Tizedik fejezet
Laila még mindig emésztgette a tényt, hogy sikerült belépnie Kailan fejébe. Átjárta a győzelem mámora, mikor este feküdt a fiú mellett, és mosolyogva hallgatta, ahogy a nevét suttogta. Azonban reggel minden megváltozott. Az örömöt rögtön a bűntudat váltotta fel. Kailan nem volt jól. Az arca sápadt volt, beesett, először még levegőt is alig vett. Határozottan megrémült, mert tudta, mi okozta ezt. Észre sem vette, hogy ő milyen jól érzi magát. Furcsán, de sokkal jobban, mint az első nap, mikor szellemmé vált.
Eszébe jutott, hogy mikor kirobbantotta az üveget a kórházban gyengének érezte magát. Most viszont túl jó erőben volt. Hamar levonta a következtetést, hogy mit tett. Mentségére legyen szólva, neki fogalma sem volt a következményekről. Aggódva figyelte, ahogy Kailan kibotorkál a fürdőbe, sokszor oda akart rohanni hozzá, nehogy elessen, aztán rájött, hogy nem tudná megfogni a fiút. A kezére nézett, miközben az ajtón túlról átszűrődött a vízcsobogás. Még mindig bizsergett a bőre Kailan érintésétől.
- A te hibádból van ilyen állapotban. – hallotta a suttogó hangot a szoba túlsó feléből. Oda se pillantott, hiszen tudta, kit fog ott találni.
- Miért vagy itt megint? Azt hittem a három hét leteltéig nem látlak.
- Azt hitted ilyen könnyen megszabadulsz? – Laila nem válaszolt. Csak a kezét nézte, és Kailan-ra fókuszált. –Te tetted vele. Jogos a haragod és a bűntudatod.
- De miért?
- Mert elszívtad az energiáját. Te most belőle táplálkozol. A lelked ösztönösen elszívja tőle az erőt, amivel fenntarthatja magát. Ha nem vagy elég óvatos szépen lassan őt is megölöd. – a fickó szája hallhatóan fagyos mosolyra húzódott. – Ha viszont nem táplálod magad fenn áll a veszélye, hogy te tűnsz el örökre. Kockáztatnád?
- Te csak játszol velem. Tudni akarom miért! – Laila most először nézett igazán a férfi szemébe. Annak arcán átsuhant a döbbenet árnyéka a követelőző hangnem hallatán.
- Szerinted ez csak játék? – Most már érdeklődve fel is vonta az egyik szemöldökét.
- Azt mondtad meg kell halnom. Megöltél. Azt mondtad át kell kelnem, nem maradhatok itt. Adtál egy esélyt. Most ismét itt vagy, tanácsokat adsz, elmagyarázod a dolgokat, mintha segíteni akarnál, közben meg a pokolra kívánsz.
- Egyáltalán nem akarlak a pokolba csábítani. Csak át akarlak léptetni a túloldalra. Ahol a helyed van. Édesapád mellett.
- Őt is te ölted meg?
- Nem. Nem az én feladatom volt. Ennél többet nem mondhatok erről. A dolog megtörtént, amúgy sem változtathatunk rajta. – ismét elmosolyodott. –Amúgy is, ha megmondanám, csak még több bűntudatod lenne.
- Ezt meg hogy érted? – Laila hangja ismét remegni kezdett, félelem bujkált benne. Egy idegen gondolat kezdett körvonalazódni a fejében.
- Jó gondolat, Laila. Okos kislány vagy. Tudod a megoldást, ott a fejedben, én látom. Csak nem akarod elhinni.
- Hazudsz. – suttogta könnyes szemekkel Laila. – Hazudsz. Ez nem igaz! És szállj ki a fejemből! MOST!
- Letagadhatod, de attól nem lesz jobb. Az apád miattad halt meg. – suttogta a férfi.
- Nem… - Laila a zokogástól már csak suttogni tudott. Erőtlenül összegömbölyödött az ágyon és sírt, közben maga előtt látta az apja arcát.
Mosolygott rá. Mosolygott rá, mikor érte jött. Vajon ő tudta? Nem. Valószínűleg gyűlölné őt. Egy meleg kéz érintését érezte az arcán. Odafordult és egyenesen belenézett a felemás szempárba. Ez az alak csak játszik vele. Másképp miért lenne most megint gyengéd? Az a kéz letörölte a könnyeket az arcáról, ő pedig le sem vette róla a tekintetét. Gyűlöletet akart mutatni neki, de most nem volt rá képes. Viszont az a fekte szem sem akarta már beszippantani, nem volt rá semmilyen hatással. Fejében újra és újra ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg, mialatt a férfi arcát tanulmányozta. Az közömbös volt.
