Tizenharmadik fejezet
Kailan sosem hitte volna el, ha nem látja a saját szemével az egészet. Ha nem hallja a saját fülével. Laila megtette az egyetlen dolgot, amit tilos lett volna. Alkut kért a Haláltól. A lány fejébe nem láthatott bele, mégis bosszantotta, amiért nem tudja a miértet is a tette mögött. Az ő szemszögéből az egész egy gyerekes butaságnak tűnt. Tudja jól, hogy milyen dolgokat kérhet tőle a démon, mégis… vállalná a kockázatot. De miért?
Mielőtt újra szólásra nyithatta volna a száját, valami megmozdult a tisztás szélén. A tűz fénykörébe egy újabb alak lépett be. Szemei olyan jéghidegek voltak, akár a jégcsap télen, Kailan még a tűz ellenére is érezte, hogy libabőrös lesz a karja. Rossa magabiztosan és fenyegetően magasodott Laila élettelen teste, és az ő térdelő alakja fölé. Csak egy pillantásra méltatta a vérző fiút, tekintete azonnal tovasiklott a Halál és Laila lelkének párosára.
Rossa jelent meg a tisztáson. Azt sem látta Laila, honnan és mikor bukkanhatott fel. De ez most nem számított. Könnyes szemekkel Kailanra, majd a saját testére nézett. Elszánt volt, nem akarta, hogy bármi is megrendítse a hitét. Végig akarta csinálni. Azonban a megkönnyebbülés apró szikrája, ami benne gyúlt, Rossa szavaira végleg hamuvá vált.
- Nem teheti. Az alkut nem teljesítheted. – fordult a lány a Halálhoz. Szeme mindentudó fényben égett, kezét összefonta a mellkasa előtt. Lailanak ekkor tűnt fel az igazi változás a lányban. Alakja meg-megremegett a tűz táncoló fénykörében, mint a filmeken a holografikus képek, csak egy homályos, másik lány alakja derengett fel néha-néha.
- Már miért ne teljesíthetné?
- Mert már te magad is egy alku tárgya vagy. – válaszolta végül a férfi. Felemás szemeit Rossa arcára szegezte, egyikük sem mozdult, meg sem rezdült az arcuk.
- Mi… Az hogyan… Miről beszél?
- Csodálkoztam volna, ha megismersz. – Rossa hangja csöpögött az undortól és a gúnytól. Gyűlöletének éle pengeként hasította fel Laila szívén a sebeket.
- Ismerlek?
- Valamikor ismertél. Barátnők voltunk. – az utolsó mondatot szinte köpte, Rossa végre ráemelte a szőke lányra a tekintetét. – Tudtam, hogy elfelejtesz, amint meghalok. És lám, így lett. Csak amikor meghaltam, akkor jöttem rá, mennyire nem is ismertelek. Gyűlöltem, amiért nekem kellett meghalnom. Helyetted. Ezért… alkut kötöttem a Halállal. Az én életem… a tiédért cserébe. Hát nem nagyszerű? – rémisztő mosolyra húzódtak azok a vérvörös ajkak.
- Ki vagy te?
- Hát még mindig nem tudod? – a mosoly lefagyott Rossa arcáról, vicsorba torzult a haragtól.
Alakja ismét megremegett, de ezúttal végleg felvette a másik formáját. Derékig érő, csokoládébarna hajzuhatag omlott le a hátán, szeme tengerkékbe váltott, arcán apró szeplők jelentek meg. Mire Laila egyet pislogott a lány feleolyan magas volt, mint eddig, arca kerekebb lett. Egy kislány állt előtte. Egy gyerek. Az emlék pedig felhasított egy nagyon régi sebet a lelkén, a felismerés kardcsapásként érte. Térdre rogyott, csak nézte a törékeny gyermeket maga előtt.
- Amelie… - suttogta.
- Lám-lám. Mégis emlékszel rám. Emlékszel vajon arra is, hogyan haltam meg?
- Én… te… megölted magad…
- Persze. Mindenki csak ezt a részt ismeri. Mindenki így ismeri a történetet. Komolyan könnyebb így a lelkiismeretednek, ha arra gondolsz, megöltem magam? – fakadt ki Amelie. – Te sem voltál szent, mint azt mindenki hiszi. Követelem, hogy emlékezz vissza arra a napra!
Laila megpróbálta, de agya folyton lezárta előtte ezeket az emlékeket. Valamiért a tudatalattija olyan mélyen elásta, hogy nem tudott hozzáférni. A kislány türelme elfogyott, dühösen toppantott a lábával, felvette Rossa alakját, mérgében belerúgott Laila élettelen testébe.
- Hát persze, miért is emlékeznél! Félsz attól, hogy az igazságtól rossz leszel. Te is azt hiszed, angyal vagy, pedig nem. Te okoztad a halálom. Nem nekem kellett volna meghalni, de én bolond módon azt hittem, a barátnőm segít nekem!
- Sajnálom, én… én…
- Hadd segítsek! Az iskolával a Carnbergie-tónál jártunk. Kimentünk csónakkal a vízre, figyeltük, ahogy a halak szivárványt varázsolnak a vízre. Sellőkről meséltünk egymásnak, meg mindenféle természetfeletti lényekről, amik a vízben élnek. – felhorkant az emlékre. – Gyerekesen ostobák voltunk. Aztán az egyik hal megijesztett. Ugrottál egyet, mire a csónak megbillent, mi pedig a tóba estünk. Majdnem visszamásztam a csónakba, mikor megláttam, hogy a legjobb „barátnőm” lába beleakadt egy hínárba. Odamentem, hogy segítsek. Leúsztam. Amint elengedett, te visszamentél a csónakba. Engem pedig otthagytál. Megfulladtam, mert a barátnőm nem is foglalkozott velem. Kieveztél a partra és azt mondtad, öngyilkos lettem.
- Nem… nem… kizárt… ez… - Laila a fejére szorította a kezét. Tudta, hogy ezzel sem a fejfájást, sem pedig a hangokat nem tudja kizárni. A Halál most először mozdult meg. Tett egy tétova lépést a lány felé, de Rossa megállította.
- Dehogynem. Megtetted. Én pedig bosszút esküdtem. Ha az a félnótás halálisten nem cseszi el az első alkalommal, apád helyett te lettél volna halott. Gyűlöllek! Gyűlöllek! Halj meg, hogy én élhessek! – kiabálta Rossa eszét vesztetten.
- Azt hiszem, ennyi elég volt neki… - szólt közbe a Halál. Megragadta Laila kezét, lefeszegette a halántékáról, egyik ujját rányomta a selymes bőrre, amitől a lány fájdalma azonnal elmúlt. Könnyáztatta arccal a férfira nézett, de ő már a másik szellemet nézte. Rossa szemében fájdalom villant.
- Te nekem engedelmeskedsz! Inkább öld meg, ne segíts neki. Hadd szenvedjen, ahogy én szenvedtem miatta!
- Amelie, ha akarnálak, sem tudnálak már visszaküldeni az élők közé. – a férfi hangja nyugodt volt. Ellenben a lány szeme szikrákat szórt a haragtól.
- Hogy értsem ezt? Nem. Ha ő meghal, én élek. Ez volt az alkuban.
- Annak már több éve. Már nem vagy többé sem szellem, sem kóbor lélek. Nem tehetlek vissza oda, ami nincs. Nincs tested. Nincs hely, ahova mehetnél.
- Nem. Még itt vagyok. Csak meg kell őt ölni… - A lány előrántott egy kést, megindult Laila teste felé, de nem érte el időben. Kailannak időközben sikerült kiszabadulnia, elgáncsolta, a gyilkos pengét pedig elhajította a fák közé. Rossa őrjöngő dühvel ordított. A Halál hangja még mindig nyugodt volt, kezét továbbra is Laila halántékán tartotta.
- Lidérc lettél. Többé nem lehetsz élő. Az időd lejárt. Te pedig… - fordult most Lailahoz. Szemében érthetetlen gyengédség villant, de egy pillanattal később semmivé lett, mintha soha ott sem lett volna. – Ideje, hogy megkössük az alkudat.
- Nem! – Rossa lerúgta magáról Kailant, aki élettelenül terült el a fűben. A lány kezében csillant valami, a következő pillanatban vér friss illata lengte be a tisztást. Laila holtra váltan meredt a pengén lecsorgó vérre. Rossa eszelős vigyorára nem is mert pillantani, de még csak a vér forrására sem.
Testében nagyot dobbant a szíve, majd elhallgatott. A füle zúgott, a külvilág elnémult. Többé nem érezte a halántékán a kis bizsergést, amelyet a Halál érintése okozott, semmi vette körbe. A szíve megint nagyot dobbant. A mély csöndet aztán gyerekhangok törték meg.
