Vámpír-Egy szerelem története 10. fejezet-1. rész

2011. február 4., péntek | Alysia |

10. fejezet

1. rész

Egész éjjel forgolódtam az ágyamban, képtelen voltam akár egy percre is lehunyni a szememet. Vagy Gabriel figyelmeztetése, és korai halálom jóslata járt a fejemben, vagy újabb emlékek kínoztak. Biztos voltam benne, hogy reggelre a szemem vörös lesz, talán duzzadt is, ha elsírom magam. A könnyek pedig már elviselhetetlenül égettek.

Még kisebbre húztam össze magam az ágyon—már amennyire ez még lehetséges volt--, és vártam, hogy felkeljen a nap. Mikor már azt hittem, a mai szenvedésem véget ért, egy árny mozdult a sarokban. Tudtam ki az, még mielőtt megmutatta volna magát.

- Most meg te? Mit akarsz tőlem? Talán te is szólni akarsz, hogy meg fogok halni? Megint? Akkor elkéstél. Gabriel megelőzött.

- Nem. – csak ennyi volt a felelet. Eddigi néma szenvedésem egy robbanás erejével váltott át haragba.

Úgy ültem fel, mintha tűre feküdtem volna, könnyeim ezúttal feltartóztathatatlanul áztatták az arcom, a ház alvó lakóival mit sem törődve, ráordítottam a férfira.

- Hagyjatok végre békén! Hagyjátok élni az életem! – a gondolataim azonban szöges ellentétben álltak ezzel. Nem akartam, hogy ő is kisétáljon az életemből—újra—egy pillanatra megijedtem, talán mégis megteszi.

De nem mozdult. Nem szólt semmit, mint egy árny, úgy állt az ágyam mellett. Tekintetemmel a szürke szempárt kerestem. Belenézve elfeledtem a gondjaim, mintha megint egy emléket élnék át, de ezúttal nem rémeset, nem láttam képeket, csupán az érzések törtek a felszínre.

Ismerem ezt a férfit, döbbentem rá. Nagyon régről. Az a különös vonzalom, amit az első pillanattól éreztem, most egyre erősebben húzott felé. Meg kellett markolnom a takarót, hogy egy helyben tudjam tartani magam.

Ő viszont közelebb jött.

Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogy leül mellém, tekintetünk egy töredék másodpercre kapcsolódott csak össze, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Meg sem rezdültem, mikor meleg kezével letörölte a könnyeket az arcomról, amik döbbenetemben elfelejtettek tovább folyni.

- Nem engedem, hogy bántsanak. – suttogta mély, érzéki hangon. És hittem neki. Minden fenntartás nélkül, tudtam, hogy így van. Az életével, a testével védene, ha szükségem lenne rá.

De még a gondolatába is belefájdult a szívem.

- Ki vagy? – kérdeztem halk, remegő hangon. Erőtlen suttogás volt csupán, mégis meghallotta, mert szája sarkában mosoly bujkált, ami egy percre Eric-et juttatta eszembe.

- Jonathan. – felelte hosszú hallgatás után.

- Miért látogatsz meg folyton? Mit akarsz tőlem?

Szája félmosolyra húzódott. Igen. Rettentően emlékeztet Eric-re. Ő is pont így mosolyog, mikor ki akar gúnyolni.

- Te is tudod a választ.

- Ez nem igaz. – nyögtem fel. – Kérlek, a rejtvényeket hagyd meg Gabrielnek! Senki nem tud nekem egyenes választ adni végre?

A jelenlététől azt is elfelejtettem, hogyan kell dühösnek lenni, vagy haragot érezni. Keze még mindig az arcomon volt, és úgy éreztem, ez így helyes. Mire észbe kaptam közelebb araszoltam hozzá, már csak pár centi választott el bennünket.

Félénken néztem fel rá félig lehunyt szemhéjam alól, ő pedig felnevetett.

- Hiányoztál. – suttogta.

Megremegett a szívem. Azt akartam válaszolni, hogy ő is nekem. De hogyan érezhetek ilyen erős kötődést, miért gondolok minden percben rá, ha nincs velem? Csak annyit tudok, hogy a neve Jonathan. Valójában nem ismerem, mégis…

A sok fejtöréstől megfájdult a fejem. Megmasszíroztam a halántékom, a következő percben pedig két szelíd kéz nyomott le a párnák közé. A szívem úgy zakatolt, félő volt, hogy szétfeszíti a mellkasom, de hála istennek semmi ilyesmi nem történt. Jonathan a homlokomra helyezte a kezét, félretűrte a hajam, és körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte ujjbegyével az arcom.

- Aludnod kell. Szükséged van az erődre. – suttogta.

- Nem vagyok álmos. – hazudtam. Mindentudón elmosolyodott. Tényleg kezdte az álom szövögetni a hálóját az agyam hátsó zugában, tudtam, pár perc és elalszom. – Nem mész el, ugye?

- Sosem tudnék távol maradni tőled. – mosolygott, de éreztem a fájdalmat a hangjában, mintha mondani szeretett volna még valamit, végül mégsem tette. – Aludj, Rosemary.

A hangja volt, ami álomba ringatott. Ezúttal egy emléket sem láttam, nem éltem meg újra a halálom, mélyen aludtam, mégis éreztem Jonathan kezének melegét az arcomon. Valóban mellettem volt egész este, egy centire sem távolodott el.

Mikor már azt hittem, sikerül teljesen kipihennem magam, olyan jót fogok aludni, mint az elmúlt napokban soha, valami mégis utat tört az elmém gátjain.

Anya! Anya! Miért nem felelsz, anya? Kérlek!

Riadtan nyitottam ki a szemem. A szobámban voltam. A nap sugarai besütöttek az ablakomon, megcsillantak a könyvem kopott bőrkötésén, látszólag minden ugyanolyan volt. Magam mellé pillantottam, de csak Jonathan hűlt helyét találtam. Hát persze, hogy elment, futott át a fájdalom a szívemen.

Behunyt szemmel koncentráltam, hogy megszüntessem a dübörgést a fejemben, de nem sikerült. A kislány hangja újra és újra megcsendült a füleimben, engem szólongatott. Az anyját hívta.

Hirtelen, mintha felereszkedett volna a köd az agyamról, és a napsugarak minden porcikáját megvilágították volna, eszembe jutott valami. A múltamból…

Terhes voltam.

Tenyerem ösztönösen a hasamra helyeztem, közben megint hallottam a gyermek hívását. Vajon volt egy lányom? Mintha csak hívtam volna, Gabriel jelent meg az ablakom mellett.

- Volt egy gyerekem? – kérdeztem azonnal. Meg sem vártam, hogy elmondja, miért jött, rögtön neki szegeztem a kérdést. Nem vártam, hogy tényleg válaszol, mikor megtette, mégis meglepődtem.

- Nem. – felelte. Ugyan tisztában voltam vele, hogy nem egyszer hazudott már nekem, most éreztem legbelül, az igazat mondja. Láthatta a zavart kiülni az arcomra, mert összevont szemekkel végigmért. – Miért? Talán láttad?

- Nem… - haboztam, végül halkan hozzátettem. – Nem. Csak egy álom volt. Azt hiszem, már nem tudom megkülönböztetni, mi álom és mi emlék.

Tudtam, hogy nem téveszthetem meg teljesen, de egyelőre még én magam sem értettem, mi lelt. Nem akartam megbeszélni vele, valami azt súgta, nagyon fájdalmas téma lenne.

- Mondanom kell valamit.

- Éspedig?

- Maradj távol attól a fiútól.

- Fiútól?

- A kék szeműtől. – pontosított Gabriel, és fejével az ajtó felé intett.

- Te megvesztél! – morogtam sötéten. Nem elég, hogy tegnap halálosan megfenyegetett, most még az emberektől is eltilt?

- Muszáj eltiltanom, sajnálom.

- Kimásznál végre a fejemből? – üvöltöttem. Anya valószínűleg meghallhatta, mert benyitott a szobába. Kíváncsian körbenézett, de Gabriel már rég eltűnt. Elpirultam.

- Mi a baj, kicsim? Történt valami?

- Nem… nem, csak… Csak kicsit fáj a fejem. Nem aludtam túl jól az este. – hazudtam. Ha anya tudta volna, hogy ez volt az elmúlt hetek legszebb éjszakája…

- Rendben. Akkor megetetem az ikreket.

- Oké. Én is mindjárt megyek. – mosolyogtam felé.

Amint becsukódott az ajtó anya mögött, visszasüppedtem a zavaromba. Ki lehetett az a kislány? Egyre csak ez a kérdés járt a fejemben. Miért szólított anyának, ha sosem volt gyerekem?

Észre sem vettem, mikor jutottam el az iskolába. Halványan derengett, hogy Eric felszállt a motorjára, kis győzködés után pedig vele tartottam. Még arra a kis manőverre is emlékeztem, amivel a frászt hozta rám, és úgy kapaszkodtam belé, hogy más már rég megfulladt volna tőle.

Ő azonban élvezte. De megfogadtam, hogy visszakapja még, amint stabilan állok a lábamon. Viszont, az elszántságom csődöt mondott, mikor leszálltam a suli előtt. Mielőtt bármit tehettem volna, magához rántott, és nevetve megcsókolt. Én is vele nevettem, aztán elbúcsúztunk, és belesétáltam Ashlyn karjaiba, aki egész délelőtt nem hagyott békén a kérdéseivel.

De, hogy ez után hogyan jutottam el a tornaterembe délután, fogalmam sem volt. Mire feleszméltem, ott álltam a színpad közepén, és figyeltem, ahogy a többiek igyekeznek minél gyorsabban átrendezni a teret az új helyszínnek.

A történet főhőse egy fiatal lány, aki titkon beleszeret egy vámpírba. A fiú azonban mintha csak játszana vele, sosem engedi magához túl közel a lányt, aki egyre forróbb szerelmet érez iránta. Azonban jön egy angyal, aki felébreszti benne a bűntudatot, igyekszik a „helyes” útra terelni a lányt, aki enged neki, és elmegy az Éjféli Bálba, hogy szerelmet keressen egy emberfiú személyében. Viszont a vámpír nem engedi őt el egykönnyen, felbukkan a bálon, és szenvedélyes tánccal fejezik ki egymás iránti érzéseiket.

Éppen ezt a jelenetet szándékoztuk elpróbálni, de a partnerem még nem volt készen. Toby kapta meg a másik főszerepet. A szőke fiú egész helyes volt, ez felett azonban az ember könnyen elsiklott, mikor megtapasztalta a belőle áradó egót. Rémesen beképzelt, és öntelt volt, de igazat kellett adnom az igazgatónak, ő volt a legalkalmasabb a szerepre a többiek közül.

Sóhajtva keltem fel fél órával később a kispadról, mikor táncpartnerem végre hajlandó volt felvonszolni a csinos hátsóját. Megvillantotta felém ragyogó fehér mosolyát, mire elfintorodtam. Kezdődik.

Toby már éppen belekezdett volna a szokásos ömlengésébe, mikor megmentésemre sietve felhangzott a zene. Találkozott a pillantásom az igazgatóéval, aki a legelső sorban ült az egyik széken. Kemény tekintete minket figyelt, kicsit összerezzentem. Mélybarna szemeiből valami különös erő sugárzott, amit képtelen voltam hova tenni.

De nem is volt időm gondolkozni rajta. A zene harsogó ütemére én is megmozdultam. Még nem táncoltam, hiszen nem volt itt az idő, előbb incselkednem kell tiltott kedvesemmel.

Toby egy köpenyt viselt, a színpad széléről jött felém, utat törve magának a kavargó tömegben. Aztán váltott a zene. A dobok és a hegedűk átvették a vezérfonalat, a háttérben magányos zongora énekelt a kétségeiről, pont, mint a saját érzéseim. Már ha lennének. Ha Toby-t megláttam, viszont csak az undor töltött el.

Gépiesen kerülgettem a többieket, közben lopott pillantásokat vetve a fiúra, aki igyekezett egyre közelebb kerülni hozzám. Végül a kerülgetés táncba váltott, mikor az ütem felgyorsult, akár a kettőnk szívverése, ott álltunk egymással szembe. Barack szín a mélyzöld ellenében, farkas szemet néztünk.

- Tudod, randizhatnánk. – villantotta meg ismét a fehér fogsorát Toby. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne horkantsak fel, miközben hátradőltem a karjaiban. – De tényleg. Szerintem összeillünk. – folytatta Toby kitartóan.

Próbáltam kiszűrni zümmögő hangját a zenéből, több-kevesebb sikerrel. Mikor csend telepedett a színpadra, éreztem, hogy a menekülés egyre közelebb van. Pihegve engedtem el, tartva kettőnk között a távolságot, ő azonban kitartóan követett. Tovább sorolta az érveit, miért lennénk mi tökéletes pár. Ezalatt én magamban még hosszabb listát írtam az okokkal, amiért mi sosem leszünk együtt.

- Egész jó volt. – szólalt meg mellettem egy mély bariton. Elpirultam, és felnéztem az igazgató mélybarna szemeibe.

- Köszönöm. – motyogtam. Toby rögtön elém állt, hogy ő is begyűjtsön pár jól megérdemelt dicséretet, de Mr. Pallmer figyelemre se méltatta. Továbbra is engem figyelt, úgy folytatta.

- Szeretném, ha legközelebb magasabbra emelnéd a lábad a meghajlásnál. Ettől eltekintve, már majdnem összeáll a jelenet. – mosolyodott el halványan.

- Én is mondtam neki, hogy magasabbra kéne nyújtania a lábát, de a kisasszony nem akarta meghallgatni a tanácsom. – próbálkozott tovább Toby, hogy felhívja magára a figyelmet. Az igazgató pár percig hallgatott, aztán lassan—talán bosszúsan?—elfordította a tekintetét rólam.

- Szeretnék a hölggyel négyszemközt beszélni, Mr. Crawford, ha megengedi. – a hangjában csipetnyi türelmetlenség, és árnyalatnyi fenyegetés érződött.

- Rendben. – fogta az adást végre a fiú, és lelépett. Sóhajtva figyeltem, ahogy eltűnik a sarkon.

- Sajnálom, hogy ennek kell kitennem. – szabadkozott Mr. Pallmer.

- Ugyan, semmi gond, tényleg. – siettem megnyugtatni. – Nem olyan elviselhetetlen, csak néha… - gondolkoztam, mi is lenne a legjobb befejezés, de végül semmi nem jutott az eszembe, így függőben hagytam a mondatot. Mr. Pallmer elmosolyodott.

- Ahogy vártam magától. Kitartó és türelmes. Az előadásra visszatérve pedig, egyszerűen Pazar bemutató volt. Csupán egy hibát találtam benne.

- Legközelebb magasabbra emelem a lábam. – ígértem.

- Nem arra gondoltam. – nevetett fel a férfi. Kíváncsian ránéztem.

- Tudja, a tánc lényeges eleme az érzelem. A mozgásukon érezni lehetett, hogy egyáltalán nem vonzódnak egymáshoz. A darab lényege pedig pont ez lenne.

- Én… elnézését kérem. – sütöttem le az arcom. A vér megint az arcomba tolult.

- Gondolom, nehéz Mr. Crawford mellett ilyent érezni. – nevetett fel ismét.

- Igen.

- De érzett már ilyen megmagyarázhatatlan, erős vonzódást, igaz? – vonta fel Mr. Pallmer az egyik szemöldökét.

- Hát… - az igazság az volt, hogy igen, valahányszor Jonathan a közelemben van, vagy Eric, minduntalan ezt érzem. Szégyelltem bevallani, de valami azt súgta, az igazgató sem közömbös számomra. Kezdek talán megőrülni?

- Jöjjön, megmutatom. – fogta meg a kezem az igazgató. Még vörösebb lettem, pedig azt hittem, ez már nem lehetséges. A tanár úr kivezetett a színpad közepére, és átvette Toby szerepét.

Mondanom sem kell, az előadás és a színészkedés fényévekkel jobban ment. Lám-lám, csak a másik alanyt kell megváltoztatni, és milyen könnyen adom át magam az érzéseimnek.