- Tudja. Igen. – jött a felelet a ki nem mondott kérdésére. –De nem haragszik rád. Sőt. Boldog volt, hogy így történt.
- Mi?
- Apád szívesen adta az életét, úgy gondolta ezzel megmenthet. Átkelt, aztán rájött, hogy ezzel csak halasztotta a rád váró halált. Aggódott, hogy félni fogsz. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy a hiba miatt ő jöhessen eléd, mikor megtörténik.
- Ezt meg hogy érted? Hiba?
- Egy újoncot osztottak ki melléd. Fiatal lélek volt, akinek az életben elkövetett bűneit le kellett rónia, mielőtt átkelhetett. Az ő feladata lett volna megölni téged aznap. De merő véletlenségből édesapáddal végzett. Őt a pokolra juttatták, melléd pedig kiosztottak engem.
- Apa csak egy idióta miatt halt meg? Értelmetlenül? – Laila-ban forrt a harag. Végre érezte a kellő gyűlöletet. A férfi keze sem simogatta többé az arcát, fejét oldalra billentette és továbbra is közömbösen szemlélte őt.
- Így is mondhatjuk.
- Akkor nem az én hibám.
- Otthon kellett volna lenned aznap. Nem voltál. Azt hitte egyedül leszel. De apáddal találkozott.
- Most el akarod érni, hogy gyűlöljem magam? Mert sikerült.
- Eszem ágában sincs. – húzódott félmosolyra a férfi szája. – Talán gyűlölöd magad?
- Ne játssz velem, inkább tűnj el. Nem akarlak látni többet. Legalább a három hét leteltéig nem.
- Akkor információkat sem kapsz.
- Ha meg akarsz ölni nem is kéne adnod. Mi a célod? Egyáltalán, miért nem végeztél velem rögtön a „baleset” után? Ez lett volna a dolgod, nem? – A férfi arcáról lehervadt a mosoly. Tekintete ismét zárkózott lett, felállt és ismét a szoba sarkába sétált.
- Ez az én dolgom. Rendben. – sóhajtott fel színpadiasan. – Elmegyek, ha ezt kéred, ezen túl boldogulj egyedül. Három hét múlva jövök érted, és elviszlek. – azzal köddé vált.
- Pazar. – suttogta Laila. Ahogy feküdt az ágyon és töprengett, valami megérintette az elméjét. Egy másik. Engedett neki, gondolatok özönlöttek a fejébe. Kailan gondolatai. Vigyázott az egyensúlyra, nem akart túl sok energiát lecsapolni tőle, épp csak picit hallgatózott.
A fiú épp felidézte az álmukat. Eszébe jutott mit kért tőle. A következő mondat, viszont szíven ütötte a lányt. Be kellett vallania magának, nem számított másra, talán a fiú helyében ő is így vélekedett volna, de attól fájt neki. Azt hitte csupán álom volt. Nem teszi meg, amire kérte. Sosem lesz esélye felépülni. Könnyek lepték el a szemét, szinte már hallotta a Halál gúnyos nevetését a fülében. A fájdalom nőni kezdett a szíve körül, mintha valaki erővel próbálná kipréselni a hátán. Odakapott, nem tudott levegőt venni egy pillanatra, közben hallotta, hogy Kailan lélegzete elakad vele egy időben, gondolataiban látta a fájdalmat, látta, ahogy ő is a szívéhez kap.
Kailan két nap alatt tudta kipihenni magát annyira, hogy végre iskolába menjen. De még ekkor sem érezte száz százalékosan jól magát. Többet nem volt meg benn a szokásos erő. Mikor aznap belépett az iskola épületébe, megint eszébe ötlött az álma. Hirtelen ötlettől vezérelve felment a tetőre. Kisétált a korláthoz, rátámaszkodott a hideg kőre és körbekémlelt. Figyelte a diákok hömpölygő tömegét, érezte, ahogy a hűvös szél az arcába fúj, de mindez őt nem érdekelte. Megpróbálta elképzelni a várost fehér hótakaróval borítva.
Mindezek mellett legjobban Laila szőke hajzuhatagára próbált összpontosítani a fehérség előtt. A mosolyára. A kis gödröcskére az arcán, mikor elneveti magát. A szemeire. Határozottan fűzte valami a lányhoz. De nem szerelem. Akkor mi? Segíteni akart neki. De nem tudott. Kómában feküdt a kórházban. Az anyja lelépett. Nem tudja visszahozni. Akkor mit tegyen? A távolból felhangzott a csengő karcos hangja. Lassan elhagyta álmának helyszínét és lebandukolt a sötétségbe.