Látta maga előtt a Carnbergie tavat, ahol gyerekként játszottak. Ő, Amelie és Josh, Amelie öccse. A tó a házuk közelében volt, ezért szinte mindennap kimentek játszani. Amelie szokás szerint gonoszkodott az öccsével. Csak négy éves volt. A kisfiú labdáját a vízbe hajította. Laila próbálta megállítani, de Josh utánament. Percekig vártak, de a gyerek nem bukkant fel. Amelie ridegen elfordult.
- Csak játszik velünk. Menjünk, ha azt hiszi itt hagytuk, majd előjön. – hallotta Amelie hangját. Valóban megindult az ellenkező irányba.
- De… aggódom. Mi van, ha…
- Mi? Semmi baja.
- De Amelie. Gyerek még, és nem is tud olyan jól úszni. Én utána megyek. – mielőtt azonban Laila elindulhatott volna a víz felé, Amelie megragadta a karját. Kezében egy bicska villant.
- Ne menj utána. És ha engem kellene megmentened? Őt választod, vagy a legjobb barátnődet?
- Ne vessz meg, Amelie! Ő az öcséd! Ki kell hoznunk! – a lány megpróbálta kitépni a karját barátnője szorításából, de az nem engedett. A bicska pengéje végighasított a lány mellkasán. Vér zubogott elő a mély vágásból, Laila arcából kiszaladt a vér.
- Kit választasz? Őt, vagy engem? Nem hagyhatsz cserben. A barátnőd vagyok!
- Amelie! – sikította Laila. A lány lábai összecsuklottak, lehanyatlott a fűre. Hangja hörgéssé vált, Laila pedig bizonytalanul a tó felé pillantott. Hogy tudna választani? Kétségbeesésében a ház felé kezdett rohanni. Mire a felnőttek odaértek, már késő volt mindkét gyereknek…
Laila sűrűn pislogott, mire visszanyerte a látását, ismét a tisztáson volt a tűz mellett. Rossa a kezében szorongatta a véres kést. Laila szíve megint dobbant. Ezúttal a teste is belerázkódott. A Halál már nem térdelt mellette, ott állt a teste mellett, egy pillantást sem vetett Rossára, akinek a kezében még mindig ott volt a gyilkos fém.
- Te… az öcséd…
- Nekem nincs öcsém. – sziszegte a lány. Még jobban megszorította a kés markolatát. – Nincs öcsém.
- De volt! – sikította Laila. – Josh… Úristen, még csak négy éves volt! Hogy hagyhattad megfulladni? Miért akartál választásra kényszeríteni?
- Igazad van. Hagynom kellett volna meghalni téged. De erre már csak akkor jöttem rá, mikor már késő volt. Ezért kötöttem az alkut. A halálod az életemért cserébe. Én nekem élnem kell. Te nem vagy az életre alkalmas!
- Elég ebből. – a férfi hangja először volt mennydörgő és rémisztő. Még Rossa is megremegett félelmében. Mindketten a férfira néztek, aki a karjában tartotta Laila testét. Kezdett belőle eltűnni a szín, míg körülötte a fű vérvörösre vált.
Újabb szívdobbanás. Laila egyre nehezebben összpontosított. Érezte, ahogy egyre mélyebbre süllyed. Kezd eltűnni. Örökre. A maradék erejét összeszedve a testéhez botorkált.
- Az alku… Azt akarom, hogy az életedért cserébe…
- Nem! – sikította Rossa. Megindult Laila felé, a pengét magasra tartotta, készen lesújtani vele. Laila nem akart tovább küzdeni. Maga előtt csak azt a törékeny gyermeket látta, akivel mindig együtt játszottak.
Felállt, magabiztosan várta, hogy Rossa lesújtson rá. Nem félt. Várt rá. Akarta. Úgy érezte, így lesz a helyes. Enyhítenie kell a barátnője bánatán, amit eddig elmulasztott. Nem ment el a temetésre. Száműzte a fejéből az emlékét. Kitörölte magából, mintha nem is létezett volna. Mindezt azért, mert megijedt. Félt a bűntudattól, ami gyötörhetné az igazságtól. Hogy mindkettejük halálát ő okozta. Mert nem figyelt eléggé.
Kitárt karokkal várta a végső csapást. Nem sírt. Nem könyörgött. Csak várt. Lehunyta a szemét, elbúcsúzott Kailantól, az anyjától, az élettől. De a penge nem sújtott le. Valaki felnyögött. Óvatosan kinyitotta a szemét, előtte Rossa térdelt a földön. Ismét Amelie alakjában volt, a kés kiesett a kezéből, ő pedig zokogva, értetlenül bámulta véres kezeit. Elgyötört tekintetét Laila arcára emelte.
- Miért? Miért vártál? Miért nem menekültél? Vagy könyörögtél? Miért akarsz meghalni?
- Rajtad akarok segíteni. Haragszol rám. Azt hiszed, cserbenhagytalak. Így is volt. Gyűlölöm magam érte. Nem segítettem neked időben. Sem Josh-nak. Nekem kellett volna vigyázni rátok. De nem tettem. Gyáva voltam. Megbénított a saját félelmem. Ha a lelked megnyugszik a halálomtól… készen állok rá. Kérlek, ne gyötrődj tovább.
- De…
Laila nem várta meg, mit válaszol Rossa. Meg volt győződve az igazáról. Úgy érezte, most végre tehet valamit a barátnője érdekében. Bebizonyíthatja, hogy nem gyáva. Felkapta a kést a földről, a magasba emelte, de mielőtt a testébe fúródhatott volna, valaki elkapta a csuklóját. Kicsavarta belőle a pengét, majd egy erős kar ölelte át.
- Eressz! Segítenem kell neki!
- Te mindig csak másra gondolsz, kicsi Laila. – ciccent fel a Halál. Hangja egészen közelről suttogott a lány fülébe, érezhetően mosolygott. – De most te vagy az, aki megmentésre szorul. A barátnőd jól lesz most már. Magadon segíts.
- Nem… Meg kell halnom, hogy a helyébe lépjek. – Laila gépiesen nyúlt ismét a kés felé, de lefogták. Az agya tele volt Amelie és Josh képével. A bűntudat, ami rátört teljesen felemésztette a tudatát. Már nem tudta, mit is kéne tennie.
- Nem kell. A feladatod az volt, hogy Rossa feloldozását segítsd. Ezért nyitottam fel az emlékeket elzáró ajtót az elmédben. Látnod kellett, mi is történt vele. Látnod kellett, ki is volt. Csak te tudtad rávenni az átkelésre. De elkéstél. Hiába törted meg, most már elkésett. Nem léphet tovább.
- Nem… Az nem lehet…
- Nyugodj meg, Laila. – szólalt meg Amelie hangja. A lány Laila mozdulatlan teste mellett gubbasztott. A kezét fogta. – Ennek így kellett lennie. Ostoba voltam. Gyerek voltam, azt sem tudtam, mit teszek. Féltem, hogy mi történhet veled, ha utánamész. Féltettelek a vízi szörnyektől. Én magam is féltem az öcsém után menni. Rettegtem, hogy anyuék megint megvernek, amiért Josh… - nagyot nyelt, a hangja elcsuklott. Nem folytatta.
- Amelie…
- Élj, kérlek! Muszáj. De nincs sok időd. Jéghideg a kezed.
- Meg tudom tenni? – kérdezte Laila, az őt még mindi szorosan ölelő Haláltól. – Vissza tudok menni a testembe? Hogyan?
- Már teljesítetted az alkut. Megteheted. Nem fogsz meghalni.
- De mit…
- A feladatod ennyi volt: Oldozd fel Amelie lelkét. Megtetted. Végre minden a helyére került. Visszatérhetsz a testedbe.
- Laila…
- Hm?
- Sajnálom apádat. – Amelie ráharapott az ajkára. Szemében könnyek csillantak, de nem engedte ki őket.
- Tudom. – suttogta a lány. Sikerült megfordulnia a Halál ölelésében, belenézett ijesztő, felemás szemébe, de most nem fogta el rémület. – Köszönöm.
- Ne köszönd. – húzódott a férfi szája gúnyos vigyorra. – Még akármikor visszajöhetek érted.
- Hogy tudok visszamenni? – Laila elengedte a füle mellett az előbbi mondatot. Hálát akart érezni, nem pedig rettegést, vagy gyűlöletet.
- Egyszerű… - suttogta a Halál. Dermesztő, jégszerű szeme magához vonzotta a lányt, egyre gyengébbnek érezte magát, érezte, ahogy a férfi szája az övére szorul, aztán zúgni kezdett a feje.
Erőtlennek és becsapottnak érezte magát, érezte, hogy zuhan a semmi felé, miközben fagyasztó hideg veszi körül. Ezúttal nem a sötétség nyelte el, hanem ragyogó, fehér fény. Mintha egy gyengéd kéz simított volna végig az arcán, megajándékozva az egyetlen melegséggel, azután teljesen érzéketlenné vált a külvilágra, elvesztette a tudatát.
Hát ez izgalmasra sikerült!
Nagyon tetszett!
Üdv: Krisz