Gyors friss! + Vámpír--Egy szerelem története 1. fejezet

2010. december 1., szerda | Alysia |

Üdv mindenkinek! :)

Úgy döntöttem, elindítom új blog történetem. Remélem sokan elolvassátok, és tetszeni fog mindenkinek. :) Na nem is szaporítom a szót, felteszem az első fejezetem. (holnap letudom a vizsgám és kaphattok egy új fejit is Gena Showalter könyvéből, addig viszont ez van :P)

A könyv címe: Vámpír--Egy szerelem története

1. fejezet

Erdőt láttam. Egy sűrű, áthatolhatatlan rengeteget. De nem rémisztett meg a belőle áradó sötétség sem, hiszen éreztem, hogy van ott valami, ami megvédene mindentől. Apró kezem a hűvös ablaküvegre szorítottam, és tovább kémleltem a kinti tájat. Ekkor találtam meg, amit kerestem. Az engem körbeölelő furcsa érzések végül elvezették pillantásom arra a pontra, ahol az egész koncentrálódott. A tomboló hóviharban egy fekete köpenyt láttam megvillanni.

A ruhadarab egy fiúhoz tartozott. Nem látszott többnek tizennégynél, ezüst szemei viszont több évezrednyi tudásról árulkodtak. Fekete haja ide-oda lobogott a szélben, élesen elütött a mostanra már hófehér tájtól. Csupán négy éves voltam, mentes mindenféle előítélettől, de még én is éreztem, hogy valami furcsa aura veszi körül. A szívem hevesen dobbant, ahogy tekintetünk összekapcsolódott. Egy örökkévalóságnak tűnő perc után édesanyám hangja törte meg a pillanat varázsát.

- Kincsem, hoztam neked kakaót. Addig idd, míg meleg. – mosolygott rám. Elvettem tőle a bögrét, majd egyetlen korty nélkül, ismét az ablakhoz fordultam.

Eltűnt. A fiú már nem volt ott.

Nyúzottan ébredtem. Ugyanaz a furcsa álom nem hagyott aludni lassan napok óta. Nem. Nem is álom volt igazán. Egy emlék. Négy éves koromban, pont karácsony este történt, arra is emlékszem, hogy apát vártam haza. Anya persze próbált ágyba küldeni, de sosem töltöttem még ezt a napot apa nélkül. Az ajándékokhoz sem voltam hajlandó nyúlni, míg meg nem látom hópelyhekkel pettyezett, szőke fejét az ajtóban. Míg nem hallom meleg, számomra kissé túl mély, de nagyon is megnyugtató hangját.

De ő nem jött. Még órákig semmit nem tudtunk róla, aztán anya telefonhívást kapott. A hóvihartól nem tud hazajönni, benn ragadt a városban, az irodában, ahol dolgozott. Anya persze tudhatott valamit, amit én még akkor nem érthettem, mert szörnyen dühös lett. Mindenfélét kiabált apának a kagylón keresztül, bár a másik szobába ment, így is mindent hallottam. Könnyekkel küszködve, zavartan néztem ki az ablakon. Akkoriban elég sokat veszekedtek a szüleim, szinte mindennapos volt, előttem persze próbáltak úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Eleinte azt hittem, miattam van, talán én tettem valami rosszat. Aztán rájöttem, hogy vitáiknak nem én vagyok a tárgya, hiába viselkedtem mindig jól, akkor is összevesztek számomra lényegtelen dolgokon. Amit éjszakánként újra meg újra átélek, az a vitatkozásuk alatt történt. Elmélyülten figyeltem a kavargó hópelyheket, közben a szüleimen tűnődtem. Először csak a ház körüli lábnyomokat láttam meg, aztán az erdő szélén megpillantottam azt a különös fiút. Sosem tudtam meg ki volt, egész éjjel kíváncsiskodtam, elméleteket gyártottam, persze amennyire egy gyerek képes kitalálni dolgokat.

