Vámpír-Egy szerelem története 10. fejezet-2. rész

2011. február 5., szombat | Alysia |

10. fejezet

2.rész

 A délután hátralévő részét a színpadon töltöttem. Csupa olyan jelenetet próbáltunk el, ahol én is jelen voltam—nem mintha sok lett volna olyan, amibe nem bukkantam fel—, és mire eljött a nap vége, hulla fáradt voltam.

Szaporán vettem a levegőt, úgy rogytam le az egyik párnázott székbe, mintha legalább egy hete talpon lennék. Remegett a lábam a megterheléstől, kipirult az arcom a melegtől—és félek bevallani, de az igazgató pillantásától is, amit végig magamon éreztem. Azt hittem, sosem jön már el a próba vége, már sötétedett, mire az igazgató elengedett minket.

Sietve összeszedtem a holmimat, és megindultam az ajtó felé, messzire viszont nem jutottam.

- Miss Woods? – hallottam meg Mr. Pallmer hangját. Idegesen nyeltem egyet, és megfordultam. A terem már félhomályba burkolózott, az igazgató alakját sejtelmes fény ölelte körbe, enyhén megborzongtam a látványtól.

- Igen, uram?

- Jön magáért valaki? – kérdezte a tanárom nemes egyszerűséggel.

- Hát, nem, azt hiszem. – feleltem habozva. Valóban nem szóltam senkinek, és Ashlyn is rég hazament már.

- Akkor jöjjön velem.

- Na de… - mire azonban tiltakozásomnak hangot adhattam volna, arra a tanárom már sarkon fordult, és suhogó köpenyével el is tűnt a hátsó ajtó mögött.

Zavartan követtem, ahogy kiléptem megcsapott egy hideg fuvallat, megremegtem. Szorosabbra húztam magamon a kabátot, felnéztem az égre, és figyeltem a sötétszürke felhőket, amik a közelgő tél ígéretét hordozták. Eszembe jutott a gyönyörű völgy, ahová Eric vitt el. Fájdalommal töltött el a gondolat, hogy hamarosan fehér hó lepi el, a gyönyörű virágok eltűnnek, a fák kopaszra vedlenek, a víz befagy, én pedig hónapokig nem láthatom többet az én kis Paradicsomom.

- Minden rendben? – összerezzentem, mikor váratlanul mély hang szólalt meg mellettem. Tekintetem az igazgató csokoládébarna szemeire emeltem, egy percig nem feleltem.

- Persze. – válaszoltam halkan. – Csak elgondolkodtam.

Az igazgató szája sarka mosolyra görbült, mire a szívem sebesen verdesni kezdett. Gyorsan másfelé néztem, mert éreztem, hogy elpirulok. Jól megszidtam magam gondolatban, amiért úgy reagálok ma mindenre, mint egy ostoba, szerelmes tinédzser. Hát hol marad a tiszteletem az előttem álló férfi iránt?

Kurta oldalpillantást vetettem Mr. Pallmerre. Magas volt, vállán ott volt az elmaradhatatlan hosszú kabát, fején a keménykalap, ami alól kilógtak hosszú, most kissé göndör fürtjei. Kecskeszakálla most mintha kicsit rövidebb lenne, mint általában, állapítottam meg.

A fenébe, még mindig nem tudtam rá igazgatóként tekinteni. Valami olyan különös volt benne. Ismerős, mégis idegen.

- Mehetünk, vagy szeretne még egy kicsit elmélkedni, Miss Woods? – mosolyodott el ismét, ezúttal enyhe gúnyt éreztem a hangjában, amiről Eric és Jonathan jutott eszembe. Odakaptam a fejem, és mintha egy pillanatra Jonathan ezüst szemeit láttam volna megvillanni.

Megráztam a fejem, mire ismét odanéztem, már csak egy meleg, barna szempár figyelt engem.

- Persze, uram. De kérem, szólítson Rosemary-nek. – sütöttem le zavaromban a szemem, megint elpirultam. – Annyira zavar a Miss Woods. Nem vagyok hozzászokva, és…

Nem fejeztem be a mondatot. Annyira hülye érzés lett volna elmondani, amire valójában gondoltam. Nem éreztem helyesnek, hogy magáz, egy belső hang azt súgta, egyáltalán nem kéne idegenként viselkednünk.

- Rendben, Rosemary. – a tanár úr alig bírta elfojtani a nevetését. – Akkor menjünk is a kocsihoz, nehogy megfázzon nekem.

Bólintottam, és elindultam a mutatott irányba. Mr. Pallmer kinyitotta nekem az anyósülés felől ajtót, én pedig becsusszantam a kényelmes, meleg autóba. Másodpercekkel később ő is követte a példám a túloldalon, elindította a kocsit, feltekerte a kedvemért a fűtést, és vártunk, hogy felmelegedjen a levegő. Igaz, én már eddig is túl melegnek éreztem köztünk a hangulatot, csodálkoztam, hogy ő még nem vette észre, akkor már biztosan elzavart volna.

Zavartan babráltam a kabátom egyik rojtját, még véletlenül sem mertem ránézni.

- Valami baj van? – kérdezte kedvesen. Gyengéd hangja szinte simogatott, elállt a lélegzetem.

- N-n-nem. Jól vagyok. – mondtam. Képtelen voltam bármilyen jó indokot is kitalálni az idegességemre, de nem ment, inkább hallgattam. Hiszen hallgatni néha arany.

- Biztos? – aggodalmaskodott tovább Mr. Pallmer. Meglepődni se volt időm, felém nyújtotta a kezét, kitapintotta a homlokom, majd az arcom. – Hm. Azt hiszem, lázad van.

Egyszerűen nem tudtam azonnal válaszolni. Még a légzéssel is problémáim voltak, a vér ott dobolt a fülemben.

- Jól vagyok. – vágtam rá sietve. Enyhén elhúztam a fejem, mire leengedte a kezét. A szemem sarkából úgy láttam, mintha kicsit megbántódott volna a visszakozásomtól. Arca bezárkózott, mogorva lett. Az út felé fordult, és gázt adott.

- Akkor induljunk.

A hűvös üvegnek döntöttem felhevült arcom, figyeltem az elsuhanó fákat. Körülbelül az országútra kanyarodhattunk rá, mikor először éreztem, hogy szédülök. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy talán tényleg lázas vagyok. Egyre nehezebb volt ébren maradnom, bár nagyon küzdöttem ellene, valami erővel próbálta lehúzni a szemhéjaim.

Ő győzött, hiába küzdöttem. Éreztem, hogy elernyednek a tagjaim, és elnyel az a bizonyos sötétség, ami oly sok ideje környékez már meg. Már nem éreztem az autó finom remegését magam alatt, nem hallottam a motor halk zúgását, nem láttam az elsuhanó fákat és épületeket. Csak a mindent elnyelő feketeség és korom sötét vett körbe.

Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok. Aztán eszembe jutott, hogy azért állok a szállodai szobám ajtajában, mert be akartam rohanni, ruhát választani estére.

Már így is késésben voltam, a vacsora meghívásom pontosan nyolc órára szólt, az órám pedig pár perce jelezte hangos zeneszóval, hogy fél nyolc van, és el fogok késni. Eszem ágában sem volt megvárakoztatni Blake-et. A fejemben folyton az ő neve kattogott, ismételgettem, mintha nem akarnám elfelejteni. Blake Pallmer gróf.

Gyorsan a szekrényemhez rohantam, és kutatni kezdtem a magammal hozott ruhák között. Végül találtam egy elegánsnak mondható vérvörös ruhát. Magamra kaptam, megkerestem a retikülöm, ellenőriztem magam a tükörben és már rohantam is ki az ajtón.

- Francba. – mordultam fel. Bíbelődtem a zárral és visszamentem a lakosztályomba, hogy lecseréljem a papucsom a vérvörös tipegőmre.

Türelmetlenül toporogtam, hogy odaérjen az emeletemre a lift, meg sem vártam, hogy teljesen kinyíljon az ajtó, már be is ugrottam, és megnyomtam a földszint gombját. Egy néni rosszallóan végigmért, én pedig szégyenkezve sütöttem le a fejem.

- Elnézést. – motyogtam.

Az idős hölgy a következő emeleten kiszállt, így magamra maradtam. A földszinten aztán úgy lőttem ki, mint a rakéta, kurtán odaköszöntem a mosolygós portás bácsinak, és már kinn is voltam a parkolóban. Összerezzentem, nem hittem volna, hogy ilyen hideg van, de már késő visszafordulni a kabátomért.

Reszkető kezekkel nyitottam fel vadonatúj, világoskék Smartomat, beugrottam és féltekertem a fűtést. Megdörzsöltem a vállam, hogy felmelegítsem magam, aztán kigurultam a főútra, az étterem felé vettem az irányt.

Hála istennek nem fogtam ki egy forgalmi dugót sem, és nem akadtam el, ami New York utcáin kész csodának számított. Összeszorult gyomorral ugrottam ki az étterem előtt, átadtam a kulcsot a parkoló fiúnak—aki szemtelenül végigmért, miközben elrohantam mellette—, kettesével szedve a lépcsőfokokat felrohantam, az ajtónálló férfi pedig mosolyogva kinyitotta nekem az üvegajtót.

Biccentettem felé egyet, elpirultam, és sétatempóra váltottam. A recepciós hölgy készséggel mutatta az irányt az asztalunkig, mikor megláttam a széles vállakat, és a rájuk omló sötét fürtöket, a szívem ugrott egyet a helyén. Megköszöntem a hölgynek az útmutatást, vettem egy nagy levegőt és remegő lábakkal az asztal felé indultam.

- Hát eljött. – állt fel Mr. Pallmer. Meleg mosollyal fogadott, amitől majdnem elolvadtam, csokoládébarna szemei alaposan végigmértek, mire elpirultam. – Aggódtam, hogy esetleg történt valami.

- Elnézést, csak… elszámítottam magam. – sütöttem le a szemem.

- A lényeg, hogy most már itt van. – mondta nevetve. Kihúzta nekem a széket, majd ő is helyet foglalt velem szembe. – Remélem nem bánja, hogy rendeltem magunknak.

- Nem, dehogyis. – vágtam rá kissé túl gyorsan. Igyekeztem elnyomni a gyomrom korgását, de a férfi így is meghallotta.

- Ennek örülök.

Kínos percek következtek, mikor egyikünk sem szólalt meg. A szalvétám szélét gyűrögettem, nem tudtam, mivel törhetném meg a súlyos csendet.

- Nagyon csinos. – mosolygott rám Mr. Pallmer.

- Köszönöm. – éreztem, hogy fülig vörösödöm. – Maga is nagyon… elegáns.

Idegesen az ajkamba haraptam a hülye megjegyzéstől. Annyira ostobán éreztem magam. Itt ülök a világ legjóképűbb grófjával, aki annyi nő közül pont velem akart vacsorázni, én meg elszúrom az ostoba, műveletlen hozzászólásaimmal. Lehunytam a szemem, vártam, hogy felnevet és kijelenti, hogy hiba volt ez a vacsora.

Azonban semmi ilyesmi nem történt.

- Mi a gond? Talán valami zavarja? – érdeklődött kedvesen.

- Nem. – próbáltam elmosolyodni.

- Kérem, ne legyen feszült. Ha kell, tekintsen erre úgy, mint egy baráti csevelyre.

- Nem, én… Köszönöm, jól vagyok, csak…

- Maga túl feszült. – nevetett fel. Még vörösebb lettem. Nem akartam elszúrni, mégis sikerült.

- Sajnálom. Nem akartam elszúrni…

- Nem rontott el semmit. És nem is tudja. – mosolygott továbbra is. óvatosan felnéztem ragyogó szemébe, és abban a pillanatban elszállt minden félelmem.

Blake Pallmer átvette a gravitáció helyét, megszüntette a külvilágot és elérte, hogy úgy érezzem, csak mi ketten létezünk. A szívem össze-vissza vert, levegőt is alig kaptam, mintha hirtelen minden oxigén eltűnt volna a helyiségből. Éreztem, hogy megfogja a kezem, majd legnagyobb meglepetésemre felhúzott az asztaltól, és kifelé indultunk az étteremből.

Értetlenül néztem hátra az asztalunkhoz, fogalmam sem volt, hová megyünk.

- Mr. Pallmer…

- Tegeződjünk, kérem.

- Rendben, Blake. – ízlelgettem a nevét.

- Így máris jobban tetszik. – nevetett fel.

Nem engedte el a kezem egy percre sem, végig vezetett számtalan utcán, mikor beértünk egy gyönyörű parkba, lelassított. Úgy éreztem magam, mint egy fiatal kamaszlány, aki első szerelmével teszi meg az első éjszakai sétájukat.

Percekkel később azonban hiányolni kezdtem a kedvenc, bélelt, és nem utolsó sorban meleg kabátom. Valószínűleg Blake is érezhette, hogy remegem, mivel levette a válláról a hatalmas kabátot, és rám terítette. Hálásan bújtam bele a meleg anyagba, közben igyekeztem minél többet magamba szívni a férfi illatából.

- Köszönöm. – suttogtam hálásan. Közelebb bújtam hozzá, elengedtem a kezét, és inkább belekaroltam, így ő is zsebre tudta tenni a kezét. Fejemet a vállára hajtottam, és átadtam magam annak a boldog, átszellemült érzésnek, ami elöntött.

- Ugyan. Semmiség. – felelte ő is ugyanolyan gyengéden.

Fogalmam sincs, mennyi ideje sétálhattunk, mikor megálltunk a tő melletti korlátnál. A telihold magasan járt az égen, elbűvölve figyeltem a csillagokat, amik kivételesen jól látszódtak ma éjszaka. Blake követte a pillantásom.

- Gyönyörű. – suttogtam.

- Ahogy te is. – felelte halkan.

Vöröslő arccal fordultam felé. Egy pillanatig csak néztük egymást, egyikünk sem szólt, vagy mozdult, aztán Blake felém nyújtotta a karját, kezével megcirógatta az arcom, én pedig reszkető sóhajjal bújtam puha, hatalmas tenyeréhez. Éreztem, ahogy a teste felém mozdul, óvatosan magához húzza fejem, és nem ellenkeztem, mikor puha ajkait gyengéden az enyémre tapasztotta.

Visszacsókoltam.

Annyira jó érzés volt, még többet akartam belőle, átkaroltam a nyakát, és még közelebb préseltem magam hozzá. Eközben ő a derekamat karolta át, és úgy húzott magához. Forrón, szenvedélyesen csókolóztunk a telihold fényében. Szemérmes lány voltam, de abban a pillanatban nem érdekelt volna az sem, ha a liftben látott idős asszony látná, mit művelek. Pedig néha tényleg rám tudott ijeszteni, olyan rosszallóan tudta végigmérni az embert, ha nem tetszett neki valami.

Blake. Hallottam, ahogy a nevét mondom a fejemben, felsóhajtottam, mikor éreztem, hogy ismét elnyel egy kavargó örvény. Nyögve tiltakoztam, de nem tudtam megállítani. A sötétség ismét beszippantott. Blake…

- Igen? – szólalt meg mellettem mély, zengő basszusa. Szorosan lehunyt szemekkel adtam át magam a kellemes bizsergésnek, ami testem minden porcikáját elöntötte abban a pillanatban, hogy meghallottam a hangját.

Aztán felfogtam mindent. Felpattant a szemem, és körbenéztem. Mr. Pallmer kocsijában ültem, a biztonsági öv még mindig szorította a mellkasom, de a motor zúgása már megszűnt. Parkoltunk. Mikor értünk egyáltalán haza? Otthon vagyunk egyáltalán? Olyan sötét van, nem látom a ház körvonalait. Hol lehetünk?

A következő pillanatban átfutott egy gondolat az agyamon, elpirultam. Az előbb azt hittem, csak fejben mondtam ki Blake nevét, de hangosan is megtettem. Az igazgató pedig válaszolt, jutott el a tudatomig. Kétségbeestem, nem értettem semmit, a mellettem ülő férfira pillantottam. Az agyam egész eddig tudta mi fog következni, ugyanakkor képtelen voltam elfogadni a tényeket.

Blake Pallmer gróf aggodalmas arca tekintett rám a vezetőülésről. Meleg barna szemeiben különös fény csillogott. Megrémültem. Úgy éreztem nem kapok levegőt, remegő kezekkel próbáltam kikapcsolni a biztonsági övet, de csak sokára sikerült. Kinyitottam az ajtót és kiugrottam az éjszakába. Miközben rohantam, azt sem tudtam merre megyek, hallottam, hogy Mr. Pallmer a nevem szólít, utánam kiált, de nem álltam meg.

Lassan felismertem a házunk melletti erdő körvonalait, lerogytam a fák tövébe, négykézlábra estem és próbáltam magamban tartani a gyomrom tartalmát. Úgy éreztem forog velem a világ. A felismerés kikészített, az idegeim vitustáncot jártak, nem tudtam megállítani a körhintát, amire nem is akartam felszállni.

Folyamatosan ott peregtek a szemem előtt a nemrég látott jelenetek, újra és újra éreztem az ajkamon Blake csókját. Heves, hisztérikus zokogásban törtem ki, negyed óra múlva ideges nevetésbe váltottam, ezután felválta sírtam és nevettem a saját ostobaságomon.

Meg fogok őrülni, ezúttal már biztos voltam benne. Megváltottam a jegyem, a buszon ülve egyenes út vezetett Őrületfalvára, ahonnan nem volt visszaút. Igen. Egészen biztosan megőrültem. Csak ez lehet a magyarázat.