9. fejezet, 1. rész

2011. január 13., csütörtök | Alysia |

9. fejezet

1. rész

Egész éjjel a szobámban voltam, az ágyon feküdtem és a plafont bámulva merültem a gondolataimba. Mikor nagy sokára megmozdultam úgy éreztem magam, mintha legalább évek teltek volna el, legalább az izmaim pont úgy sajogtak, és tiltakoztak a mozgatás ellen. Morogva nyomtam magam ülő helyzetbe, és testhelyzet-változtatásom okáért nyúltam az éjjeliszekrényemen.

Egy sms jött Ashlyn-től… Jellemző, hogy csak ő tud ilyenkor zaklatni engem, mikor legszívesebben elsüllyednék a gondolataim sötét, örvénylő bugyraiba. Aztán nagyot sóhajtottam, gondolván, ezzel elűzöm a negatív gondolatokat, majd rákattintottam a Megtekintés gombra.

Holnap reggel, az első óra helyett a tornaterembe menj! Az igazgató megbeszélést tűzött ki, azt mondta, a táncosoknak igazolja a lógást. (olyan mázlista vaaaaagy)

Elmosolyodtam. Elképzeltem a barátnőmet, mikor ezt az üzenetet írta, ilyenkor tényleg bosszús tudott lenni. Utálta nélkülem tölteni az órákat. A pletykás Ashlyn elől nem lehetett semmilyen információt elzárni. Bár ő maga nem volt a csoport tagja, minden időpontról tudott, ami engem érintett.

Ez egy szempontból jó volt, mivel elég nehezen szerzek tudomást a saját programjaimról, mindig Ashlyn az, aki kisegít engem ilyenkor. Mintha a személyes titkárom lenne, és egy határidőnaplóba jegyezgetné fel őket, hogy közölhesse velem, mikor aktuálisak lesznek. Felkuncogtam a gondolatra. Ashlyn-nek minden jól állt, de amilyen bohókás, szeleburdi és gyermeteg volt, nem tudtam elképzelni kiskosztümben, szőke haja szigorú kontyba fogva a tarkóján, komoly kifejezéssel az arcán.

Nevetve letettem a telefont az éjjeliszekrényre, aztán, mielőtt visszadőltem volna az ágyra, hogy folytassam a félbehagyott tevékenységem, megakadt a szemem valamin. Jobban mondva valakin. Az illető egy férfi volt. Magas—körülbelül két méter—, félhosszú, szőke tincsei az arcára simultak, gyönyörűen körbevették és kiemelték hihetetlenül kék szemeit—amik még mindig nem értek fel Eric színéhez.

Azonban, ha markáns, szögletes álla, kissé kiálló pofacsontja, és szúrós tekintete nem lett volna elég, hogy felismerjem, ott volt a tökéletesre vasalt fehér ing—amit csak félig gombolt be, így kilátszott alóla meztelen, ragyogó mellkasa—, valamint az egyenes, kissé bőszárú, fehér nadrág is segítségemre lett volna. Mezítláb volt. Ahogy pillantásom végigfuttattam felfelé is a testén, már nem ő maga vonzotta a tekintetem. Hanem az a négy, hatalmas, ragyogó szárny, ami kiállt a hátából.

Míg ott áll az íróasztalom mellett, a szobám fojtogatóan kicsinek tűnt. Egyre csak a két „kinövést” tanulmányoztam a hátán. A szárnyak közül a két nagyobb helyezkedett el alul, felette pedig két kisebb meredezett a plafon felé. A tollak hófehérek voltak, valamitől mégis aranyosan csillogtak, mintha emberi szemnek láthatatlan porral lenne megszórva. Nem sikerült rájönnöm, végül hol kezdődik a két alsó, és hol a felső végtagok.

- Gyönyörűek, de… azt hittem, az angyaloknak olyan… „normális” szárnyuk van. Tudod, kettő. – mutogattam is mellé, két ujjammal a levegőbe rajzoltam az általam elképzelt formát.

- Csak az alsóbbrendűeknek. Nekünk, arkangyaloknak négy van, hogy jelezze a rangunkat. – válaszolta közömbösen. Egyáltalán nem nézett rám, helyette az íróasztalom vastag tölgyfalapját simogatta, észrevettem, hogy keze araszról araszra kerül közelebb a kis, bőrkötéses könyvemhez. Riadtan ugrottam oda, és még számomra is meglepő sebességgel kaptam el onnan a kincsemet, mellyel az angyalt is sikerült meglepnem. Tágra nyílt szemekkel, értetlenül nézte, ahogy szerzeményemmel az ágy legtávolabbi zugába húzódom, és ott olyan kicsire húzom magam össze, amennyire csak lehet. – Nyugi. Nem Akarlak bántani.

- Ezt nem nézheted meg. – leheltem. Nem tudtam, miféle érzés tört rám, de annyi biztos volt, nem akartam, hogy bárki belenézzen a könyvembe, még akkor sem, ha ismeretlen nyelven íródott, és valószínűleg nem tudná elolvasni. Mintha az lenne létem egyetlen célja, hogy megóvjam az ütött-kopott könyvet a kíváncsi tekintetektől.

Ahogy ez a gondolat átfutott a fejemen, azonnal egy emlékkép úszott be.

Ismét egy homályos utalás valamire, amit képtelen voltam megfejteni, de ezúttal nem a távoli múltból, és nem is azon a fényes, üres helyen történt. Ezúttal magamat láttam az erdőben, legalábbis, úgy véltem. A lány—én—a sötét a fák között térdelt, lemondóan hajtva le a fejét. Aztán kék fénysugár vette körbe, bevillant az a kép, amit én láttam, mielőtt elájultam.

Aztán megint visszaváltottunk az előző nézetbe, és kívülről szemléltem magam. Ezúttal megtaláltam a fény forrását, az én szemem volt az. Abból áradt a hatalmas fény. A különböző méretű gömbök felszálltak mellettem a fénymezőből, én pedig az ég felé nézve, önkívületben kántáltam. Miután mindenre ismét sötétség borult, láttam, ahogy oldalra dőlök, mint egy zsák krumpli.

A kép megint váltott. Ezúttal a könyvemet mutatta a szobában. Még mindig sötét volt, azt hittem az az éjszaka, mikor először fénylettek fel előttem a sárga lapok. De nem. Egy homályos férfialak úszott a képbe, kezébe vette a könyvet, egy pillantást vetett a tartalmára, és már rohant is ki a szobából. A következő kép gyorsan villant be, és ugyanolyan gyorsan tűnt is el. Valaki cipelt. Kifelé az erdőből.

 Már magam is tudtam a választ, hogy ezután mi következne.

- Rosemary, jól vagy? – hallottam az arkangyal óvatos hangját. Felkaptam rá a tekintetem, megszüntetve ezzel az emlékrohamokat. Fújtatva kapkodtam levegő után, imitálva a futó érzését, aki éppen körbefutotta Amerikát.

Nem, nem voltam jól.

- Persze. – feleltem tömören, próbáltam minél nyersebbnek és gorombának tűnni. De a férfi nem tágított.

- Mit láttál?

- Mit keresel itt?

- Tudod te jól. Mit láttál? – makacskodott tovább. Hangjában enyhe bosszúság érződött. Felvontam a szemöldököm. Nocsak. Az arkangyalok is tudnak dühösek lenni? Vajon kiabálni is fog ez a férfi itt előttem? – Abbahagynád végre, hogy folyton „férfiként” és „arkangyalként” emlegetsz? Szólíts végre a nevemen. – szisszent fel, tehetetlenségében hátat fordított nekem, beletúrt a hajába, majd visszafordult. – Kérlek.

- Te… honnan tudod, hogy…

- Olvasok a gondolataidban. De ezt te is nagyon jól tudod…

- Nem! Én nem tudok semmit, csak azt, hogy szeretném, ha távoznál a szobámból! – üvöltöttem, számomra is érthetetlen haraggal. – Idejössz, és azt akarod nekem mondani, hogy a legjobb barátom csak egy átverés volt, valójában arkangyal vagy, aztán meglátogatsz a szobámba, és mindenféle hülyeséget hordasz nekem össze? Mi a fenét akarsz tőlem? Nem vagyok én senki! Senki, érted? Miért nem zaklatsz végre mást?

- Befejezted? – kérdezte türelmesen, pár perc hallgatás után. Még mindig fújtatva bólintottam. – Remek. Akkor hadd tisztázzak valamit: Minden, amit mondtam, igaz. A legjobb barátod illetően pedig, meg kellett hoznom egy döntést, mikor elhelyeztünk a Földön. Melletted kellett lennem, el kellett érnem, hogy bízz bennem, mert ezúttal nem akarok kudarcot vallani.

- Ó, azzal már elkéstél. – horkantam fel. – Egy arkangyal, aki hazudik… Azt hiszed, ezzel elnyerted a bizalmam, Gabriel? – mondtam ki először hangosan is a nevét. – Akkor elárulom, nálunk ez nem így megy! Az emberek nem tévesztik meg a hozzájuk közel álló személyeket, semmilyen „nemes” cél érdekében!

- Miért érzel irántam ily heves haragot? – komolyan megbánást, szégyent és szomorúságot láttam az arcán. Nagyot nyelve vettem vissza a lendületemből, ettől a nézéstől nekem lett bűntudatom. Nem megbántani akartam… csak…

- Csak össze vagyok zavarodva, semmit nem értek, ami körülöttem zajlik, fogalmam sincs, ki vagyok, és… teljes a káosz a fejemben. Mindenféle képeket látok… Azt hittem a barátom majd segít nekem, erre kiderül, hogy ő maga Gabriel arkangyal, aki… - kiszáradt a szám, képtelen voltam folytatni. – Aki… annyiszor… megölt. Aki álmomban folyton végez velem. – könnyes arccal néztem fel rá. A sajnálat, ami ezúttal kiült az arcára viszont nem vígasztalt meg. – Kérlek ne nézz így rám! Nem akarom, hogy sajnálj, csak… csak menj el…! Össze kell szednem magam!

- Azért jöttem, hogy mindent elmagyarázzak. Nem bántani akarlak.

- Nem érdekel. Hagyj. Magamra. Kérlek! – tagoltam neki a kérést.

- Rendben. – lehelte válaszként. – De még visszajövök, hogy ezt átbeszéljük.

Azzal köddé vált. Egyszer csak ott volt, másszor már nem. Csak egy halvány ragyogás jelezte a helyét a kis szobában, de az is hamar semmivé lett.

***

Másnap reggelre úgy éreztem, agyonnyom a tudatlanság. Az agyam több információért ordított, de képtelen voltam beszélni Gabriellel. Még nem. Nem álltam rá készen. Automatikusan indultam meg az első órámra, aztán eszembe jutott, hogy nekem most a tornaterembe kéne mennem, találkozóra. Sietősen változtattam az útirányomon, és a zord épület felé rohantam—igen, már megint késésben voltam. Úgy néz ki, ez lesz a legújabb szokásaim egyike.

Az igazgató, és már mindenki ott kucorgott a lelátókon, a beszélgetés viszont még nem kezdődött el. Hálásan fújtam ki a levegőt, és kerestem magamnak is egy helyet, ahol nem tűnök ki túlságosan a tömegből. Leginkább eltűnni akartam. Észrevétlen maradni.

- Szóval, a mai gyűlést azért kellett összehívnom, mert tegnap éjjel kidolgoztam egy darabot. – a teremben izgatott morgolódás támadt, amint felhangzott az igazgató erélyes hangja, viszont rögtön csend lett. – Már el is készítettük a karácsonyi bemutató plakátját… - most már kevésbé izgatottabb beszélgetés kezdődött. A pánik viszont érthető volt. A karácsonyi ünnepség már nagyon közel volt, alig pár hetünk volt gyakorolni az említett darab koreográfiát. – Csak nyugalom, kérem! – folytatta Mr. Pallmer. – Mindenkit úgy osztottam be a szerepekre, hogy az megfeleljen a jelenlegi szintjüknek, és ne legyen fennakadás.

Meglepődtem, hogy mindenki milyen egyszerre fújta ki a levegőt megkönnyebbülésében. Kissé oldalra pillantottam, hogy lehetnek ilyen nyugodtak egy mondattól, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindenkinek az az átszellemült, kifejezéstelenül nyugodt tekintete van. Visszafordultam az igazgató felé, ő pedig folytatta.

- Szóval, az első előadásunk a vámpírokról fog szólni. – mindenki hatalmas éljenzésbe kezdett, még az igazgató is elmosolyodott kissé. – Igen, szóval a darabnak az Egy szerelem története címet adtam. Mivel ez egy romantikus koreográfia lesz, a legkecsesebb, leglégiesebb és legelegánsabb formájukat kell hozniuk. Akár egy hattyú. – mosolyodott el ismét. – A főszerepre ezért is úgy döntöttem, Rosemary Woods fogja játszani a főhősünket. Tökéletesen illik rá a szerep. – mindenki tapsolt, és egy emberként fordultak felém, majd vissza Mr. Pallmerhez, hogy megtudják, ők kit fognak játszani. – Sunny lesz az egyik szolgálólány. Brenda a másik. Alice a legjobb barátnő…

És a felsorolás így folytatódott még két órán keresztül. Mivel az igazgató úgy vélte, hogy felesleges a következő két órára bemennünk, ezért leigazolta az egész napot, és Isten hírével utunkra engedett. Egy csiga gyorsaságával cammogtam ki az iskola kapuján, mikor megállt mellettem egy motor. A sötét sisak mögül tudtam, hogy egy ismerős, nagyon is gúnyos vigyor néz engem. Felsóhajtottam, és megforgattam a szemem.

-Eric. Mit keresel itt? Nem órán kéne lenned?

- Ma kimenőt kaptam. – vonta meg hanyagul a vállát. Rosszallón csóváltam a fejem. – Ugyan már. Tényleg nincs ma iskola. – nevetett fel. – És…. – itt a sisak végigmért engem – ahogy látom, neked sincs. Mit szólnál, ha bandáznánk egyet?

- Már csak az hiányzik nekem. Veled bandázni. – közöltem, és kikerültem a motort.

- Jaj, ne csináld már, jó lesz. Ígérem! – kapott a kezem után. Rájöttem, akármennyire is dühös akarok rá lenni, már régóta nem megy. A tegnapi eset végleg megváltoztatott mindent, és teljesen más irányba terelte a kapcsolatunk. Elpirultam, ahogy eszembe jutott a csók, amit a kanapén váltottunk. Ericnek csak ennyi kellett, magához húzott, és úgy búgta nekem a sisak mögül. – Csak nem kérsz még egyet?

- N-ne hülyéskedj már… ! – próbáltam lerázni a kezét, mialatt az arcom vörösebb lett, mint a paradicsom. Jót mulatott rajtam. A vállába bokszoltam, aztán elengedte a kezem, és megpaskolta a háta mögött lévő üres helyet.

- Gyere már, jó móka lesz. Nem keverlek semmiféle bajba, esküszöm, és még sötétedés előtt hazaviszlek. – fogadkozott. Szinte elképzeltem, hogy a sisak láthatatlan rejtekébe bújva a szemét forgatja. A szám szélét rágcsálva igyekeztem minél több ellenérvet felhozni, de nem ment.

- Hát jó. – adtam be végül a derekam. Felpattantam mögé, átkaroltam a derekát—ezúttal kicsit sem tartva a köztünk lévő leheletnyi távolságot sem, és immár saját bukósisakom a hátának támasztottam.

Testének enyhe rázkódásából éreztem a bőrdzseki alatt, hogy nevet rajtam. Nem érdekelt, én csak még szorosabban öleltem. Arra gondoltam, miért is ne szórakozhatnék egyszer, ez elfeledtetné velem a gondjaim. És leginkább Gabrielt. Rémisztő sebességgel faltuk az aszfaltot magunk alatt, képtelen voltam kivenni, merre járunk, de nem is érdekelt. Teljesen megbíztam Ericben és abban, ahová vinni akart.

Mikor végre megálltunk, lenyűgöző látvány tárult a szemem elé. Leszállítottam elgémberedett tagjaim, és óvatosan a szikla pereméhez sétáltam. A sisakot gyorsan lekaptam a fejemről, és megráztam kócos tincseim, amibe így belekaphatott a szél. Az elém táruló látvány hihetetlen volt. A hegy, amely kicsi, elszigetelt városkánkat rejtette, még több titkot is bújtatott a kíváncsi tekintetek elől.

Letérve az autópályáról, végigszáguldva a homokban, a kitartó ember megpillanthatta a… paradicsomot. Jobb szavam nem volt rá. A hely egyáltalán nem egy kopár hegyorom volt a sok közül, hanem egy izgalmas, lenyűgöző völgy, tele gyönyörű, még most is zöldellő fákkal, színes virágtengerekkel—ilyen messziről nem tudtam megállapítani, milyenek lehetnek—, de ami a legszebb volt az egészben, az alattunk leomló óriási vízesés, melynek vize egy kristálytiszta, gyönyörűen kék tóba folyt.

Hallgattam, hogyan zúdul alá a hatalmas víztömeg, és vegyül el csobbanva a lenti mederben. A madarak énekével kiegészítve olyan gyönyörű muzsika volt ez, amire legszívesebben táncra perdültem volna. Már jártam itt. Egészen biztosan tudtam, csak nem értettem, miért nem emlékszem egy ennyire csodálatos helyre. A fű olyan zöld volt, hogy ilyen élénk színt még a legnevesebb festő sem tudna keverni. Csak álltam ott bambán, elmélyülve a látványban. El is felejtettem, hogy Eric is velem van, ezért kissé megijedtem, mikor közvetlen közelről a fülembe suttogott, lehelete csiklandozta a nyakam.

- Közelebb menjünk?

- Lehet? – fordultam meg izgatottan. Azonban annyira meglepett a köztünk lévő alig fél centiméternyi távolság—mikor került ilyen közel hozzám anélkül, hogy észrevettem volna?—, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és majdnem lebucskáztam a szirtről. Hál’ Istennek Eric idejében elkapta a kezem.

- Persze. De nem így. – nevetett az ügyetlenkedésemen, vagy talán ismét vörös arcomon.

- Akkor siessünk. Minden négyzetcentimétert látni akarok.

- Igenis, hölgyem.

Visszaültünk a motorra, és elindult lefelé a hegyről egy olyan keskeny, meredek sziklafalon, ahol épeszű ember biztosan nem mert volna még gyalog sem lemenni, nem hogy motorral. Nekem velük ellentétben egyáltalán nem volt halálfélelmem, tudtam, hogy jó kezekben vagyok, míg Eric vezet. De, ha meghalnék sem lenne gond, hiszen láthattam a paradicsomot.