Gondoltam, talán a szomszéd fiú lehetett, ami így visszagondolva abszurd, hiszen nem voltak szomszédaink. A következő ház tőlünk tíz percnyire volt. Riverfalls, ahol élek, nem túl nagy település, az Egyesült Államok egy hegyesebb területén van, sokan a létezéséről sem tudnak. Viszont én határozottan kijelenthetem: Igenis itt vagyunk!  Mi laktunk a legközelebb az erdőhöz, és legtávolabb a várostól. Nem sok gyerek volt a környékemen, egyszóval elképzelni sem tudom a mai napig sem, ki lehetett. Talán egy idegen…

A kérdés azonban másnap reggel már kevésbé izgatott. Anyu elment apa elé az irodába, előtte kapott egy telefonhívást, és meglehetősen dühösen hagyta el a házat. Rám addig Sally, anya nővére, és a férje, James vigyáztak. Emlékszem, mikor megszólalt a telefon néhány órával később. Valamiért, mintha az agyam sejtette volna, hogy valami rossz történt, teljesen ledermedtem. Sally vette fel a telefont, elsápadt, nem szólt semmit, biztosan össze is esett volna, ha James nem fogja meg.

Remegő kezekkel szorítottam meg a babám kezét, mikor Sally a szájára tapasztotta a kezét, hogy elnyomja a zokogását, már tudtam, hogy gyökerestől megváltozott az életem. Anya és apa autóbalesetben elhunytak karácsony másnapján. Az ajándékaim napokig hevertek felbontatlanul a karácsonyfa alatt, alig ettem, egyre csak az erdő szélét pásztáztam. Persze a fiút kerestem. Először valami oknál fogva megnyugvást vártam tőle, aztán már őt hibáztattam a balesetért.

Ráájöttem, hogy ő nem tehet semmiről. Sally és James lettek a gyámjaim, feladták a munkájukat és addigi életüket New Yorkban, beköltöztek az Isten háta mögötti Riverfallsba, a mi szerény kis faházunkba, hogy megkönnyítsék számomra a változást. Talán mégis jobb lett volna, ha magukkal visznek. Talán nem. Nem tudhatom erre biztosan a választ. Csak azzal tudtam nekik meghálálni a gondoskodást, hogy anyának és apának szólítottam őket. Évekkel később sikerült elfelejtenem minden szörnyű emléket, mindent újra átgondoltam a régi életemből, nem sok mindent tartottam meg emlékül. Pár éve a legtöbb holmim eladtam, elajándékoztam, vagy egyszerűen a szemétbe dobtam. Újakat szereztem helyette, megfogadtam, hogy nem élek a múltban, új életet kezdek végre.

Persze elhatározni mindent sokkal könnyebb, mint megtenni. Kiskoromban a tánc volt az életem, azóta viszont a gondolatát sem bírtam. A szobám bútorait teljesen lecseréltem, egyszerű, fabútorok vettek körbe, semmi vidám dísz, vagy hasonló. Magam sem voltam vidámnak mondható. A tükrömön azért megtalálható volt néhány nagyon régi fotó, no meg az asztalomon a kedvenc, bár kissé már kopott könyvecském. Csak ennyit tartottam meg a múltból.

Mikor gondolatmenetem végére értem, keserűen ráébredtem, hogy kielemezni tökéletesnek nem éppen mondható életem, még a végén azt eredményezi, hogy elkésem a suliból. Kipattantam az ágyból, a tükör elé állva gyorsan lófarokba kötöttem derékig érő, mogyoróbarna hajam, feltettem egy gyors sminket, magamra kaptam az első pólót és nadrágot, ami a kezem ügyébe került, és már le is rohantam volna a lépcsőn, ha nem kapja el egy apró, szőke fejű törpe a lábam.

Elmosolyodtam, ahogy a kacarászó kisfiúra néztem. Sally három éve esett teherbe, a kis ikrek most múltak két évesek. Imádnivalók voltak, mindketten szőke hajjal és smaragdzöld szemekkel születtek.

- Mi történt, Sam? Miért nem vagytok már lenn reggelizni? – simogattam meg a fejét. Még jobban kacagott, apró arcát a nadrágomba nyomta. – Na, gyere szépen, ideje enni valamit. – Épp felvettem volna a kisöcsém, mikor kirohant a szobából Tommy, az ikertestvére. Megragadta apró kezeivel a karom, rácsimpaszkodott, és nem engedte felemelni Sam-et.

- Engemmmm issssz! – kiáltotta. Most már mindkét gyerek bennem kapaszkodott, a lépcső tetejét pedig elég veszélyes játszóhelynek tartottam, ezért igyekeztem beljebb terelni őket.

- Fiúk, eresszetek már! – nevettem. – El fogok késni.

- Engemmm isssz! – kontrázott Sam.

Sóhajtva adtam meg magam. Leguggoltam, egyiket a hátamra, másikat a karomba vettem, így egyensúlyoztunk együtt lefelé. A konyhában anya és apa épp az asztalra tették a reggelit.

- Hmmm. Sült szalonna és tojás. – szagoltam a levegőbe, gyomrom nagyot korrant a jobb hatás érdekében.

- Sam, Tommy, már megint a nővéretek piszkáljátok? Hagyjátok enni, különben el fog késni. – apa nevetve vette le a hátamról a rúgkapálva tiltakozó Sam-et, majd az ölébe vette, és maga elé húzta a reggelijét. Letettem Tommy-t is az egyik székbe, egy üres tányérért nyúltam, kivettem rá két szelet szalonnát, egy tojást, vettem egy pirítóst, és igyekeztem a lehető leggyorsabban végezni.

- Kicsim, remélem meg is rágod a falatot. – lépett anya az asztalhoz. Kezében egy bögre gőzölgő tea volt, mohón vetettem rá magam, mikor elém tette, jutalomból pedig elégettem a nyelvem. – Értem én, hogy nagy nap a mai, hiszen ma kezd az új igazgató. De attól még nem kell megfulladnod a nagy sietségben.

- Tudom, csak olyan izgatott vagyok. Sok mindent pletykáltak róla, én meg már annyira szeretném megismerni.

- Ugyan már. A pletykáknak sosem hihetsz. – húzta el anya rosszallón a száját.

- Ez így van. Jobb lenne, Rose, ha kicsit magadra is odafigyelnél. Akkor talán látnád, hogy leittad a pólódat. – apa igyekezte elrejteni a mosolyát, de nem igazán sikerült. Felnyögtem, mikor lenéztem, igaza volt.

A ciklámen színű pólóm elején hatalmas folt hirdette aznapi teaadagom. Bosszankodva álltam fel félig elfogyasztott reggelim mellől, és felcsörtettem az emeletre. Előkaptam egy új, ezúttal neonsárga hosszú ujjút, felvettem a táskám, vetettem még egy utolsó pillantást az egyetlen családi fotóra a tükrömön, aztán nagy sóhajjal visszatértem a földszintre.

- Akkor én megyek is. Köszönöm a reggelit!

- De hiszen még be sem fejezted. – csodálkozott anya, és a maradékomra nézett.

- De el fogok késni, ha nem sietek. Amúgy is, meg sem rágnám a falatot izgalmamban, és a végén tényleg megfulladok. – jegyeztem meg keserűen. De igaz volt. Az izgatottság annyira elemésztett már, hogy nem is tudtam másra odafigyelni.

- Hát, jó. Menjél. Legyen szép napod! – búcsúzott apa. Mindig ő adta meg magát először. Anya is nagyot sóhajtott, zöld utat kaptam, ezért hatalmas vigyorral kirobogtam az ajtón.

A nap szokatlan módon gyönyörűen sütött. Pillantásom már-már megszokásból megint az erdő felé tévedt, bár nem tudtam, mit is keresek ott pontosan. Na, jó, valójában sejtettem, a fiút, akit azon a havas éjjelen láttam először és utoljára, mégis, valami kapcsolatot éreztem kettőnk között. Talán még az igazi szüleim balesete között is. De ki vagyok én, hogy ítélkezzem?

Megindultam a köves úton előre, ugyanis ez volt az egyetlen módja, hogy elérjem a főutat a hegyoldalban. A mi házunk sokkal magasabban volt, mint a többi, elég meredek út vezetett idáig, nem is betonozták már végig, így csak egy köves ösvény vezetett fel, amit néha nagyon nehéz volt megtalálni a beavatatlan szemnek. Tíz perc séta után értem ki a cseppet sem forgalmas aszfaltra. Gondolataimba mélyedve bandukoltam a szokásos útvonalamon—vagyis az úttest közepén—a város felé. Szórakozottan tettem egyik lábam a másik elé, tulajdonképpen csak ez tartott mozgásban, különben megálltam volna egyhelyben.

Megrögzött álmodozó voltam. Anya szerint egyszer még bajba fog sodorni ez a tulajdonságom, de én mindig lepisszegtem, nagyokat sóhajtoztam, és ismét elmerültem képzeletem világában. Még csak nem is sejtettem, hogy anya jóslata hamarosan beigazolódhat. A máskor olyan kihalt sztrádán egy fénycsóva haladt felém, de én észre sem vettem nagy mélázásomban, mígnem a duda hangja kiszakított a képzeletemből. Ijedten fordultam hátra, és egy motorral találtam szemben magam.

Földbe gyökerezett a lábam a rémülettől, nem tudtam mit is kéne reagálnom, az ugrás persze eszembe se jutott. A sofőr azonban hál’ istennek gyorsan lépett, félrekapta a kormányt, de még így is súrolta a fekete szörnyeteg a karomat. A meglepetéstől megtántorodtam, megdörzsöltem a karom ott, ahol nekem jött, és lélegzetvisszafojtva vártam. Csak akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem lélegezni a nagy izgalomba, mikor a motoros leszállt és ingerülten rám kiáltott.

- Figyelj, hogy hol sétálsz! Majdnem neked mentem! – fiú lehetett, legalábbis a hangjából ítélve. De egy ismerősömmel sem tudtam azonosítani. Nem is lehetett környékbeli, mert itt senkinek nem volt ilyen puccos, fekete motorja. Még mindig a karom dörzsölgettem, és kissé szégyelltem magam. Mikor nem válaszoltam, még ingerültebben folytatta. – Hahó! Figyelsz rám egyáltalán? Vagy teljesen elment az eszed?

- Bocs, csak… - dadogtam.

- Te tényleg totál zakkant vagy. – horkantott fel. Erre már engem is elöntött a méreg. Hogy mer velem így beszélni?

- Ha csak szapulni tudsz, akkor engedj utamra. – válaszoltam sértődötten. – Nincs kedvem hozzá, hogy veled üvöltözzek. Talán, ha kilátnál abból a fene-sötét sisakodból, nem jöttél volna nekem. De lehet, hogy te magad is olyan sötét vagy, hogy a sisak már felesleges. – megpróbáltam a tőlem telhető legméltóságteljesebben elvonulni mellette, de mire tettem volna egy lépést, felnevetett. És ez a hang volt az, ami megakadályozott a továbbhaladásban.

Mély, mégis édes, zengő nevetése teljesen váratlanul ért. A forró csokoládé, és a narancs jutott róla eszembe. Mmm. Remek párosítás. Dermedten figyeltem, ahogy leemeli a bukósisakot. Állig érő, barna tincsek bukkantak elő, melyek zabolázatlanul meredeztek szanaszét, majd pillantásom találkozott a legkékebb szemekkel, amiket valaha láttam. Úgy éreztem, vagy elolvadok, vagy felkap a szél és elrepít messzire. Teljesen elmerültem az érzésben, ő pedig ismét felnevetett. Nagyot dobbant a szívem, éreztem, hogy kipirosodik az arcom, tekintetem pedig csodálatos ajkaira tévedtek. Vékonyak voltak, mégis vadítóak, sarkában gunyoros mosoly játszott, olyan gondolatokat ébresztett bennem, amitől kiszáradt a torkom, így nyeltem egyet.

- Mi történt? – gúnyolódott. – Azt hittem, menni akarsz. – ettől a hangnemtől magamhoz tértem a kábulatból, és megint elöntött a harag.

- Ha azt hiszed, hogy ezzel levettél a lábamról, nagyot tévedtél! – kiabáltam. Megint megindultam előre, de az újabb kuncogásától elvesztettem az egyensúlyom, és megtaláltam—jellemző módon—az egyetlen pocsolyát az úttesten. Hatalmasat cuppanva landoltam a sáros vízben, nem épp nőhöz illő káromkodás hagyta el a szám, ahogy végigmértem magam.

- Hadd segítsek. – nyújtotta a kezét. Azonban láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését, ezért figyelmen kívül hagytam a gesztust. Cseppet sem elegáns mozdulattal felkeltem, és dühösen dobbantottam a lábammal. Amivel persze még több sarat fröcsköltem nadrágom épen maradt részeire.

- Francba! – morogtam. Időm sem volt elpirulni, már csak a bosszúságomra tudtam figyelni. – Ráadásul most nincs is váltásruhám. Megint mehetek haza! Francba! El fogok késni!

- A Riverfalls gimibe tartasz? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Szerinted húsz kilométeres körzetben van itt más iskola is? – gúnyolódtam epésen. Ismét sáros öltözékem méregettem.

- Bocsánat. Esetleg, ha már így alakult, felajánlhatok egy fuvart? Úgy biztosan nem késel el.

Gyanakodva, és bizonytalanul fürkésztem a még mindig robogó motort, pár lépésnyire tőlem. Sosem ültem még egyen sem, ezért érthetően megrettentem. Hahó! Egy kisvárosban élek, legalább húsz kilométerre a következő igazi civilizációtól. Eddig csak képen láttam igazán motorokat. Meg olvastam róluk, de nem csupán bíztató dolgokat. Tétovázásom mulattatta.

- Vigyázok rád, ígérem. – nem tudtam eldönteni, hogy negédes hangja gúnyolódni akar-e velem, vagy csupán én képzeltem be. – Na, gyere. – unszolt tovább. Odalépett a motor mellé, és várt.

- Én… nem vagyok olyan biztos benne, hogy jó ötlet lenne…

- Kiváló sofőr vagyok.

- Hát persze. – most én horkantottam fel. – Ezért akartál az előbb elütni.

- Csak rosszkor voltál, rossz helyen. – vont vállat. Várt.

- Nincs sisakom. Úgy nem mehetek. – léptem hátra egyet diadalmasan. Ám győzelmi himnuszom korainak bizonyult.

- Tessék. – benyúlt az ülés alá, és felém nyújtott egy neonkék bukósisakot. Elborzadva húztam el a szám. – Mindig van nálam egy tartalék az ilyen esetekre.

- Gyakran akarsz elütni védtelen lányokat? – fintorogtam.

- Nem. – nevetett. – De sokszor ajánlok nekik fuvart. – sugallta sejtelmesen. Még mindig bizonytalanul, remegő kezekkel átvettem tőle a sisakot, felcsatoltam magamra, ráültem a bőrülésre, de nem karoltam bele. Filmeken láttam, hogy így csinálnak, de nem tudtam megtenni. – Ha nem kapaszkodsz meg, félő, hogy leesel, és még sárosabb leszel.

- De én nem akarlak megölelni.

Megint csak nevetett. – Ez nem ölelés, csupán a túlélés eszköze. Ne aggódj, óvatos leszek, de azért nem ártana, ha te is tennél valamit a biztonságod érdekében.

Sóhajtottam, átkaroltam a derekát, de vigyáztam, hogy ne nagyon érjek hozzá. Minden figyelmeztetés nélkül lőttünk ki. A motor olyan gyorsan száguldott, hogy csak elmosódott foltnak érzékeltem magam körül a tájat. Nem is nagyon voltam benne biztos, hogy hova visz. Úristen, itt ülök egy vadidegen fiú motorján, aki akár el is rabolhatna, vagy lelökhetne a szakadékba! De félelmem alaptalannak bizonyult, nem tett semmi ilyesmit, robajló jármű pedig olyan stabilan gördült a köveken, mintha repülne. Várjunk csak! Kövek? Résnyire nyitottam a szemem, eldöntöttem bátor, leszek és megnézem, merre járhatunk.

Felnyögtem, mikor a távolban kirajzolódott kis faházunk körvonala, egyre nagyobbra nőtt, végül megálltunk az otthonom előtt. Hálaimákat rebegve ugrottam le a motorról, mintha parázson ültem volna, berohantam, gyorsan átöltöztem, mielőtt anyáék kiszúrtak volna, majd kelletlenül visszamásztam a fiú mögé. De nem indultunk azonnal, pedig ezúttal sürgettem volna, nehogy anyuék meglássanak.

- Mi van? Ha nem megyünk el fogunk késni! – mondtam szinte hisztérikusan, és óvatos pillantást vetettem a ház felé.

- Máris. Csak előbb mondd meg, mi a neved. – kuncogott.

- Ezt miért pont most kell?

- Mert kíváncsi vagyok. Talán később már nem futunk össze, és nem lesz alkalmam megkérdezni.

- Rose. –feleltem kurtán.

- Rosalie? – találgatott. Engem a lehetőség is elborzasztott, fintorogva húztam el a szám.

- Dehogyis, már csak az kéne! Rosemary.

- Rosemary. – suttogta. Önkéntelen is megborzongtam, mintha egy hihetetlenül kellemes dalt hallottam volna a szájából, pedig csak a nevem mondta ki.

- Most már indulhatunk?

- Persze, Rosemary. – tudtam, hogy élvezi a reakciómat, amit a nevem hallatán produkáltam, de most nem akartam leállni, vitatkozni vele. Amúgy sem lett volna erőm hozzá, levegőt is alig kaptam, minduntalan ott visszhangzott a fejemben, ahogy a nevem mondja.

A motor előrelendült, és már el is suhant mellettünk az erdő, elhagytuk a köveket, már az országúton kanyarogtunk, aztán elértük az első közlekedési lámpát, autók zaját is hallottam végre, majd kibontakozott előttem az iskola képe. Nagyot sóhajtottam, mikor végre leszállhattam a vasparipáról, bár eléggé megkedveltem a kis szörnyet. Megmentett az elkéséstől. Az idegen fiú is leszállt, csupán egy lépés választott el bennünket, a szívem a torkomban dobogott a közelségétől. Nem tudom, mire számítottam.

Levette a sisakját, pillantásom találkozott kék szemeivel, megint azon tűnődtem, hogy talán nem is igaziak, mert ilyen színe senki szemének nem lehet. Aztán megláttam az arcára kiülő halvány döbbenetet, felvonta az egyik szemöldökét, mire én szemforgatva megjegyeztem, mégis lehet, hiszen az én szememnek is különös színe van. Minden bizonnyal, ezen rökönyödött most meg.

- A szemed… - suttogta. Egyik keze tétován az arcom felé indult, megsimogatta, először csak ujjai hegyével, aztán tenyere rásimult, úgy illett hozzám, mintha csak erre teremtették volna. Felsóhajtottam a kellemes érzéstől, és lehunytam a szemem. Még sosem éreztem ilyet. – Gyönyörű szemed van. – súgta megint.

- Igen, tudom, elég fura. – lesütöttem a pillantásom, nem néztem rá megint. Mindenki nagyon különösen reagált a szemszínemre. Volt, aki elborzadt és isten elleni véteknek tekintette, és volt, aki szerint csodálatos, mennyei ajándék. Szerintem egyszerűen csak fura volt.

- Nem. Gyönyörű. – másik kezével az államhoz nyúlt, felemelte a fejem, nagyon lassan néztem csak fel rá. Nem láttam szörnyülködést a tekintetében, csakis csodálatot és tiszteletet. Kissé megnyugodtam. Hát nem ijesztettem meg. – Olyan, mint a… - próbálta keresni a megfelelő szavakat.

- Barack. – segítettem ki.

- Igen. – bólintott. – Mint a barack. Lenyűgöző.

Csak álltunk ott pár percig, némán mustrálva egymást, aztán a csengő hangjára tettem egy lépést hátra, ezzel jelezve, hogy itt elválnak útjaink. Keze lehullott a teste mellé, kissé csalódott pillantást vetett rám, felvette a sisakját, aztán felült a motorra és elhajtott. Némán ácsorogtam egyhelyben, újabb és újabb gondolatok kergetőztek a fejemben, végül rájöttem valamire.

- Jajj, ne már! – nyögtem fel. – A nevét meg sem kérdeztem!

Bosszankodva saját ostobaságomon, sarkon fordultam, és besétáltam a gimnáziumom zord épületébe, ahol hamarosan megismerhetem az új igazgatót. Megint elöntött az izgatott kíváncsiság, most viszont volt, ami elterelje a figyelmem. Egy bizonyos, igéző, kék szempár.