Vámpír-Egy szerelem története 9. fejezet, 2. rész

2011. január 28., péntek | Alysia |

9. fejezet 

2. rész

Amint elértük a völgy alját, türelmetlenül pattantam le a motorról. A hely olyan csodálatos, olyan csábító volt, képtelen voltam ellenállni a milliónyi szín- és illatkavalkádnak. Körbe minden talpalatnyi helyet gyönyörűbbnél gyönyörűbb virágok borítottak, némelyiket még csak meg sem ismertem. A fák olyan élénkzöldek és egészségesek voltak, képtelen voltam elhinni, hogy még mindig az örökké borús, esős riverfalls-i hegyekben vagyok.

A nap ragyogóan sütött, a mindenfelé táncoló sugaraktól olyan lett az összhatás, mintha az egész hely ragyogna, és valójában a nap nélkül is ugyanolyan fényes lenne minden. Eddig ismeretlen nagyságú boldogság környékezett meg, azt sem tudtam, mit nézzek meg előbb közelebbről. Végül a tó mellé telepedtem a fűbe, önfeledt nevetéssel huppantam le a fenekemre.

- Tetszik? – hallottam meg magam mellett Eric hangját. Behunyt szemmel hátradőltem a selymes simogatású, zöld fövenyen, csak tompán érzékeltem, hogy leheveredhetett mellém. Nem akartam kinyitni a szemem.

- Igen. – suttogtam. De képtelen lettem volna pontosan szavakba önteni az engem elárasztó érzéseket, ez a szó pedig nem tűnt megfelelőnek. Jobb híján viszont hallgattam. Gondoltam, ő is átérzi a hely varázsát, felesleges kimondanom a lehetetlent.

- Ennek örülök. – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Lassan kinyitottam a szemem, és a felettem lustán elúszó hófehér felhőket kezdtem figyelni.

Nem tudom mennyi ideje feküdhettünk ott, néma csendben, de egyikünknek sem akaródzott megtörni a természet muzsikáját. Hallottam a fák levelei közt átsüvítő szelet, a fűszálak suhogását, a madarak gyönyörű énekét, a vízesés alázúduló tömegét… A vízesés!

Úgy pattantam fel, mintha megrázott volna a tökéletesen egyenletes talaj. Eric érdeklődve ült fel velem együtt, összevont szemekkel fürkészte a tájat, mintha veszélyforrást keresne.

- Mi a baj? – kérdezte nyugtalanul.

- A víz. – vigyorodtam el. A fejemben már készen is volt egy terv, megosztani viszont nem akartam vele.

- Mi van vele? – fordult most ő is a kristálytiszta, kék tó felé.

Nem válaszoltam, csak beleharaptam az alsó ajkamba, majd várakozó-izgatottan talpra ugrottam. Még mielőtt kitalálhatta volna, hogy mi a szándékom, vagy esetleg visszaránthatott volna a fűre, nevetve a víz felé lendültem. Egyetlen apró elrugaszkodásra volt csak szükségem, pár perc múlva hangos csobbanással érkeztem bele. A tó tökéletesen meleg volt, pont amennyire kell, és nagyszerű érzés volt, ahogy a víz nyaldosta a testem. Hátrasimítottam vizes fürtjeim és csalogató mosollyal Eric-re néztem, aki a meglepetéstől dermedten szemlélt a partról.

- Nem tudom, mennyire jó ötlet pont most fürödni. – jegyezte meg fintorogva. – Lehet, hogy itt jó az idő, de ha visszamegyünk, még mindig rémesen hideg lesz. Nem akarom, hogy megfázz nekem.

- Ugyan. – legyintettem. – Annál erősebb az én szervezetem. Nem csatlakozol?

- Kösz, inkább kihagynám. – lépett egyet hátra.

- Hát jó, nyuszikám. Pedig a víz isteni! – mártóztam meg ismét.

Míg én a vízben lubickoltam, Eric türelmesen várt, és figyelt a parton. Néha furcsa érzéseket láttam átsuhanni az arcán, ahogy engem nézett. Olykor teljesen el volt bűvölve, aztán mintha egészen máshol járna, fájdalom költözött a tekintetébe. Szinte magam előtt láttam, ahogy régi, kínzó emlékeket él át.

Talán fél órával később már én is visszamásztam a főre. Minden gondomat feledve, boldogan és felfrissülve heveredtem le újra, és ismét a bárányfelhőket szemléltem. Lehunyt szemmel élveztem a pillanatot, mely hosszú idő óta végre először adatott meg. Nyugalom és béke. Nem kell semmi miatt aggódnom, semmilyen fájó emlékkel törődnöm.

Aztán valami eltakarta előlem a napot. Valami árnyékot vetett rám, ezért lassan felnyitottam a szemem, és Eric-et pillantottam meg magam felett. Nem szólt semmit, csak nézett engem azokkal a gyönyörű, kék szemeivel, teljesen elvesztem benne.

Megint itt volt. Az a furcsa, különös vonzalom, ami tegnap éjszaka is életre kelt bennem, a késztetés, hogy magamhoz húzzam, és megcsókoljam. Hogy érezzem a testét, ahogy hozzám feszül, ajkai az enyémeket kényeztetik.

Mintha megérezte volna a hangulatváltozásom, Eric egyik kezével gyengéden végigsimított az arcomon, majd csigalassúsággal elkezdett lehajolni hozzám. Alig bírtam türelmes lenni, az utolsó pár centinél már képtelen voltam tovább várni, hevesen és követelőzőn csaptam le rá. Addig bizonytalan ajkai először mosolyra húzódtak, aztán ugyanolyan hévvel viszonozta a csókom. Kezeimmel a hajába túrtam, és még közelebb húztam magamhoz.

Éreztem, hogy egyik kezével a könyökére támaszkodik mellettem, a másikkal az arcom simogatta. Meleg keze nyomán mintha lángra gyúlt volna a bőröm, ezzel együtt egyre hevesebben dobogó szívem lendületesen pumpálta a vért szerte a testemben, a tüdőm képtelen volt rendesen levegőt venni.

Sajnos megint túl hamar véget ért, de ezúttal egyikünk sem húzódott el. Még mindig levegő után kapkodva felnéztem rá, csupán pár centire volt az arca az enyémtől. Ragyogó kék szemei boldogan, mégis aggódva fürkészték az arcom. Elpirultam, mikor eszembe jutott, hogy tegnap este úgy elrohantam, talán visszautasításnak vette.

- Tegnap este…

- Már mindegy. Választ kaptam. – vigyorodott el önelégülten. Belebokszoltam a vállába, de én is elmosolyodtam. Gyors csókot lehelt az ajkamra, aztán legnagyobb meglepetésemre fürgén felpattant mellőlem. Csalódottan felnyögtem. – Egy perc, és visszajövök. Ne mozdulj!

- Oookéééé. – nyújtottam el. Felkönyököltem és úgy figyeltem, ahogy berohan a fák közé, és eltűnik a bokrok rengetegében.

Hosszú percekig semmi nem mozdult körülöttem, aztán szárnysuhogást hallottam. A hang irányába kaptam a fejem, a madarat keresve, de az állatot nem találtam. Helyette viszont…

- Beszélnünk kell. – vágott a közepébe Gabriel. – Most! – pillantása a fákat fürkészte azon a ponton, ahol Eric eltűnt. Nyilvánvaló volt, hogy el akarja kerülni.

- Nem érdekel a mondandód. – néztem tüntetőn a másik irányba.

De ez nagyon fontos lenne!

- Kiszállnál a fejemből? – kiáltottam fel dühösen. A jelenlétét még képes vagyok semmibe venni, de a fejemben megszólaló hangját nem tudom.

- Nem tehetem, míg meg nem hallgatsz. – mondta immár hangosan. Bocsánatkérő tekintetet vetett rám, és gyorsan a fákra nézett. Egyre idegesebb lett, amit nem tudtam mire vélni. – Nézd, tényleg fontos lenne, hogy meghallgass!

- Ezúttal miről akarsz nekem hazudni? Vagy talán megint meg akarsz ölni? – morogtam sötéten. Fájdalom és megbántottság suhant át az arcán, de nem hagytam, hogy megingasson.

- Meg kell tudnod, ki vagy. Mielőtt… - fejét ismét az erdő felé kapta, mintha meghallott volna valami neszt, amit én nem, egy pillanattal később pedig már csak hűlt helyét láttam.

Halk neszezés zaja ütötte meg a fülem, ezért hátrafordultam. Eric lépett ki a tisztásra, éppen felém tartott. Már értettem Gabriel türelmetlenségének okát, de akkor sem tudtam rájönni, miért fél Eric-től. Egy átlagos srác, átlagos gondokkal. Mit árthatna egy arkangyalnak?

- Hoztam neked valamit. – ült le mellém. A háta mögül elővett egy dobozt, arany masnival átkötve. Kíváncsian vettem át tőle, megforgattam és óvatosan lehúztam róla a szalagot. Mikor felnyitottam a fedelet, egy gyönyörű csokrot pillantottam meg benne.

Megbabonázva néztem az ismeretlen, különös illatot árasztó növényeket. Az agyam hátsó szegletében kezdett megformálódni egy gondolat, egy deja-vu érzés. Úgy rémlett, egyszer már kaptam ilyen csokrot. Csak sokkal nagyobban.

Óvatosan kiemeltem a miniatűr szobrocskát. Olyan finoman, részletesen volt megmunkálva, a legapróbb ereket és vonalakat is nagy gonddal készítették bele. Végigsimítottam a csillag alakú szirmokon, és ekkor eszméltem rá, egy szobornak nincs is illata. Én mégis olyan élénken éreztem, mintha élő virágot tartanék a markomban. Váratlanul, minden előjel nélkül egy újabb emlékképbe kerültem.

Nyár volt. A nap magasan járt az égen, és tikkasztó meleget árasztott. Ez azonban sem engem, sem a mellettem álló férfit nem zavarta. Az ő arcát nem láttam tisztán, de tudtam, hogy boldog vagyok vele. A szerelem olyan erős érzése támadt fel bennem, amit lassan magam sem tudtam kezelni. Egész lényemet ez uralta.

- Hoztam neked egy ajándékot. – simított ki egy tincset az arcomból. A hangja, az érintése annyira ismerősnek hatott, még sem tudtam hova tenni. Teljesen megbabonázott. Figyeltem, ahogy a hintójához sétál, és leemel róla egy hatalmas kosarat.

A kosárban a legpompásabb virágok voltak csokorba szedve, a szivárvány minden színében. Azonnal felismertem, hogy a miniatűr szobor ennek a tökéletes képmása. A férfi visszajött hozzám, felém nyújtotta a kosarat, én pedig izgatottan vettem át tőle. Éreztem, hogy az arcom bíborszínben játszik, felpillantottam a kedvesemre.

Ő mosolyogva bíztatott, ezért alaposabban is szemügyre vettem az ajándékot. Két csillag alakú, rózsaszín virág között aztán megpillantottam egy apró, selyemdobozt, aranyszínű szalaggal átkötve. Dobogó szívvel tettem le mellém a kosarat, remegő kezembe véve a parányi dobozt.

A szívem majd kiugrott a helyéről, izgatottan, levegőt sem véve emeltem fel a fedelet. A belsejében, selyempárnán egy gyönyörű gyűrű hevert. A közepén akvarinkék gyémánt díszelgett, ezüst foglalatban, melyet rózsatövisek vettek körbe. Gyönyörű volt. Szerelmem elvette tőlem az ékszert, én pedig hagytam, hogy felhúzza az ujjamra, majd letérdelt, és csókot lehelt rá.

Mikor ismét rám pillantott egy pillanatra kiélesedett a kép, de az arcát még így sem láttam. A lélegzetvételnyi időben a tekintetem összekapcsolódott egy ragyogó kék szempárral.

- Minden rendben? Rose! – valaki a nevemen szólított. Az első dolog, amit megláttam, Eric kék szeme volt. Aztán lassan tudatosult bennem, hogy még mindig a völgyben vagyunk, én pedig a kezemben tartom a múltam egy emléktárgyát. Az a csokor…

Úgy tettem vissza a dobozba, mintha égetné a kezem. Eric értetlenül figyelte az ügyködésem, de nem szólt semmit. Vissza akartam kötni az arany szalagot is, de képtelen voltam hozzáérni.

- Nem tetszik? – aggodalmaskodott Eric. Felnéztem az arcára, és próbáltam kitalálni, miféle magyarázattal is állhatnék neki elő. Azt mégsem mondhatom neki, hogy valaki—ki tudja hány évvel ezelőtt—pont egy ugyanilyen csokorral kérte meg a kezem.

- De igen. Nagyon szép. – próbáltam mosolyogni. Ő azonban átlátott rajtam.

- Ha nem tetszik, mond meg nyugodtan. Nem fogok megbántódni.

- Tényleg szép. Gyönyörű. – mondtam, ezt már kicsit őszintébben. Gyanakodva méregetett résnyire szűkült szemeivel, de nem firtatta tovább a témát. – Indulnunk kéne. – törtem meg a csendet.

Eric sóhajtva talpra segített. Ő is érezte, hogy a mai nap varázsa ismét végérvényesen odalett, ahogy az a pillanat is, amit nemrég a füvön fekve osztottunk meg egymással. Én is csalódottan szálltam fel a motorra, még utoljára visszanéztem a gyönyörű völgyre, aztán fájó szívvel búcsút mondtam neki. Ugyanakkor a nyugalmas, békés életemnek is.

Tudtam, hogy minden meg fog változni. Még ma este…

Egy órával később már a szobámban voltam. Idegesen jártam a köröket szegény, kopott szőnyegembe. Egyre csak az elmúlt napokon törtem a fejem, és minden olyan emléken, amit az utóbbi időben láttam. Mindegyik más-más időben volt… az utóbbi például… nagyon régen. A férfi—a vőlegényem—hintóval várt, rajtam pedig egy abroncsos nyári szoknya volt.

Azok a szemek… akár Eric-é…

Mikor már azt hittem, sosem kapok választ a kérdéseimre, Gabriel bukkant fel előttem, olyan hirtelen, hogy majdnem nekimentem.

- Azt hittem, már sosem bukkansz fel. – jegyeztem meg epésen. Kikerültem az angyalt—ami elég nehéz volt, tekintve a négy, hatalmas szárnyát—aztán az asztalomhoz sétáltam. Egy perc habozás után kezembe vettem a kopott kis könyvem. – Ez… Micsoda? – lóbáltam meg a kérdéses tárgyat a levegőben, nyomatékot adva a mondandómnak. Gabriel arcán felismerhetetlen árnyék suhant át.

- Talán előbb az elején kezdeném, és mindent megmagyaráznék.

- Rendben. – ültem le az ágyra. Próbáltam semleges arcot vágni, de nyugtalan voltam és ideges. – Hallgatlak.

Most ő kezdett le-fel járkálni az ehhez túl kicsi szobámba. Minduntalan ki kellett térnem suhogó szárnyai elől, nehogy fejbe vágjon vele.

- Jajj, bocsánat. Elfelejtettem. – szabadkozott, mikor egyik kitérő hadműveletem alkalmával bevertem a kezem az ágy szélébe. Letérdelt elém, megfogta a sajgó kézfejem, aztán nemes egyszerűséggel, mintha minden napi dolog lenne, ráfújt. Majdnem felnevettem, utoljára anya fújta meg a sebemet, mikor kicsi voltam, de aztán valami furcsa bizsergés terjedt szét a bőröm alatt.

A fájdalom lassan megszűnt, nyomát sem éreztem az iménti balesetnek. Hűvös lehelete valóban elűzte a fájdalmat és azt is tudtam, hogy kék-zöld foltok sem lesznek a kézfejemen.

- Köszönöm. – motyogtam, és megdörzsöltem a bőröm, hogy felmelegedjen. Arcára volt írva, hogy valóban restelli a dolgot, egy pillanat múlva pedig eltűntek a szárnyai. Mire pislantottam egyet, már csak egy nagyon is hétköznapi fickó állt előttem.

Arcán nem volt borostának még csak nyoma sem, bőre és az arca hibátlan volt, akár csak testének többi része. Izmai valószínűleg megfeszültek minden egyes mozdulatára a hófehér ing alatt, de az még csak meg sem gyűrődött sehol, így nem lehettem biztos benne. Megint kilátszott félig begombolt ingje alól a mellkasa, ezt igyekeztem figyelmen kívül hagyni.

A fehér nadrág tökéletesen feszült hosszú lábaira, és ez sem segített a hangulatom javításán. Nagyon nyeltem, és inkább a kezemben pihenő könyv bőrkötését kezdtem tanulmányozni nagy szorgalmasan. Éreztem, hogy elpirulok, megköszörültem a torkom, hogy mondjak valamit, de képtelen voltam hangot kiadni. Mikor eszembe jutott, valószínűleg minden gondolatom kiolvassa a fejemből, még vörösebb lettem.

- Rosangela… - suttogta valami idegen nyelven. Felkaptam a fejem, és hevesen kalapáló szívvel meredtem rá. Ezt a kifejezést már hallottam valahol. – Persze, hogy hallottad. – válaszolta meg kimondatlan gondolatom. – Hiszen ez a neved.

Valószínűleg nagyon értetlen arcot vághattam, mert kezével idegesen beletúrt szőke fürtjeibe, amik természetesen azonnal visszaálltak szabályos helyükre.

- A valódi neved Rosangela. Legalábbis, az angyalok közt.

- Mi? – hüledeztem. Alig bírtam megállni, hogy fel ne nevessek ezek a viccen. Én, mint angyal… Azonban Gabriel túlságosan komor arcát látva, minden kedvem elment a viccelődéstől. – Ugye nem mondod komolyan? – nyögtem fel.

- De igen. Mióta világ a világ, te egy vagy az angyalok közül. Nem. – javította ki magát gyorsan. – Nagyobb vagy, mint mi angyalok. Idősebb mindannyiunknál. Az idők kezdete óta létezel, mióta élet van a földön.

- Oké. – kapkodtam levegő után. Hirtelen úgy éreztem, kevés az oxigén a szobában. – Ez egy kicsit magas nekem.

- Tudom. Nehéz elsőre elfogadni. De már te is kezded érezni, hogy más vagy, mint a többi ember. Ugye? Az emlékeid…

- Azok nem az én emlékeim! – kiáltottam fel, de tudtam, hiábavaló a tiltakozásom. Gabriel percek múlva be is igazolta a feltevésem.

- Ez nem igaz. A saját emlékeid azok, amik megjelennek a fejedben. Amikor megöltelek… - képtelen volt folytatni. Megint az a fájdalmas tekintet… Nem nézett rám, a másik irányba fordult, és keserűen folytatta. – az is egy a saját emlékeid közül. Valóban megtettem. Számtalanszor…

- Nem igazán értem.

- Tudom, kissé zavaros még a helyzet. – ismét a hajába túrt. – Annyiszor megtettem már ezt, most mégis úgy érzem, képtelen vagyok helyesen elmagyarázni mindent.

- Akkor csak azt mond el, amit tudni szeretnék. Úgyis tisztában vagy vele, mi az.

Rám pillantott. – Tudni akarod, hogy ki vagy.

- Igen. – leheltem. Álltam a kék tekintetet, néma csendben vártunk arra, hogy valamelyikünk folytassa. Gabriel adta fel előbb.

- Rosangela… Te vagy maga a sors. A sors, ami minden élőlény útját megszabja a világban, aki mindenki felett képes uralkodni, megváltoztatni mások akaratát, aki… - megint elhallgatott. Már azt hittem sosem folytatja, mikor halkan hozzátette. – Aki fenntartja az egyensúlyt jó és rossz között. Te vagy a semleges fél, akinek mindkét oldal felett uralma van, ha úgy akarja.

Nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy megvonaglott az utolsó szavaknál. Egy hideg érzés kúszott fel a torkomban, tudtam mi fog következni, az agyam legsötétebb szegletében már világított a tábla, de nem akartam addig észrevenni, míg ki nem mondja.

- Elkövettél egy hibát, amiért meg kellett halnod. Önként vetettél véget az életednek. Újra és újra. Mivel halhatatlan lelked van, és a világ összeomlana a léted nélkül, ezért minden alkalommal újjászületsz egy új testben, földi halandóként. Mire eléred a tizenkilencedik életéved, minden emlékednek vissza kell térni, és újra felemelkedsz a téged megillető helyre. Azonban…

Lélegzetvisszafojtva vártam a történetem végét.

- Azonban ez egy alkalommal sem történhetett még meg. Mindig ugyanabba a hibába estél, és mikor rájöttél, hogy egyre kevesebb erőd van küzdeni ellene… hozzám fordultál. Mikor megkértél, hogy tegyem meg… hogy vessek véget az életednek… haboztam.

- Az én emlékeimben nem úgy tűnt, hogy haboztál. – szóltam közbe. Nem tudtam nem gyűlölettel gondolni rá abban a pillanatban. Megrándult egy izom az arcán, nem válaszolt azonnal.

- Nem hagytál más választást.

- Hogy érted?

- Az a könyv. A lényed egy része. Angyal nyelven van írva, ezért nem tudtad eddig elolvasni. Benne van minden parancsod, valahányszor utasítottál egy lelket, valahányszor más útra tereltél valakit. Engem… arra utasítottál, hogy habozás nélkül végezzek veled, valahányszor szükséges. Azóta… képtelen vagyok másképp cselekedni. Nem hagytál más választást!

Ledermedtem. Mi lehet akkora bűn, hogy újra és újra végzek magammal miatta, majd egy arkangyalt kényszerítek arra, hogy megtegye helyettem, mikor az én lelkem már nem elég erős hozzá.

- Mit tettem? – suttogtam rekedten.

- A kérdés: Mit teszel meg újra?

- Mi? – néztem rá könnyes arccal.

- Csak óvatosságra intenélek. ha nem vigyázol, hamarosan ismét a halál lesz megírva számodra azokon a lapokon. A saját sorsod nem írhatod át. Neked kell a helyes utat megtalálnod. Ha nem vagy elég óvatos… ismét a halállal fogsz szembenézni. Nem is olyan sokára…

Ezzel Gabriel köddé vált, és magamra hagyott a kétségbeeséssel.