Unalmasan és egyhangúan teltek az órák. A végére már azt hitte meg is bolondul. Valami sürgető érzés kerítette hatalmába Miss Potts óráján, de nem akart rá figyelni. Csak álom volt. Azonban minél tovább győzködte magát, annál szorosabban markolta valami kellemetlen érzés a szívét. Mintha valaki kést döfött volna bele. Az elárultság érzése? Ki árulta el? Vagy inkább: Kit árult el?
- Ez ostobaság. –mondta magának. De a döntése megszületett. Óra után odamegy a tanárhoz. Legalább a lelkén könnyíteni fog. Most úgy sem kell munkába sietnie. Így hát, mikor kicsöngettek odasétált a tanárnőhöz, és idegesen megállt az íróasztal előtt. A nő ránézett a papírjai fölül, kék szemeiben érdeklődés csillogott.
- Igen fiam? Miben segíthetek?
- Tulajdonképpen, én a… - miről is akart kérdezni? Ja igen. – a lelkekről szeretnék érdeklődni.
- Mit szeretnél pontosabban tudni róluk?
- Hát… visszajöhetnek? Vagy képesek belépni az… álmainkba?
A nő összevonta a szemöldökét, ettől a homloka ráncokba szaladt. – Hallottam, mekkora tragédia ért nem régen. Tudom, hogy ez kihatással van rád. De hidd el, én nem nyújthatok neked vigaszt. Én csak prédikálni tudok, nem mondhatok biztosat. Csupán a saját elméleteimet. Ebben hinni kell, hogy működjön. Te hiszel benne?
- Az éjjel álmodtam Laila-val. – vallotta be Kailan. Valamiért szükségesnek érezte, hogy elmondja ezt az információt. – Arra kért, beszéljek magával. A lelkekkel kapcsolatban. Azt mondta… ő itt ragadt és… mellettem van…
- Hozzád kötődött. – fejezte be a tanárnő a mondatot. Tollával idegesen kopogni kezdett az asztalon, mintha azt fontolgatná, mit mondhat el, vagy inkább mennyit. Ez már Kailan-t is kezdte érdekelni. De mintha nem csak a saját izgalma lepte volna el.
- Igen. Pont ezt a kifejezést használta ő is. – Kailan idegesen felnevetett. – Ugye azt hiszi megbolondultam.
- Nem, fiam. Épp ellenkezőleg. – Miss Potts most egyenesen a szemébe nézett, kék szemeiben olyan értelem volt, ami eddig nem volt ott. Fáradt, öreg intelligencia, mintha évszázadokat élt volna már meg, nem csak évtizedeket. – Én is átéltem egyszer. Tehát a kislány még nem halt meg. Testen kívüli élménye van. Mióta van melletted?
- Hát… azt mondta mindig mellettem volt. Talán a baleset óta. Miért?
- Tehát pár hete. Nincs már sok ideje. – mondta a tanárnő, zavarában kattogtatta a tollát. Kailan szinte azt is hallotta, ahogy a kerekek forognak az agyában. – Mit mondott még?
- Magával akart beszélni. Azt mondta segítenem kell neki. Hogy élni akar. Keresi a módot. De nincs sok ideje.
- Gondolom elfáradtál, miután álmodtál róla.
- Két napig nem tudtam felkelni. Beteg voltam. – bólintott Kailan. – Várjon. Ez miatta volt?
- Valószínűleg túl sok energiát csapolt le tőled. De miért van még itt? – az utolsó kérdést a tanárnő már csak magának tette fel.
- Baj, hogy itt van?
- Is. Igazából nem értem, hogy a Halál, akit mellé osztottak, miért nem vitte még el. Ez lett volna a dolga.
Kailan-on hirtelen harag uralkodott el. Ökölbe szorította a kezét, hogy elfojthassa a hirtelen jött indulatot. – Tanárnő, ezek a hangulatváltozások…
- Őt érzed, igen. Ő csinálja. Mi váltotta ki a haragot?
- Azt hiszem az a szó, hogy Halál. – újabb adag indulat futott végig rajta, Kailan-nak még a teste is beleremegett. – Határozottan az volt. De ha érzem, miért nem hallom?
- Túl sok energiájába telne, gondolom nem is tudja, hogyan kell. Figyelj, Kailan. Az, hogy ő itt van, nem jó dolog. Ha nem lép át hamarosan, akkor örökre semmivé válik. Nem születhet újjá. Ki kell találnod, hogy vedd rá az átkelésre. Nincs esélye visszajönni. Legalábbis azt az egy lehetőséget, ő sem akarhatja. Hidd el. Ő már nincs többé. Hagyd elmenni.
- Eredetileg sem én kértem, hogy maradjon, ne kezeljen úgy, mintha bűnös lennék! – csattant fel Kailan.
- Le sem tagadhatod, hogy szükséged van rá.
