Vámpír-Egy szerelem története 13. fejezet

2011. április 2., szombat | Alysia |

Csúnyán nagy késéssel, de ideért a folytatás, és kárpótlásként az óriási kihagyás után, holnap már töltöm is fel a következőt. Tényleg sajnálom, nincs mentségem ekkora vétekre... Legközelebb ostorozzatok meg, ha ilyet teszek... -.-'

Annemae

 

13. fejezet

- Hát persze, hogy tudtad – kuncogtam. – Direkt választottad azt a történetet. Mert rólunk szólt.

- Lebuktam – sóhajtott fel, és az ég felé fordult. Követtem a pillantását, néhány percig némán figyeltük az égen átúszó felhőket.

- Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod, mire észhez tértem – suttogtam.

- Rád örökké várnék – mondta, és közelebb bújt hozzám. Az orrunk összeért, mélyen belenéztem ezüstszínű szemébe, és úgy éreztem, megfulladok. Eltűrtem egy fekete tincset az arcából. – Rosemary – suttogta a nevem. Olyan jó volt az ő szájából hallani.

- Igen? – kérdeztem ugyanolyan halkan. A hangom remegett, ahogy a gyomrom is, mintha ezernyi apró pillangó cikázna benne. Remegtem… érte.

- Tudnom kell valamit.

- Most már veled maradok – vágtam gyorsan közbe, és megcsókoltam, mielőtt folytathatta volna. Visszacsókolt, ugyanolyan hévvel, mint én.

- Rosemary… - lehelte két csók között, mikor az ajkunk egy töredék másodperccel tovább volt távol a másikétól, mint kellett volna. Akartam őt. Akartam mindenestül.

- Jonathan…

- Lassítsunk? – A kérdéstől és a távolodásától felnyögtem. Ne, nem akarom, hogy megint elhagyjon. Ne most, mikor már végre eljutottunk idáig.

- Nem akarom. Valamiért… Úgy érzem… Ezt kell tennem.

- Biztos vagy benne?

- Mint abban, hogy az univerzum sorsa nem ezen fog múlni – mosolyogtam rá. Viszonozta, és újra megcsókolt.

Óvatosan közelebb araszoltam hozzá, egyik kezével a testemen kalandozott, minden porcikámon végigsimítva. Élveztem az érintését. A bőröm bizsergett az ujjai nyomán, a gyomromban táncot jártak a pillangók, és úgy éreztem, felrobbanok az érzésektől. Túl sok volt ez egyszerre. Mindketten szaggatottan vettük a levegőt, de nem állítottuk meg a másikat. Mindketten akartuk, erre volt szükségünk. Hogy teljessé tegyük a szerelmünk.

A legutolsó pillanatig tisztában voltam minden egyes dologgal, ami történt. Mind bennünk, mind körülöttünk, mind a világban történt változásokkal. Legalábbis én. A legapróbb hangya mozgásáig mindent érzékeltem. Mintha egy nagyító alá tettem volna a világot, hirtelen mindent egyszerre zúdult rám. Hangok, gondolatok, érzések… tapasztalatok. Aztán éreztem.

A változást a világ rendjében, az erőben, éreztem, mikor megfogant egy új élet. A szemem ragyogott, a fény önálló életre kelve ragyogott be körülöttünk mindent, ezüstös burokba vonva bennünket. Éreztem az erő vibrálását kettőnk között, ahogy egyesülnek, egyetlen pontban. A testem még akkor is remegett, mikor már összebújva feküdtünk a füvön, Jonathan a kabátjával takart be. Tudtam, hogy ő is érzett mindent, de egyikünk sem szólalt meg. Ez nem a szavak ideje volt.

- Félek egyedül hagyni téged – szólalt meg váratlanul Jonathan. Mellkasa remegett alattam, ahogy beszélt.

- Nem kell féltened. Gabriel nem tud olyan könnyen megölni.

- Minden alkalommal tőrbe csalt, emlékszel.

Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy igaza volt. Valóban, túl sokszor sikerült már rávennie a halálra. Mindenesetre bennem volt az érzés, hogy ezúttal sokkal jobban felkészültem. Most más lesz minden. Nem fog elpusztítani.

- Bízz bennem – suttogtam a bőrébe, és megcsókoltam meztelen mellkasát. Megsimogatott, és ős is megcsókolta a fejem búbját.

- Bízom. Csak féltelek. Éreztem őt. Te is?

- Igen – nem kellett kifejtenie, ki az az Ő.

Anya, kérlek, segíts! Ne hagyd, hogy bántson!

Felkaptam a fejem, és körbenéztem, de a napsütötte völgyben semmi rendelleneset nem láttam.

- Hallottad?

- Mit? – nézett körbe Jonathan is.

- Egy… kislány, azt hiszem. Hallottam a hangját a fejemben. Már egy ideje…

- Milyen kislány? – nézett rám Jonathan is összeszűkült szemekkel.

-Ő… Azt hiszem… Nem lényeg – mosolyogtam rá, és megcsókoltam. Nem feszegette tovább a témát, pedig megfeszülő izmaiból éreztem, hogy nagy önfegyelem kellett hozzá.

Jonathan néhány órával később hazavitt. Anyuék nem voltak otthon, délután volt, és mivel még tartott a hét, ezért dolgoztak. Jonathan mindenesetre elbúcsúzott tőlem az erdő szélén, mivel a varázslat, amivel körbevettem a házat, őt is távol tartotta. Ha csak egy kicsit is gyengítettem volna rajta azonban Gabriel is át tudott volna törni, ezt pedig egyikünk sem akarta kockáztatni. Még túl gyenge voltam.

Felmentem a szobámba, lerogytam az ágyra, és némán meredtem a plafonra. A gondolataimba mélyedve próbáltam kitalálni a következő lépéseket, mikor érthetetlen módon elnehezültek a szemhéjaim. Küzdöttem az ébren létért, de az álomnak sikerült elnyomnia. Valami, vagy valaki azt akarta, hogy elaludjak.

- Anya! Kérlek! Segítened kell! – hallottam megint azt a vékonyka hangot.

- Ki vagy? – suttogtam a jeges semmibe. Még a leheletem is láttam, fázósan dörzsöltem meg a karom, és tettem egy tétova lépést előre.

- Anya! – a ködben megmozdult valami. Egy aprócska alak bontakozott ki a semmiből. Olyan törékeny volt, azonnal oda akartam rohanni hozzá, és megölelni.

A kislány, aki előttem állt azonban nem sietett közelebb jönni. Amint találkozott a pillantásunk megállt, és mintha várt volna valamire. Olyan négy éves körülinek néztem. Haja ébenfekete volt, lágy hullámokban omlott a hátára, egészen a derekáig ért. Tele volt tűzdelve apró, csillogó virágokkal. Nagy, kerek, ezüstszínű szemekkel nézett rám. Krémszínű szoknyácskája itt-ott szakadt volt, a szalagok megtépázva lógtak le róla, apró kezében egy megviselt mackót szorongatott.

- Ki vagy? – suttogtam ismét, de ekkor már lényegtelenné vált a válasz. Tudtam, ki ő. – Miért vagy itt? Azt mondták…

- Sosem születtem meg – fejezte be helyettem a kislány. Még csak nem is pislogott, úgy figyelt engem, apró kezét ökölbe szorította, ajkát egy vonallá préselte, de a könnyek akkor is kicsordultak a szeméből. – Anya! Segítened kell! Bántani akarják!

- Kit? Kit akarnak bántani? – suttogtam.

- Őt – mondta, és a hasamra mutatott.

- Tudom. De nem fogom hagyni nekik – válaszoltam, és óvatosan közelebb léptem felé. Nem mozdult meg, de nem is bátorított. Komor tekintettel nézett rám, könnyei nem hagytak alább. Annyira szerettem volna megölelni.

- Meg fogják ölni!

- Nem hagyom – biztosítottam, és a hasamra tettem a kezem. Leguggoltam mellé, és kezembe vettem törékeny, jéghideg kis kezét. Megszorította a mutatóujjam, és letörölte a könnyeit. – Ki vagy? – nem érkezett felelet. Helyette mással próbálkoztam.

- Mi a neved?

- Annemae – felelte.

- Örülök a találkozásnak, Annemae – mondtam, és letöröltem a könnyeit. Mackóját a hóna alá gyűrte, és másik kezét a hasamra helyezte. – Te vagy ott benn, igaz, Annemae?

- Meg kell védened, anyu! Azt mondják, gonosz…

- Nem vagy az, kicsim. Dehogy vagy! – A hangom nekem is rekedt volt. Az ölembe vettem, és magamhoz szorítottam, miközben csöpp kis teste rázkódott a sírástól. Reszketett a félelemtől. Valaki bántani akarta ezt a tündéri gyermeket, és ezért dühös lettem. – Nem fogom engedni, hogy bántsanak, Annemae. Ígérem! De el kell árulnod: Ki az?

- Azt mondták, nem mondhatom meg, anyu – felelte halkan. Apró öklével megszorította a ruhám.

- Kik?

- Végezni akarnak vele.

- Veled? – kérdeztem értetlenül. Kétségtelen volt, hogy a kislányom ez a tündér a karomban. De kiről beszélhet? Kit akarnak bántani, hogy harmadik személyként emlegeti? Megrázta apró fejét, amitől néhány fekete tincs megrebbent, és csiklandozta a nyakam.

- Nem. Anya! Csak… Ne engedd, hogy elvegyék tőlünk! Kérlek!

- Nem fogom – ígértem meg neki. A kislány még egyszer rám emelte ezüstszín pillantását, majd lemászott az ölemből, a köd felé hátrált, és ismét a hóna alá tette a macit. – Várj! Ne menj még! Annyi kérdésem lenne! Annemae!

A kislány viszont nem állt meg. Még egyszer felém fordult, mielőtt eltűnt volna, hüvelyujját a szájába tette, másik kezével integetett nekem, majd egyedül maradtam a dermesztő csendben. Zuhantam. Zuhantam vissza a testembe, de végig magam előtt láttam Annemae angyali arcát. Kinek lenne szíve megölni őt?

Mikor felébredtem, már hallottam a mozgolódást a házban. Az ikrek a szobájukban marakodtak, úgy kiabáltak és sikongattak, hogy hallottam őket. Valaki—valószínűleg anya—a konyhában csörgött, talán épp vacsorát készített. Éreztem valaki jelenlétét a nappaliban, apa biztosan tévét nézett.

Milyen békés család, gondoltam magamban. Kár, hogy nem tartozom közéjük. Szívesen éltem volna még Rosemary életét, de ideje volt szembenéznem a tényekkel. Rosangela voltam. Nem Rosemary. Egy földöntúli lény, aki milliókat ölt már meg egyetlen gondolatával, csak hogy fenntartsa az egyensúlyt. Az én bírálatom döntő fontosságú volt a világ számára. Mégis… Valaki ellenem szervezkedik. Valaki el akarja venni tőlem azt, aki a legfontosabb ezen a világon.

Valaki fenyegette a gyermekem. Egy angyali gyermeket.

Megráztam a fejem, és az ablakhoz sétáltam. Az erdő szélére néztem, de a lemenő nap sugarai semmi mozgást nem mutattak a fák rejtekében. Jonathan nincs itt. Mégis… Úgy éreztem, valaki figyel. Valaki, aki…

A fejem az út felé vezető kis ösvény irányába kaptam, és megpillantottam. Ott állt hatalmas, kitárt fehér szárnyakkal a naplementében, és a házat figyelte. Hosszú, ezüstszínű haja a derekáig ért, és meg-meglebbent a feltámadt szélben. Fehér tunikája azonban nem moccant, mintha térben is időben is megdermedt volna. Tudta, hogy figyelem, ezért lassan megmozdította mind a négy szárnyát, hátat fordított, csapott egyet, mellyel port kavart fel a földről, és felszállt.

Néztem távolodó alakját a vörösre festett horizonton, és elgondolkoztam. Új érzés kerekedett felül bennem, eddig szinte ismeretlen volt számomra. A torkomba kúszó jeges érzést, és a hirtelen támadó adrenalin löketet nem tudtam félreértelmezni. Féltem. Most először én magam is rettegtem.

Vritra, a hóhér itt járt. És ez egyáltalán nem jelentett jót a jövőre nézve.