary. Ezért választottalak a szerepre. Mozogj úgy, mint egy hattyú. Könnyedén és kecsesen. Nyűgözd le a szerelmed erejével a közönséget. Bizonyíts.

- Nem fog menni. – suttogtam.

- Dehogynem, csak gyere. – tárta ki a két karját Mr. Pallmer.

Átadtam magam a zenének, és szépen lassan megpróbáltam a legjobb formám adni. De még én is éreztem, hogy a kísérlet szánalmasra sikeredett. Nem hattyú voltam, hanem egy két lábon járó szerencsétlenség. Mikor az emeléshez jutottunk, kicsit elpirultam. Mr. Pallmer egyik kezével a combom, a másikkal a derekam fogta, azonban egyáltalán nem volt intim mozdulat.

Csupa szükséges fogás a tánchoz. Egyetlen egyszer nem hozta szóba a kis vitát ott a tisztáson, de nem bántam. A gyomromban lévő görcs egyre inkább kiengedett, és örültem, hogy ma este megúsztam.

- Oké, mára ennyi. – szólalt meg órákkal később a férfi. Bólintottam. Teljesen ki voltam merülve, kapkodva szedtem a levegőt. – Hazavigyelek?

- Nem. – vágtam rá szinte azonnal, mire valami árnyék suhant át az arcán. – Megkértem apát, hogy jöjjön értem. Már biztosan odakint vár. De… Köszönöm az ajánlatot, Mr. Pallmer. Jóéjt. – búcsúztam volna.

De mielőtt elértem volna az ajtót, megszólalt.

- Miért nem nézel rám? Miért kerülsz el? Miért… Miért nem szólítasz a nevemen? – kérdezte, azt hiszem őszintén sikerült megbántanom. A szívem összeszorult a hangjára, de egyenlőre a saját érzéseim kellett a helyükre tennem.

- Nem megy. Sajnálom. – csak ennyit feleltem, és lenyomtam a kilincset.

- Én várni fogok rád, Rose… - lehelte a fülembe, és éreztem, hogy két kar fonódik a derekamra. Fejét a hajamba temette, és magához szorított. – Mindig várni foglak. Ugye tudod? Szeretlek.

Éreztem, hogy hamarosan sírni fogok. Nem szóltam semmit, nem fogtam meg a kezét, csak álltam a karjaiban dermedten, és kétségbeesetten szabadulni akartam. Futni, míg teljesen ki nem merülök, és össze nem rogyok levegő hiányában.

Egy örökkévalóságnak tűnő perc után elengedett, én pedig azonnal elrohantam a parkoló felé. Apa tényleg ott várt már az autóval, behuppantam a hátsó ülésre, először furcsán nézett rám, aztán hála istennek az útra kellett összpontosítania. A sötét autóban kiengedtem mindent, amit elfojtottam eddig. Potyogtak a könnyeim, a számra szorítottam a kezem, hogy ne legyek túl hangos, de tudtam, hogy apa figyel a visszapillantó tükörben.

Hazáig magamon éreztem aggódó pillantását, mikor megálltunk, azonnal kipattantam és mielőtt kérdezhetett volna bármit is, felrohantam a szobámba. Becsuktam az ajtót, és lerogytam a földre, ott folytattam az értelmetlen pityergést. Apa többször is kopogtatott, ahogy anya is, de még vacsorázni sem mentem le.

- Anya! Anya! – kiabálta egy vékonyka hang. – Anya! Kérlek! Segíts!

Azonnal felkaptam a fejem, és körbenéztem, de egyedül voltam.

- Anya! – hallottam ismét.

- Ki vagy? – suttogtam vissza, felelt viszont nem jött. Néma csend és sötétség borult a szobára.

Megdörgöltem a szemem, kivonszoltam magam a fürdőbe, és lezuhanyoztam. A meleg víz kissé segített ellazítani a tagjaim, de az idegeim nem nyugtatta meg. Végig a kislány hangja járt a fejemben. Vajon újabb emlék? De azt mondták, nem született meg soha a gyermekem. És az emlékeim is ezt igazolták. Akkor ki ez? Én lennék? Nem… Erre sem emlékszem.

Fáradtan zuhantam a puha paplanok közé, és szinte azonnal elnyomott az álom. De sajnos nem hosszú időre. Egy órával később sírva ébredtem fel, a szám tátva volt, mintha sikítani akartam volna, de valójában egy hang sem jött ki a torkomon. Mióta újra Rosangela lettem, minden tudásom visszatért, minden emlékemnek a birtokába jutottam, ezért alvás közben a legkülönfélébb borzalmakat láttam.

Olyan picire húztam magam össze, amennyire csak lehetséges volt, mégsem éreztem elégnek. Ilyenkor bizony azt kívántam, bár mellettem lenne Jonathan. Vágytam a megnyugtató ölelésre, ugyanakkor nem akartam találkozni vele.

Várni foglak. A szavai ott csengtek a fülemben, bármit tettem ellene. Várni fog. Igen. Ha kell, örökké. De vajon érdemes-e várnia rám? Visszamegyek hozzá valaha?

A párnába temettem a fejem, és már vagy ezredszer, végigjátszottam fejben a történetünk.

Gabriel jött el hozzám, hogy ki kell végeznem egy démont, mivel felboríthatja a létezése az egyensúlyt. Azonban ragaszkodtam hozzá, hogy magam is utánanézzek a kérdéses személynek. Mindig is elragadtatva figyeltem, hogyan élik az emberek a mindennapjaik, hogy olyan szabadság adatott meg nekik, ami nekem soha nem lesz.

Jonathan volt a kiszemelt démon, így követtem őt láthatatlanul. Minden lépésénél, minden tetténél vele voltam. De… Egyáltalán nem találtam olyan veszélyesnek, és elvetemült gyilkosnak, mint Gabriel mondta. Ártatlannak ítéltem, a jövőjét viszont nem láttam. Ez keltette fel először az érdeklődésem. Valamiért, ha megpróbáltam betekinteni a jövőjébe, csak feketeséget láttam. Mióta élek, ez volt az első ilyen alkalom.

Elküldtem Gabrielt, mondván, hogy még egy kis időre szükségem van az ítélkezéshez. Ekkor már több hónapja figyeltem a fiút. Fenn állt a veszélye, hogy egy idő után leleplez, de képtelen voltam abbahagyni. A szívem lassan kezdte elrabolni a fiú. Aztán kicsit utánanéztem a hátterének. Amit megtudtam, sokkolt.

Jonathan eredetileg nem az alvilágba született. Ott nevelkedett, miután letaszították a mennyekből. Az arkangyalok veszélyesnek minősítették, és szégyellték őt. Az anyja ugyan angyal volt, az apja viszont alakváltó. Titokban tartották a szerelmüket mindaddig, míg Jonathan meg nem született. A fiúnak nem voltak szárnyai, külsőre viszont olyan volt, mint a többi angyal.

Az ereje azonban mindkettőt felülmúlta. Mind az alakváltók, mind az angyalok képességeit. Félték az arkangyalok, és úgy döntöttek, a leghasznosabb, ha száműzik az alvilágba, ahol majd a kisebb rendű démonok elvégzik helyettük a piszkos munkát. A kis Jonathan azonban túlélte a letaszítást. Hamar elsajátított néhány trükköt, alakváltó képességét felhasználva pedig el tudta hitetni a démonokkal, hogy közéjük tartozik. Mivel szárnyai nem voltak, így senki nem gyanakodott. Senki nem ismerte a történetét odalenn, fenn is csak suttogni mertek róla, én magam is alig akadtam olyan angyalra, aki el merte mesélni.

Tovább figyeltem Jonathant, és szépen lassan érezni kezdtem. Életemben először érzéseim támadtak, nem akartam végezni azzal a lénnyel előttem, sőt, meg akartam őt védeni. Először barátként, anyaként fordultam felé. Legalábbis én ezzel hitegettem magam. Egy nap Jonathan meglátott. Beszélgetni kezdtünk, én pedig rájöttem, hogy a fiú lelke sokkal makulátlanabb, mint egyes angyaloké.

A többi pedig jött magától. Számtalan alkalommal látogattam meg, és megszámolni sem tudom, hányszor hallottam tőle, hogy szeret. És valóban így érzett. A jövője azonban még mindig hatalmas fekete lyuk volt előttem. Mivel őt nem láttam, a sajátomba próbáltam belenézni, most először, de csupán a semmi várt. Először a közelgő halálomnak tudtam be—amit akkor még lehetetlennek tartottam. Később azonban rájöttem, hogy az érzelmeim kikapcsolják a képességemet.

Ezért tiltották, hogy empátiával forduljak a világ felé. Ahhoz, hogy fenntartsam az egyensúlyt, kíméletlennek kell lennem.

A feladat viszont egyre inkább kezdett háttérbe szorulni. Lassan csak Jonathan létezett, és a méhemben növekvő gyermek. Boldog voltam. Legalábbis addig, míg Gabriel meg nem győzött csellel az ellenkezőjéről. A következménye pedig…

Éreztem, hogy a Szent Penge a mellembe döf. Felsikoltottam a fájdalomtól, a fehér falak visszhangozva verték vissza a hangom. Aztán csend lett. Hallottam a szívdobogásom, és a gyermekemét, majd végleg elhalt minden zaj, és elborított a sötétség.

Verejtékezve ültem fel az ágyban. Elaludhattam, mert már besütött a nap az ablakon, mikor kilestem rajta. Fájt a fejem. Mintha valaki egy baltával próbálta volna minél kisebb darabokra hasogatni. Kimásztam az ágyból, és nagy nehezen elvonszoltam magam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, ami nem kis munkámba került.

Kifelé menet összefutottam Eric-kel. Egy darabig csak álltunk, én mereven a földet néztem, ő pedig engem, aztán otthagyott. Döbbenten néztem utána. Kicsit fájt az elutasítása, de én tettem ezt először. Még kellett egy kis idő, hogy végig gondoljam. Nem tudtam beszélni vele erről.

- Valami baj van? – kérdezte később Ashlyn az iskolában. – Olyan hallgatag vagy. Talán összevesztél Eric-kel?

- Kérlek, ne említsd őt. – nyögtem fel.

- Szóval igen. – karolta át a vállam Ashlyn. Jólesett a barátnőm vigasztalása, de sajnos teljesen félre értette a reakcióm. Egyáltalán nem úgy álltak köztünk a dolgok, ahogy ő gondolta. – Hidd el, túljutsz ezen is. A szakítás nem a világ vége…

- Ashlyn! – emeltem fel a hangom. – Köszönöm a jó tanácsod, de most nem vagyok abban a hangulatban. – és elsírtam magam.

- Ó, szegénykém. – ölelt át szorosan. – Sajnálom. Ha akarod, nem beszélünk többet róla. De… lehet még egy kérdésem?

- Persze. – szipogtam a vállába.

- Az igazgatóval mi történt?

- Hogy érted? – vontam össze a szemöldököm.

- Hát, tudod… A napokban elég morcos, és a legsötétebb pillantásokat te kapod. Nem ment jól a próba? Valami gond van a darabbal?

- Én… csak… Most nem tudok koncentrálni. – vallottam be. – Egyszerűen képtelen vagyok táncolni. Borzalmas vagyok, és félek, az egész darab miattam fog elbukni. Nevetségessé teszem őket.

- Ez biztos nem így van, Rose. Csak te érzed így. Biztosan megvan az okod rá, hogy nem megy.

- Persze. – morogtam gúnyosan.

- Kérlek, szedd össze magad. Hidd el, hamarosan minden tiszta lesz, és rájössz, mit tegyél. – mondta Ashlyn, és nem is sejtette, micsoda bölcsességet mondott.

Bólintottam, és még egyszer megszorítottam a barátnőm, ő pedig nem tiltakozott.

A hét további része eseménytelenül telt. Minél jobban közeledett a bemutató, annál idegesebb voltam. Már nem szúrtam el semmit, de túl gépiesek, túl merevek voltak a mozdulataim, ez pedig nem tette olyan élvezhetővé a darabot, mint terveztük. Vajon mit tegyek? Ez a kérdés pörgött továbbra is a fejemben. Talán le kéne fújnom az előadást.

Egy nappal előtte azonban már nem mertem megtenni. Végül ott álltam a színpadon, abban a vörös szoknyában, és a közönséget pásztáztam a szememmel. Ott volt anya, apa és Gabriel is a hátsó sorban. A pillantásom Mr. Palmer-re tévedt, aztán vissza a közönségre.

Elindult a zene, és mozdultam. Hogy eltereljem a gondolataim, végig a történetet pörgettem a fejemben, és a főhős érzéseit. Nem tudtam nem észrevenni, mennyi hasonlóság van az ő élete, és az én életem között. A lány beleszeret egy vámpírba, de mikor megtudja a teljes igazságot a fiúról, kerülni próbálja. Meg akarja győzni magát róla, hogy amit tett, az mennyire rossz, míg végül a férfi rá nem ébreszti az érzéseire.

Sajnáltam, hogy így alakult a kapcsolatuk. Hogy a lány ostoba módon hagyta magát befolyásolni, hiszen nincs ostobább annál, hogy elüldözöd az igaz szerelmed. És ekkor magamra gondoltam. Vajon én is ostoba lennék? Mr. Pallmer-t kerestem a sorok között, de nem volt a helyén. Kicsit aggódva néztem körbe, de sehol nem láttam.

Megkeresni azonban nem volt időm, mert elkezdődött a darab utolsó felvonása. Vártam, hogy belép a partnerem az ajtón, és a táncoló tömegen átfurakodva próbál elérni engem, de semmi ilyen nem történt. A zene ment, én pedig táncoltam, viszont egyedül. Kicsit kezdtem aggódni, aztán megláttam a köpenyt lebbeni a túlsó oldalon, és megnyugodtam. Ez az érzés azonban nem tartott sokáig.

Ugyanis az arc, ami visszanézett rám, nem az volt, akire én vártam. Egy percre kiestem a ritmusból, aztán végleg megdermedtem. Farkas szemet néztem Jonathan-nel, a körülöttem táncolók pedig nem értették, mi történt. Nagyot nyeltem. Figyeltem, ahogy a fiú/férfi utat tör magának, és felém közeledik.

Teljesen kiestem a szerepemből, az összes lépést elfelejtettem, tudtam, hogy a darabnak lőttek. Mégsem mozdultam egészen addig, míg Jonathan felém nem nyújtotta a karját. Ajkát féloldalas mosolyra húzta, meg akarta érinteni az arcom. Mielőtt azonban elérhette volna hátrébb léptem, és hagytam, hogy a többiek elválasszák tőlem. De sosem volt két lépéssel távolabb.

Valahányszor elért volna, én elugrottam két pár közé. Ő pedig követett rendületlenül, mosolya egyre szélesebb lett, mintha látna valamit, amit én nem, és ez rendkívül szórakoztatja. A zene ritmusa ott dübörgött a fülemben, akár csak a vérem, a mozdulataim lassan kezdték követni. Mintha lábujjhegyen úsztam volna a levegőben, olyan könnyednek éreztem magam.

Ismét átfordultam két pár mellett, pördültem egyet, és megnéztem, hogy van Jonathan. A férfi ismét felém közeledett, én pedig elugrottam előle, persze hasztalan. Rendületlenül kitartott. Ahogy a zene hangulata fokozódott, hogy erősödtek az érzéseim is, úgy melegedett a testem Jonathan pillantására. A mozdulataim erőteljesebbek lettek, végül a ritmus tetőfokán megtorpantam, megfordultam, és Jonathan felé vetettem magam.

A férfi azonnal elkapta a derekam, felemelt a magasba, és megforgatott, pont, mint a gyakorláson. Hátravetettem a fejem, behunytam a szemem, és kiengedtem a könnyeim. Amint földet ért a lábam, máris hátrahajoltam, míg a földet nem érintettem, aztán vissza, egyenesen a szeretett férfi karjaiba. A kezemmel leírtam egy kört a levegőben, majd megsimogattam Jonathan arcát.

A zene elhalt, mi pedig nem mozdultunk. A közönség egy percig néma csendben volt, aztán felüvöltött a taps, többen felálltak, és úgy fütyültek. Szaporán vettem a levegőt, a szemem le sem vettem Jonathan-ról, ahogy ő sem.

- Várni foglak. – suttogta, aztán eleresztett.

Fájdalmas üresség váltotta fel a kezét a derekamon, vissza akartam kapni. De otthagyott. Mielőtt követhettem volna, egy csapat lány ugrott a nyakamba, és gratulált a fináléhoz. Fogalmam sem volt, kik voltak azok, talán Ashlyn is köztük volt, de én csak azt az ajtót bámultam meredten, ahol Jonathan távozott. Talán én is döntésre jutottam, mint a lány a darabban? Vajon véletlen volt, hogy pont ezt a történetet választotta?

- Nagyszerű voltál, kicsim. Annyira büszkék vagyunk rád. – mondta Sarah és megölelgetett.

- Köszönöm. – feleltem egyszerűen, de gondolatban máshol jártam.

- Menjünk haza, és ünnepeljük meg, hogy újra táncolsz. – ajánlotta anya lelkesen.

- Igen, igen. – kontrázott apa, és már be is tuszkoltak az autóba.

- Nincs kedvem ünnepelni. Fáradt vagyok. – ellenkeztem otthon. – Kérlek, halasszuk el. Bocsánatot kérek, de tényleg nem vagyok jól. – anya lelkesedése alább hagyott, és szomorúan nézett rám.

- Rendben, kincsem. – simogatta meg az arcom. – Pihenj egy kicsit.

- Köszönöm. Jó éjszakát. – motyogtam, és felrohantam a szobámba. Azonban eszem ágában sem volt aludni.

Döntöttem, és úgy gondoltam, ideje, hogy mindenki számára világossá tegyem. Gabrielt azonban nem engedem a házunkba, így keresnem kellett egy helyet, ahol mindkettejükkel beszélhetek. Vagyis a völgybe kellett mennem.

Miután anyuék beszélgetése elhalt odalenn, kiosontam az ajtón, le a nappaliba, felöltöztem, és kisurrantam az éjszakába. Kicsit aggódtam, hogy egymagam nem fogom megtalálni a helyet, de nem tévedtem el. Leparkoltam a biciklit a szakadék szélén, és egy percig szemrevételeztem az elvarázsolt völgyet, ahol még így a tél elején, éjszaka is csodálatos, napfényes látvány tárult elém. A fák ugyanúgy virágoztak, a vízesés vidáman zubogott alá, a tengernyi színes virágmező pedig hívogatott.

Azonnal engedtem a csábításnak, és lemásztam, persze a biciklim nélkül. Féltem volna azzal lemenni a szűk és meredek sziklafalon. Kiszúrtam egy tökéletes pontot a tó mellett, és leheveredtem. Néztem a kristálytiszta kék eget egy darabig, aztán lehunytam a szemem, és átadtam magam a békének. Elhittem, hogy itt tényleg nem történhet velem semmi rossz. Semmi.

Anya! Segíts!

Összevontam a szemöldököm, de nem hunytam le a szemem. Megint az a kis hang. Ki lehet?

Elbóbiskolhattam, mert a következő pillanatban megint éreztem a kardot a mellkasomba fúródni, ijedten rezzentem össze. Hallottam, hogy csiripelnek mellettem a madarak, a víz csobogását, a fú zizegését, és igyekeztem egyenletesen venni a levegőt. Azonban valami változott a völgyben.

Oldalra fordultam, és lassan kinyitottam a szemem. Egy ezüst szempárt láttam magam mellett a főben, és egy fekete hajkoronát. Kinyitottam a szám, de nem mondtam semmit. Ő is csak elmosolyodott.

- Szia. – suttogtam.

- Szia. – vált szélesebbé a mosolya. Felé nyújtottam a kezem, és megsimogattam az arcát. Behunyta a szemét, és hozzábújt a tenyeremhez, majd kicsit megemelte, és csókot lehelt bele. – Tudtam, hogy eljössz. – suttogta.