Kailan erre nem tudott válaszolni. A tanárnőnek igaza volt. Ha eljönne az idő, nem tudná elengedni. – Mi az az egy lehetőség?
- Azt nem akarhatja. Nem fogom megmondani se, nehogy kísértésbe essen.
- Kérem. Mondja el.
- Rendben. Könyörögjön a halálnak, és fizessen neki.
- Mivel?
- Ezt már igazán nem árulhatom el. Ő tudni fogja. Már a másik oldalon van. Sok olyan dolgot hall és tud, amit mi nem. Rá bízom, hogyan értelmezi a kapott információt. Azok közül a lelkek közül, akikkel már kapcsolatba léptem, sokaknak más-más fizetséget kellett adniuk. Fiam, ez sok mindentől függ. Néha a legártatlanabb ékszertől, a csókon át egy gyilkosság is lehet az ár. Ismertem olyant, akinek meg kellett ölni a saját anyját. Visszatért, de belerokkant a bűntudatba. Soha többet nem élhetett teljes életet.
Akik megjárták ezt az utat, nem vidáman tértek vissza. A helyedben inkább segítenék neki továbblépni. Vagy pedig lépjen kapcsolatba a Halállal, akire a lelke van bízva. De előre szólok, a fizetség többe fog neki kerülni, mint azt hinné. Kiszakít majd belőle egy darabot. És az nem lesz kellemes. Ha mindenáron ezt akarja, hát tessék. A felelősség az övé. És a tiéd, ha hagyod belemenni ebbe az őrültségbe.
- Köszönöm az információt, Miss Potts. – mondta Kailan. A félelemtől kezdve a haragig, minden érzelmi szintet megütött már a hangulata. Csodás. Még Laila sem tudott mit kezdeni azzal, amit megtudtak. Felállt a székből, és az ajtó felé indult.
- Mond meg neki, óvakodjon a felemás szeműtől. Ő a legrosszabb.
- Rendben. Köszönöm, tanárnő.
Az idő eközben odakint rosszabbra fordult. Feltámadt a szél, mindenfelé megsárgult leveleket söpört az utcán. Összehúzta magán a kabátot, felpattant a biciklijére és már száguldott is át a parkon. Nem hazafelé tartott. Még nem. Előbb még meg kellett tennie valamit. A főutón balra kanyarodott, majd átvágott egy sikátoron, úgy hajtott a kórház felé, mintha üldöznék. Lezárta a kerékpárt, felment az intenzívre, de az üvegajtónál tovább nem ment. Csak állt ott, és nézte az összetört testet. Várta, hogy mikor tekint rá megint az a gyönyörű szempár.
De ilyen csodák nem történnek. Vele soha. Vajon a lány tényleg kommunikált vele? Vajon minden, amit a tanárnő mondott része ennek a világnak? Csak el kéne hinnie? Félt alámerülni ilyen mélységekbe, nem érezte magát készen. Ha fuldokolni kezd csalódottan evickél majd ki a felszínre. Sosem lesz képes ugyanúgy élni az életét, ha ennek most enged.
- Jajj, Laila. Mit teszel velem? És én, mit tehetek érted?
Azoknak a dolgoknak a gondolatára is beleborzongott, amiket a tanárnő mondott. Egyik fizetség sem tetszett neki túlságosan. De miért? Nem féltékenységből. Csupán féltésből. A lány közelebb állt hozzá, mint a legjobb barátja. Még a saját anyjánál is. De mindez hova vezet? Mire kell ez a kapcsolat közöttük? Hogy segít ez rajtuk? Annyi kérdés és olyan kevés válasz. Kinyílt az üvegajtó, ő pedig belépett a kórterembe. Vegyszerek szaga csapta meg az orrát, és a gépek pityegése a fülét. Minden normális volt. Még. De vajon mennyi idejük maradt? Versenyt kell futnia az idővel. Van valami oka annak, hogy ők ketten összekerültek. Segítenie kell a lánynak, még ha nem is érti ezt az egészet. Odahajolt hozzá, megfogta egyik jéghideg kezét, a szájához emelte és óvatos csókot lehelt rá. Most már a saját indulatai öntötték el, az eltökéltség hulláma és a harag az iránt, aki ezt elrendelte. Megszorította a lány kezét és az arcára összpontosított.
- Meg fogom oldani. Ígérem neked. Vissza fogsz jönni, nem érdekel, milyen árat kell ezért fizetnem. Mert neked élned kell. Itt a helyed. Mindent megteszek, hogy segítsek. Mi ketten ezért találkoztunk. Ezért kellett így megismerkednünk. Mert én foglak visszahozni. És rám számíthatsz. Erre megesküszöm!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése