11. fejezet
Egész este azok a képek pörögtek előttem, amiket a kocsiban láttam. Mr. Pallmer volt az a férfi, semmi kétségem sem volt efelől. De vajon mit akarnak jelenteni ezek a látomások? Mit akar nekem mondani a múltam?
Hajnalban aztán a merengésem Gabriel felbukkanása szakította félbe. Mintha rajtam akarna gúnyolódni.
- Miért jöttél? – tétován megállt az ágyam mellett, nem jött oda hozzám, amit most nem is bántam. Még mindig nem békültem meg vele. Hazudott nekem, és becsapott, ezen nem tudok egy hamar túljutni.
- Sajnálom, hogy hazudtam. – közölte Gabriel.
- Már megint csinálod. – sóhajtottam unottan. Hiába is mondom el neki, hogy gyűlölöm, mikor a fejemben turkál, mindig megteszi.
Hát jó, akkor ezen túl csak olyan dolgokra gondolok, amikkel bántani tudom őt. Mintegy bosszúként újra meg újra lejátszottam a fejemben a jelenetet, mikor belém mártotta a kardját. Éreztem, ahogy a hűvös penge átdöfi a húsom, a szívem. Éreztem, ahogy elszáll az erőm, és tudtam, hogy nem csak a saját életemnek vetettem véget. A halálom egy ártatlan ember életét is megpecsételte.
- Sajnálom. – nyögött fel Gabriel. Figyeltem, ahogy behunyja a szemét, láttam, hogy nagyot nyel, és a rosszulléttel küszködik. Nocsak, úgy tűnik, komolyan bánja a dolgot.
- Csak, ha kiszállsz a fejemből.
- Rendben. – préselte ki a szavakat összeszorított fogai közül, alig hallottam meg őket.
- De nem csak most. Soha többé nem vájkálsz benne. – morogtam.
- Jó. – Gabriel hangja könyörgő volt. Kissé megsajnáltam. Sokáig szaporán vette a levegőt, és továbbra is behunyva tartotta a szemét. Csak figyeltem csendesen, és vártam a kellő pillanatra, mikor feltehetem neki a legfontosabb kérdést, ami nem hagyott nyugodni a napokban.
- Gabriel… - kezdtem suttogva. Bólintott, hogy hallja, de nem nyitotta még ki a szemét. Hát jó, nem várom meg, míg kényelembe helyezi magát. – Volt gyerekem?
- Nem. – most már rám emelte a pillantását, arcán hitetlenkedő kifejezés jelent meg, mintha meghökkentettem volna a kérdéssel. – Már megmondtam. Nem volt.
- De… - az ajkamba haraptam. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy megbízhatom Gabriel-ben, de valakitől választ kellett kapnom. – Biztos? Vagy újabb hazugság? – elszorult torokkal vártam a feleletre, még a szívem is kihagyott egy ütemet.
- Nem volt gyereked. Az igazat mondom. Nem volt esélyed megszülni. – tette hozzá suttogva az utolsó mondatot. A szívem a torkomban dübörgött, de elhatároztam, kiszedek belőle annyi mindent, amennyit csak lehetséges.
- Miért nem irányíthatom a sorsom? – hallgatott. Láttam, ahogy megfeszülnek gyönyörű vonásai, hogy bezárkózik, és már tudtam, ismét nem fogok egyenes választ kapni. Elfordította a fejét, a falam egyik repedését kezdte tanulmányozni, látszólag vívódott, mennyit mondjon el.
- A saját sorsát senki nem irányíthatja, még te sem.
- Gabriel! – kiáltottam fel. Ülőhelyzetbe tornáztam magam az ágyon, kezemet összekulcsoltam a térdemen, és szemrehányó pillantást vettem rá az ágy végéből. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem válasz. – megint vívódott, végül úgy döntött, elmondja az igazat. Legalábbis egy részét.
- A te léted abból áll, hogy mások életét változtatod meg. A jövőjüktől függően jobbá, vagy épp rosszabbá teszed. Te ítéled meg, mikor melyikre van szükség, hisz látod, mi lesz a következmény. Mit gondolsz, hogy lehet a legjobban végezni ezt a munkát?
Kezdtem érteni mire céloz. Azon az éjjelen, mikor elárulta, mi vagyok, azt is mondta, hogy én tartom fenn az egyensúlyt jó és rossz között. Én vagyok a semleges fél, aki egyik oldalon sem áll.
- Ha pártatlan vagyok. – mondtam.
- Pontosan. Érzelmektől mentesen kell végezned ezt a munkát. Az emberek és különböző lények számodra személytelenek. A te dolgod csupán annyi, hogy egyengesd az életüket, és megóvd az egyensúlyt jó és rossz között. Olyan dolgokat látsz, amiket még mi, angyalok sem vagyunk képesek.
- De, akkor hogyan lettem ember?
- Gondolkozz! Épp az előbb mondtam el.
Gabriel türelmesen várta, hogy újra megemésszem a hallottakat. Mikor negyedszerre futtattam át az agyamon az elméletét, már éreztem, hogy az annyira áhított tudás a kezemben van. Lenéztem az összekulcsolt kezeimre, és megdöbbentem. A tenyeremen ott feküdt egy ragyogó, fehér toll.
Ránéztem Gabriel-re, de ő csak vállat vont. Óvatosan felemeltem a jelenést, mintha egyetlen rossz mozdulatomra összetörhetne. De nem kellett emiatt aggódnom. Felnéztem a plafonra, keresve a toll forrását, azonban semmi különöset nem találtam. Viszont felfedeztem a hátam mögül érkező erős fényt. Valamiféle ragyogást. Megfordultam, és tátva maradt a szám.
Hófehér szárnyak álltak ki a hátamból. Újra a kezemben lévő tollra néztem, és a hasonlóság sokkolt. A szárnyból származott, ami történetesen az én hátamból nőtt ki. De vajon hogyan? És mikor? Miért? Óvatosan végig simítottam a tollakon. A kezemhez apró szemű, csillámló por ragadt, alig volt észrevehető, csak ha jobban megnézte az ember. Halvány rózsaszín, halványkék és alig érzékelhető zöld. Ezek a színek fedték be a négy hatalmas szárnyat.
Ámuldozva nézegettem az újonnan kapott testrészeket. Kíváncsian mozgattam meg őket, kétségtelenül hozzám tartoztak. Visszafordultam Gabriel-hez, aki zsebre tett kézzel, hanyagul a falnak dőlve figyelte kék szemeivel, ahogy felfedezem a tollas kinővéseket.
- Mi történt? – kérdeztem elcsukló hangon.
- Boldog születésnapot. – mosolyodott el, ettől éveket fiatalodott az arca.
Képtelen voltam megszólalni. Hát persze. Hogy felejthettem el a születésnapom?
- De az nem ma volt… - Értetlenkedtem. Valóban. Még az azt követő napon, hogy megismertem Mr. Pallmert. Aznap terveztem elmenni, meglátogatni a szüleim sírját, de az óta nem jutottam el a temetőbe. Belém hasított a bűntudat.
- Kezded visszanyerni önmagad. Hamarosan mindent tisztán látsz majd.
Ha tudta volna Gabriel, hogy ebben a pillanatban mekkorát téved. Borzongás futott végig rajtam, már értettem, miért kellett meghalnom. Mégis, igazságtalannak éreztem, hogy halállal büntettek azért, amit éreztem. Amiért szerelmes lettem. A könnyeimmel küszködve álltam fel az ágyról.
- Hová mész? – vonta össze a szemöldökét Gabriel.
- El. – feleltem tömören.
Meg sem vártam, hogy Gabriel kapcsoljon, kirohantam az ajtón, le a lépcsőn, be sem csuktam magam után a bejárati ajtót, úgy rohantam az erdő felé. A hajnal hűvös volt, libabőrös lett a karom, mivel a bokáig érő hálóingemben rohantam ki, meztelen talpam újra és újra felsértették a kavicsok és a kisebb ágak, de nem foglalkoztam vele.
Rohannom kell. Találkozni Vele. Már tudtam, ki ő.
- Állj! Kérlek, Rosangela, ne tedd ezt magaddal! Már olyan közel a cél. – hallottam Gabriel hangját magam mellett. A szárnyaival pillanatok alatt utolért. – nem válaszoltam, csak rohantam tovább, automatikusan kerülgetve a fákat, oda se figyelve, merre tartok. – Rosangela!
- A nevem Rosemary, és hagyj békén, Gabriel! Becsaptál! Újra és újra hazudtál nekem! – üvöltöttem. A kétségbeesés erőt vett rajtam, majdnem maga alá gyűrt, de tartottam az iramot, meg kellett őt találnom.
Éreztem, hogy merre keressem. A lábam, mintha repült volna a sűrű avar felett, a lehullott száraz levelek zörögtek a talpam alatt. Gabriel kitartóan követett, és próbált visszafordítani, de meg sem hallottam, amit mondott. Végül megálltam egy tisztáson. Szaporán kapkodtam levegő után, miközben farkas szemet néztem a tisztás túloldalán álló alakkal.
Ezüstszínű szemek. Hollófekete haj. Erős, markáns arcvonások, kiugró pofacsont, szögletes áll. Csak Ő lehet. Könnyek gyűltek a szemembe, tettem felé egy tétova lépést. Ő is megindult felém, arcára hitetlenkedés és ámulat ült ki a szárnyaim láttán. Minél előbb a karjaiban akartam lenni. Minél előbb érezni akartam a bőrét a bőrömön. Úgy, mint régen.
- Jonathan… - suttogtam. Legurult az első könnycsepp az arcomon. Felé indultam, de valami hátrarántott. Értetlenkedve fordultam meg. Gabriel erősen szorította a karom, megakadályozva, hogy elérjem az előttem álló férfit, közben gyűlölködő tekintettel méregette őt. – Gabriel, eressz el! – kiáltottam türelmetlenül. Már megint szét akar választani minket, hasított belém a gondolat. Mintha kést döftek volna a szívembe—ami lássuk be, elég hamar bekövetkezhet—, kétségbeesetten kezdtem küzdeni a szorítása ellen.
- Ereszd el! – morogta Jonathan fenyegetően. – A hölgy azt kérte, engedd el!
Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Próbáltam lerázni magamról Gabrielt, de nem sikerült. A kétségbeesést lassan felváltotta az izzó harag, ami kezdett kiterjedni minden porcikámra. Éreztem magamban az erő áramlását, dühös tekintettel fordultam hátra Gabrielhez.
Fogalmam sincs, mit láthatott rajtam, de az biztos, hogy a következő pillanatban elengedett. Lassan hátrálni kezdett, közben maga elé tartotta a kezét, és úgy motyogott, mintha egy veszett kutyát próbálna megnyugtatni, mielőtt az rátámadna. Értetlenül figyeltem, ahogy egyre távolabb kerül tőlem.
- Nincs semmi baj, Rosemary. – lehelte egy hang a hajamba.
Lehunytam a szememet és élveztem a kellemes, ismerős bizsergést, ami elöntötte a testem. Éreztem, hogy egy test simul hozzám, majd Jonathan puhán a nyakamba csókolt. Felnyögtem. A haragom olyan gyorsan vált semmivé, ahogy jött. Megfelejtkeztem Gabriel-ről, aki valószínűleg még mindig a tisztán szélén ácsorgott, csak arra a férfira összpontosítottam, aki az életemet jelentette.
- Mindenre emlékszem. – suttogtam. – Jonathan. Mindenre emlékszem.
- Tudom. – Éreztem, hogy elmosolyodik, miközben újabb csókot nyomott a nyakamra. A foga karcolta a bőröm, amire remegés futott rajtam végig, de nem a félelemtől. Épp ellenkezőleg.
Meg akartam érinteni a testét, minden lehetséges módon, ami csak elképzelhető volt. Megfordultam, és belenéztem az ezüst szempárba. Elöntött a végtelen nyugalom, és a boldogság. Tudtam, hogy jó helyen vagyok. Az mellett, aki mellett lennem kell.
- Rosangela, nem teheted ezt! – hallottam Gabriel rekedt hangját. Mintha könyörgött volna. – Ha megteszed, megint meg kell, hogy öljelek.
Ezúttal a félelemtől remegtem meg. Jonathan szorosabbra fonta körülöttem a karjait, de nem igazán nyugtatott meg. Rettegtem, hogy megint elválasztanak minket, ő is tisztában volt az esélyekkel. Figyelembe véve az eltelt évszázad kudarcait…
- Már mondta, hogy a neve Rosemary. – morgott Jonathan. Belefúrtam az arcom a kabátjába, de a szúrás a mellkasomban csak erősebb lett.
- Jonathan. – suttogtam elhalón.
- Igen? – azonnal gyengéd lett a hangja, tenyerét a hajamra simította. Olyan jó érzés volt, hogy végre újra megérinthetem.
- Volt gyerekünk? – Jonathan is meghökkent a kérdésemtől. Tudtam, hogy Gabriel igazat mondott, a lelkem mélyén tudtam, de meg kellett bizonyosodnom.
- Nem. – olyan keserű volt a hangja, tudtam, hogy neki is éppoly fájdalmas a téma, mint nekem. – Sajnos nem tudott megszületni, mert…
Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt szükséges. Viszont tudtam valamit, amit ők nem. A kislány hangja újra és újra ott csengett a fülemben megállíthatatlanul szólongatva engem. Megmarkoltam Jonathan mellkasán a kabátot, és igyekeztem még közelebb kerülni hozzá. Már nem csak sírtam, hanem zokogtam.
Megöltem a gyerekem.
Nem egyszer, nem kétszer, hanem több százszor. Nem tudtam őt megmenteni. Egyetlen alkalommal sem. Velem együtt halt meg, mikor Gabriel átdöfte a szívem. Bűntudatom támadt, szörnyen éreztem magam, amiért oly sokszor okoztam fájdalmat már Jonathan-nek.
- Hogy bírtad… Hogy tudtad…? – kérdeztem csukladozva.
- Hogy bírtam nélküled? – nevetett fel keserűen. Hangja olyan halk lett, biztos voltam benne, hogy a tisztás végén álló Gabriel nem hallja, mivel én magam is alig értettem. – Nehezen. Minden nap szenvedtem. Minden nap kerestelek, hátha megtalállak.
- Megtaláltál.
- Igen. Minden alkalommal.
- Rosan… Rosemary! – kiáltotta Gabriel, az utolsó pillanatban észbe kapva, nehogy az igazi nevemen szólítson. – Gyere ide! Kérlek! Nem lennék képes újra megölni téged. Ne tedd ezt. Hibát követsz el!
- Minden egyes alkalommal ezt mondtad. – a harag ismét lángra lobbant bennem. Kiáltozva fordultam Gabriel felé, nem titkolt szándékom volt fájdalmat okozni neki. De ezúttal nem az emlékképekkel, hanem fizikailag. Azt akartam, hogy fájjon neki is annyira, amennyire nekem. – Minden alkalommal hazugságokkal tömted a fejem. Elérted, hogy higgyek neked. Minden alkalommal rávettél, hogy öljem meg magam, és a gyermekem! Minden alkalommal elárultál!
- Nem csak én hazudtam. – szakította félbe a kitörésem Gabriel. Már ő is kiabált, arcán gonosz mosoly volt. – Ő is éppúgy becsapott, mint én.
- Hazudsz! Most is csak hazudsz, hogy szétválassz minket! Hogy megint a te kezedbe adjam az életem. Hogy megölhess! A legjobb barátomnak adtad ki magad! Én hittem neked…
- És ő? Szerinted az nem árulás, hogy naphosszat a nyomodban van?
- Miről beszélsz? – most én lepődtem meg. A kérdés váratlanul ért, még a dühöm is elfelejtettem. Az ösztöneim azt súgták, hogy Gabriel megint az igazat mondja. Az arkangyal arcán diadalittas vigyor terült el, mint aki érzi a győzelmének ízét. Éreztem, hogy Jonathan szorítása lazul, és enyhén eltávolodik.
- Arról, hogy a démonod sem olyan ártatlan, mint hinnéd. Éppúgy becsapott téged, mint én.
- Nem hiszek neked!
- Ó, tudod te jól, hogy igazam van. Gyere velem, és mindent elmondok. Csak kérlek, ne találkozz többet vele.
- Nem! – mondtam eltökélten. – Akármit is próbálsz elmondani, nem érdekel.
Hátat fordítottam neki, és épp elindultam volna az erdő irányába, mikor ismét megszólalt. A szavai hatására megdermedtem, a szívem úgy éreztem megszűnt dobogni, még levegőt sem vettem.
- Ő is másnak adja ki magát, hogy melletted lehessen.
- Mi…?
- Szerinted nem véletlen egybeesés az új igazgató és a váratlan lakótárs? – mondta kíméletlenül Gabriel. A szavak lesújtottak. – Nem volt gyanús, hogy mind a három férfihoz egyaránt vonzódsz? A látomásaid a múltról. Nem voltam gyanúsak? Gyanúsan ismerősek?
Az agyam tudta, mire céloz, csak egyszerűen képtelen voltam feldolgozni, vagy elfogadni. Valóban. Eric felbukkanása és az igazgató megjelenése… Mind egy időben volt azzal, hogy Jonathan megjelent az életemben. Mindegyikükhöz feltartóztathatatlanul vonzódom. Mr. Pallmert még az emlékeimben is láttam. Szerettem őt. Teljesen biztos voltam benne, hogy az emlékképeim egy része a hatalmas pocakomról, a bennem növekvő életről, róla szólnak. Gyermeket vártam tőle.
De Eric… Róla nem volt látomásom… Ekkor beugrott a tisztáson látott kép. Akitől a csokrot kaptam. Kísértetiesen hasonlított a szeme Eric ragyogó szempárjára. A vőlegényem volt. Boldogok voltunk. És… A gyermekét vártam… De Jonathan. Róla eddig nem volt látomásom, ezért nem találtam rá az összefüggésre. Ő csak… csak felbukkant az életemben. A közte és a köztem lévő kapocs minden másnál erősebb volt. Azonnal éreztem, ha a közelemben volt.
Rápillantottam. Ott állt egy karnyújtásnyira tőlem, villogó szemeit Gabriel önelégült arcára szegezve, aki meg volt róla győződve, hogy nyert.
Részben talán igaza volt. Összezavarodtam, féltem, és… megbántottnak éreztem magam. A férfi, akit olyan nagyon szeretek, becsapott.
- Te vagy… Te vagy Mr. Pallmer. Te vagy Eric. Mindkettő te vagy. – suttogtam erőtlenül, elnyomva a feltörő zokogást. Most én hátráltam tőle. Mindkettejüktől távol akartam lenni. Át kellett gondolnom mindent.
- Muszáj volt. Gondoltam, ha felveszem az előző életünk alakjait, akkor minden eszedbe jut. Reménykedtem, hogy talán… talán ezúttal másképp lesz. Nem tudnálak megint elveszíteni. – Olyan gyengéden nézett rám, olyan esdeklően, hiába tudtam, hogy igazat mond, most képtelen voltam vele lenni. Egyedüllétre volt szükségem.
- Sajnálom, én…
- Rosemary, kérlek… - kezdte volna Jonathan. Láttam, hogy utánam indul, aztán meggondolja magát. Még a tisztás szélére sem értem el, mikor megint megtorpanásra kényszerültem. – Most boldog vagy? – dühöngött a kedvesem. Pontosan tudtam, kihez beszél. – De azt nem mondanád el neki, hogy miért haltak meg a szülei, ugye?
- Mit mondtál? – fordultam vissza. Most már mindenem remegett. – Mit. Mondtál?
Jonathan most felém fordult. Gabriel arcára leginkább a halálsápadt lett volna a legjobb kifejezés. Olyan fehér lett, attól féltem, hogy talán tényleg meghalt. Jonathan nagyon érzékeny területre tapinthatott.
- Tudni akarom, mi lett a szüleimmel! – követeltem Gabriel-től. A férfi semmi jelét nem adta annak, hogy élne. – Gabriel! – éreztem, hogy ég a szemem. Jonathan is hátrált pár lépést, az arkangyal pedig védekezőn emelte maga elé a két kezét. Ezúttal pontosan tudtam, mi az oka.
A szemem megint kéken világít. Tekintve mekkora a hatalmam—és, hogy még nem tudok uralkodni felette—, ez elég nagy bajt is jelenthetett.
- Követelem, hogy mondd meg! Hogy haltak meg a szüleim?
De Gabriel nem felelt. Helyette Jonathan szólalt meg. Mély, ritmikus basszusa most is úgy simogatott, mint a méz, de ezúttal nem nyugodtam meg.
- Sajnálom, Rosemary. Én segítettem volna, de… elkéstem…
- Mi. Történt? – rágtam meg minden egyes szót.
- Te ölted meg őket.
Ez volt a pillanat, mikor összecsuklottam. A könnyek az arcomra fagytak, minden erőm elszállt, összetörtem.
- Ez hazugság. – suttogtam először, aztán egyre hangosabban, míg végül üvöltöttem. – Ez hazugság!
- Sajnálom… Fiatal voltál, nem tudtad irányítani az erőd… Gabriel feladata lett volna megvédeni őket… Tudta, hogy mi fog történni, de nem tett semmit. Mire odaértem már halottak voltak. Tudta, hogy oda megyek, végig ezt tervezte. Ő akarta elmondani neked, csak a saját verzióját. Azt akarta, hogy el hidd, én tettem. De esküszöm a gyermekünkre, nem én voltam.
- A gyermekünk halott. – suttogtam, a hasamra szorítva a kezem. – A szüleim halottak. Én öltem meg őket? – zokogtam.
- Gabriel minden egyes alkalommal ezt vetette be aduászként. Ezzel a hazugsággal vett rá, hogy ellenem fordulj. Hogy megöld magatok… - elharapta a mondat végét.
Láttam a képeket a fejemben, éreztem Gabriel megnyugtató karjait, ahogy ringatott, mikor közölte velem a borzalmas hírt, hogy a férfi, akiről azt hittem szeret, megölte a szüleimet. Minden egyes alkalommal olyan féltőn ölelt, nyugtató szavakat susogott a fülembe… Csak most eszméltem rá, hogy minden kiejtett mondata csöpögött a méregtől. Hogy lehet egy arkangyal ilyen rosszindulatú?
- Ne fogd a parancsomra. – sziszegtem összeszorított fogakkal. Tudtam, hogy hallotta a gondolatom. – Ez nem azért volt, mert én ezt parancsoltam.
Gabriel tekintete elkomorult. Végre megláttam mindazt, ami egy évszázadon át rejtette előlem az igazságot.
- Nem parancsoltam neked soha semmit. Nem miattam kényszerültél a halálosztó szerepébe. Csakis magadat hibáztathatod, Gabriel. A viszonzatlan szerelmed is elég nehéz volt elviselni, de annak a gondolatát, hogy teherbe estem Jonathan-től…
- Egy démon fattyát hordoztad! – kiáltotta Gabriel. – A te feladatod, hogy érzelemmentesen tartsd fenn az egyensúlyt! De te megszegted ezt, mikor beleszerettél egy démonba! Egy DÉMONBA!
- Ez nem igaz! – üvöltöttem vissza. – Már akkor is fedted előttem az igazat! Azt mondtad, nekem kell végeznem vele, mert káros az egyensúlyra. Tudtad jól, hogy mielőtt ítéletet hoznék, tanulmányozni fogom az életet, amit a kezembe helyeztél. Tudtad előre, milyen vége lesz, ezért azt hazudtad, hogy egy démonnal lesz dolgom. Én pedig készségesen hittem neked. Elhittem, hogy egy kegyetlen, hidegvérű gyilkosról van szó.
De aztán közelebbről is megfigyeltem. – folytattam lágyabb hangon, ahogy felszínre törtek az emlékek és az érzések. – Követtem őt, minden apró rezzenését figyeltem. Rájöttem, hogy nem volt igazad, de akkor azt hittem, csak tévedés történt. Meg akartam kímélni az életét. Hisz ő nem gonosz. Egyáltalán nem is démon. De mindenki támadja az miatt, ami. Azért, mert félvér, még nem lesz rossz senkiből. Jonathan pedig nem kegyetlen. Sokkal érzőbb szíve van, mint neked, Gabriel.
- Hallod miket mondasz? Biztosan ő intézte így…
- Elég! – a hangom mennydörgő volt, visszhangot vert a fákról, hallottam, hogy a madarak ijedten rebbennek szét az ég felé. – Nem Jonathan veszélyezteti az egyensúlyt! Nem fogok végezni vele, törődj bele Gabriel.
- Csak egy elfajzott korcs, fajtánk szégyene!
- Nem. Csak te látod így, mert elvakít a féltékenység. A szerelem, amit irántam érezni vélsz, nem valós, Gabriel. Te is tudod. – esdeklő pillantást vetettem rá.
- Ti nem lehettek együtt. Ha megszületik a gyermek… az a világ végét fogja jelenteni. Akár hisztek nekem, akár nem. – szögezte le morogva Gabriel, aztán semmivé lett. Én még térdeltem ott néhány percig, üresen bámultam azt a helyet, ahol nem régen még az arkangyal állt.
- Rose… - szólított meg kedvesen Jonathan. A hangja fájt. Meghozni készültem egy fájdalmas döntést, de előtte át kellett mindent gondolnom. Egyedül.
- Sajnálom. Nem megy.
Felálltam, és anélkül, hogy megfordultam volna és kockáztattam volna, hogy elgyengülök, és a karjaiba omlom, rohanni kezdtem a fák felé. Belevetettem magam a rengetegbe, és minden félelmem ellenére könnyen megtaláltam a házunkhoz vezető utat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése