Nyolcadik fejezet
-Anya, hogy… van? –kérdezte Kailan. Nem tudta volna kimondani az igazi kérdését: Életben van? Összeszorult a torka, ha csak arra gondolt, hogy Laila nincs többé.
Anyja arcát eltorzította a fájdalom, ennyi pedig épp elég volt Kailan-nak. Miss Estelle megfogta fia kezét és kimondta, amit ő nem mert. –Nem halt meg.
-Mi? –beletelt pár percbe, míg Kailan felfogta, mit is mondott a nő az imént. Érezte, hogy ismét elönti az adrenalin. –Él? Nem halt meg?
-Nem. Most épp a Greenwood Kórházban van. Kómában. –A fiú lelkesedése cseppet sem apadt, noha érezte, hogy a kóma rossz előjel, nem szokott jó vége lenni.
-Oda kell mennem.
-Tudtam, hogy ezt fogod mondani. De előre szólok. Nincs túl jó állapotban. Én pedig… nem élném túl, hogy megint szenvedni lássalak.
-Anya… ott kell lennem.
-Tudom. Menj.
Kailan úgy pattant fel a székből, mintha áramot vezettek volna bele. Kiviharzott a konyhából, felkapta menet közben a bukósisakját, a következő percben pedig már a kórház felé száguldott a biciklivel. Azzal sem bajlódott, hogy lezárja a kerékpárt a parkolóban, türelmetlenül letámasztotta, és felfutott a hatalmas kőlépcsőn. Az automatikus üvegajtó túl lassan nyílt ki, legalábbis neki ez volt az érzése. Odafutott a nővérpulthoz és türelmetlenül dobolni kezdett a pulton.
-Segíthetek? –mosolygott rá egy kedves nővér.
-Egy barátomat keresem. Laila Marigold.
-Ó, igen. Az a szerencsétlen lány… -a nővér arcáról lefagyott a mosoly. Végigmérte a fiút, mintha elveszett volna a gondolataiban, majd megrázta a fejét, és visszatért a jelenbe. –A harmadik emeleten van. A 415-ös szoba.
-Köszönöm.
Kailan a ment, az ő tempójának túl lassú volt, mások szerint viszont mintha rohant volna. Sietve félreálltak az útjából, ő pedig meg sem próbált bocsánatot kérni. Csak egyvalaki járt a fejében, aki most a harmadik emeleten várt rá. Megnyomta a lift hívógombját és várt. Türelmetlenül topogott a lábával, végül a lift egy pityenéssel leért, és lomján kinyílt az ajtaja. Kailan meg sem várta, hogy teljesen kinyíljon, besurrant a résen és megnyomta harmadik emelet gombját. Néhány látogató rosszalló pillantást vetett rá, de per pillanat nem érdekelte.
A harmadikon nem is kellett segítséget kérnie, könnyen megtalálta Laila szobáját. A falak üvegből voltak, hogy jól rá lehessen látni, csupán egy két reluxa rejtette el néhol az ágyat. Kailan szíve elszorult, de továbbra is hevesen dobogott, mikor az ajtó kinyílt előtte. Önkéntelenül is megtorpant a küszöbön, valamiért úgy érezte kiszáradt a torka, ezért nyelt egy nagyot. De ez sem segített a látványon. Laila gyönyörű szőke hajára foltokban rászáradt a vér, szempillái szorosan csukva voltak, olyan mozdulatlanul feküdt ott, mintha aludna.
Kezei bágyadtan pihentek a teste mellett, kézfeje tele volt horzsolásokkal, bár vér már alig volt rajta, valaki megpróbálta lemosni. De a szörnyű balesetnek még így is rengeteg nyoma maradt. Öltések borították a jobb karját egészen a válláig, a másik fele pedig be volt kötözve. Arca kissé oldalra billent, ettől teljesen láthatóvá vált a bal felét fedő zúzódások kék-zöld nyoma. Néhol véraláfutások voltak, egy hatalmas, öltésekkel összevarrt vágás futott a halántékától le a nyakán, és tűnt el a ruha alatt, ki tudja milyen hosszan. Kétségtelen, hogy a forradások egy életen át megmaradnak, ha ezt túléli.
Kailan egy nagy sóhajjal kifújta a levegőt, észre sem vette milyen sok ideje tartogatja már, közben belépett és közelebb ment az ágyhoz. Maga alá húzott egy széket, leült Laila mellé és mivel nem tudta tovább szemlélni a lány összetört testét, inkább a gépeket vette szemügyre. Bár nem sokat értett hozzájuk, de bármi jobb volt, mint látni az a gyönyörű arcot a millió kis heggel. Azonban ez sem tudta sokáig távol tartani a tekintetét, ismét ránézett Laila arcára. A szemei meg voltak duzzadva, ajka felhasadt, de legalább most nem vérzett.
Bizonyára a poklok poklát járta most meg csakúgy, mint Kailan, csak más értelemben. Ahogy nézegette, a fiú azon gondolkozott beszéljen-e hozzá, vagy inkább ne. Azt hallotta, a kómás betegeknek sokat segít, ha ismerős hangot hallanak. Felkapta a fejét és Laila anyját kereste. Bár még sosem látta, remélte, hogy itt van a lánya mellett, beszélget vele és próbálja itt tartani az életben. De sehol nem volt senki.
-Laila… -elszégyellte magát, milyen rekedt a hangja. Ismét nyelt, azon viszont nem segíthetett, hogy el-elcsuklott a hangja. –Úgy sajnálom, Laila. Ott kellett volna lennem. Tennem kellett volna valamit… -megsimogatta aszőke tincseket, nagyon óvatosan, nehogy valami sebhez érjen, majd óvatosan megfogta a jéghideg kezét. –Nem hagyhatsz itt, érted? Ennyivel nem lehet vége. Annyi mindent megmutattam volna… Még látnod kell, milyen a város, miután leesett az első hó.
Nevetnie kellett, mikor ismét maga előtt látta a lányt, hallotta a hangját, fejében újra lejátszódtak az első találkozásuk emlékei. Határozottan nem akarta, hogy Laila eltűnjön az életéből. Viszont azt sem tudta, mivel tarthatná itt. Gondolkozott kicsit, miről is tudna beszélni, de rájött, az elmúlt napokban a szobájában kuksolt, erről pedig biztosan nem szívesen hallana. Végül egy másik emlék mellett döntött.
-Tudod… volt régen egy kutyám. Nőstény volt. Akkor találtam rá, mikor hazafelé sétáltam az iskolából, talán nyolc éves lehettem. Apa még velünk élt, mondhatni egy nagy boldog család voltunk. A kutya mindenfelé követett, nem tudtam elkergetni, talán nem is igazán akartam. De haza sem vihettem, mert anya nem engedett állatot tartani. Tudod hol tartottam? Amikor kölyök volt, a fészerben bújtattam el, oda anya ritkán járt, apa pedig nem árult be. De hamarosan kinőtte, ráadásul kiszökött és meglepte anyámat, miközben teregetett. Játékra akarta csábítani, ezért letépkedte a frissen mosott lepedőket. Persze anya nagyon kibukott, kiabálni kezdett. Mire odaértem, szegény kutyát már teljesen elfedték a lepedők, valahogy beletekeredett, én meg csak azt láttam, hogy egy nagy kupac fehér vászon futkos az udvarban. Persze három hét szobafogságot kaptam, és nekem kellett kimosnom az összes lepedőt, kézzel. Nagyon szerettem azt a kutyát, pedig el sem neveztem.
Kailan kissé megtorpant. Mintha érezte volna Liala csuklóján egy ér apró lüktetését. Azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Felnézett a gépekre, ami szerint Laila szíve hevesebben vert, mintha izgatott lenne. Talán mégis működik. Nagy levegőt vett, visszafordult a lányhoz és tovább mesélt, közben a szívét egyre inkább elöntötte a megkönnyebbülés, tisztán látta maga előtt, hogy a lány felgyógyul.
Laila ismét magához tért. Mikor kinyitotta a szemeit, először a kórházi gépeket látta meg, ahogy tekintete lejjebb vándorolt, meglátta Kailan alakját. A fiú az ágyra hajtotta a fejét, légzése egyenletes és nyugodt volt. Aludt. Testét egy vékony lepedő fedte, biztosan egy nővér terítette rá, amikor benn járt. Kinn koromsötét volt, már amennyire meg tudta állapítani, de nem igazán érdekelte.
Pillantása az ágyra tévedt, amin szemügyre vehette összetört testét. Egek, rémes állapotban volt. Még úgy is, ha nem számítjuk hozzá, hogy épp a testét veszi szemügyre. Remélte, ő nem néz így ki. Lenézett a kezeire, de a bőr sértetlen volt. Tehát szellemként nem látszik semmi nyoma a balesetnek. Legalább egy előnye van. Körbenézett, valami ihletre várt. Egyértelműen nem térhetett vissza a testébe, ha igen, akkor sem tudta a módját. Így sem maradhat sokáig, valamit mindenképpen tennie kell, csak fogalma sem volt, hogy mit.
Odasétált a fiúhoz, gyengéden ráfújt a nyakára, bár ezzel nem ért el semmit. Sejthette volna. Megérinteni sem tudja, Kailan pedig nem láthatja, nem hallhatja. Újabb ötlet híján, tett egy elkeseredett kísérletet arra, hogy megszólítsa. Semmi.
-Kailan. Kailan. Kérlek… Segítened kell.
-Nem fogja hallani. –Laila felkapta a fejét az idegen hangra. Egy idős nő állt az ágy másik oldalán. Sajnálkozó tekintetet vetett a lány testére, majd a szellemére.
-Maga halott?
-Ahogy te is, drágám.
-Nem. Tévedés. Én élek. Még ver a szívem.
-A halált nem cselezheted ki. Meg fogsz halni. Csak elnyújtod a szenvedésed. Gyere, lépj át velem.
-Nem! Kizárt! Én még élni akarok.
-De az életed már véget ért. Ha átlépünk, újjászülethetünk később. Megkockáztatsz egy újabb életet azért, amit már elvesztettél?
-Igen. Én még nem vagyok halott! –Laila már kiabált. Nem akart, de a harag elöntötte. Érezte, ahogy hullámokban tör ki belőle, tudatában sem volt annak mit tesz, mikor az egyik szék nekivágódott az üvegfalnak és kitörte. A nő szánakozó arckifejezéssel figyelte, ahogy a haragja félelembe csap át. –Én nem… nem akartam…
A hangra Kailan is felkapta a fejét, megdörzsölte a szemét, aztán szemügyre vette a kitört üveget. Egy nővér rohant be sietősen a szobába, megnézte a gépeket, csak azután fordult Kailan-hoz és vette szemügyre a falat.
-Minden rendben?
-Persze nővér. Semmi bajom. Mi történhetett?
-Fogalmam sincs. Csak az üvegcsörömpölést hallottam. Azonnal hívok egy takarítót. Mellette maradna, kérem? Ha bármi történne, nyomja meg ezt a gombot. –mutatott egy kis gombra az ágy szélén. Kailan bólintott, ő pedig ismét elsietett.
-Ezt… ugye én tettem? –kérdezte Laila remegő hangon.
-Igen. Megjegyzem, óvatosabb is lehettél volna.
-Elnézést én nem… nem tudtam, hogy ilyent lehet.
-A szellemek sok mindenre képesek, ha megfelelően irányítják az energiájukat.
-Én nem vagyok szellem!
-Tudom. Te egy elkóborolt lélek vagy, aki nem tudja elfogadni a halálát.
-Honnan tud ennyit a szellemekről? –támadott vissza Laila. Úgy érezte, nem érdemes neki állni győzködni az idős hölgyet, de legalább a hasznára is válhat.
-Okos vagy, de én nem árulok el semmit, amit felhasználhatsz. Nem tudsz visszatérni a testedbe. –mosolyodott el a nő, ráncos ujjaival az ágyra mutatva. –Hetekkel ezelőtt haltam meg, de meg kellett várnom téged. Ő kért meg rá. Azt mondta, ez a feladatom, hogy átkísérjelek.
-Ki az az Ő? Én nem megyek sehová.
-Mondta, hogy makacs leszel. Ha tetszik, ha nem, most átlépsz velem a túloldalra.
-Nem megyek magával sehová. Akár el is tűnhetne. Ha nem mond semmi hasznosat, akkor csak az időmet rabolja.
-Rendben van. Maradj csak itt, és küld magad a biztos halálba. –nevetett fel már-már ördögien a nő. Intett egyet Laila-nak, majd köddé vált.
-Bolond nőszemély. –morogta Laila. Kailan-ra nézett, aki még mindig szorította a kezét. Nem értette, miért nem fordult el undorodva tőle, miért maradt mellette, mikor csak pár napja ismerték egymást.
Érezte a kettejük közötti kötést, de nem tudta volna megmondani, mi volt az. Valami mély, ami szorosan mellette tartotta, valami, ami miatt nem tudott másra gondolni. Gyerekes lett volna szerelemre gondolni, ez nem volt az. Ezt az egyet legalább biztosan tudta. Valamiféle erőfonál volt közöttük, mintha a lelke hozzá lenne kötve.
-Ó, Kailan, bárcsak hallanál engem. Annyira szükségem lenne rád. –nem tudott gátat szabni a könnyeinek. Nem gondolta volna, hogy ilyen állapotban is képes sírni. –Apa mit tegyek?
Ekkor egy nővér sétált vissza a szobába. Gyengéd tekintetet vetett Kailan-ra, odasétált hozzá és kezét lágyan a vállára tette.
-Haza kéne mennie. Vigyázunk rá, ígérem. Ha visszajön holnap, meg fogja találni. Nem történik semmi vele. Legalábbis semmi rossz.
-Rendben. –Kailan vonakodva elengedte a Laila kezét, megtörölte a szemét –csak nem sírt?- aztán kisétált az ajtón. Laila még toporgott pár percig, tépelődött, mit is kéne tennie. Kailan eltűnt a liftben, bezáródott az ajtó mögötte, ezzel a fiú eltűnt a szemei elől. Körülbelül ekkor érezte meg a szúrást.
-Au! –kiáltott fel. A mellkasához kapott. Mintha szíven szúrták volna, nagyon fájdalmas volt. Aztán kezdett mélyülni, annyira, hogy már a tüdejét szorongatta az érzés, ő pedig levegő után kapkodott. Megmozdulni sem tudott pár pillanatig, tett egy tántorgó lépést előre, mert valami a lift felé húzta.
Mikor levonszolta magát egy emelettel lejjebb, a fájdalom mintha csökkent volna. Mi a fene? Követte a megérzését, ami előre hajtotta, végül a parkolóban kötött ki. Addigra szinte teljesen megszűnt a nyomás a mellkasán. Körbepillantott, és meglátta Kailan-t, ahogy épp a bukósisakját készült a fejére húzni. Még egy lépést tett felé, csodálkozva tapasztalta, hogy szinte teljesen elmúlt a fájdalom.
Nem értette mi volt ez, de nem is volt ideje gondolkozni rajta, Kailan felpattant a biciklire, é a lámpafénnyel tájékozódni kezdett az éjszakai úton. Követni kezdte, közben újonnan tett felfedezését tesztelte. Ha túl távol került a fiútól, olyan volt, mintha még egyszer meghalna. Kétségtelenül semmivé vált volna, ha nem követi, amit nem tudott volna megtenni, mert az ösztönei élni akarással telve arra sarkallták, hogy jó irányba haladjon. Remek. Tehát a kötődés, amit Kailan iránt érzett szó szerinti. Hozzá van láncolva, nélküle nem mehet sehova.
Utált másoktól függni, de most nem válogathatott. Követte a fiút át a városon, egészen a házukig. Tétovázott picit, aztán belibbent az előszobába, fel a lépcsőn, hiszen érezte a fiú jelenlétét. Kailan szobája átlagos volt. Tipikusan egy fiú ízlésének volt berendezve, de még mindig több bútor és használati tárgy volt benne, mint Laila szobájában. Kicsit elpirult, mikor a fiú lekapta a pólóját, majd a nadrágjával kezdett babrálni. Oké, ez már neki is sok volt. Kilebbent az ajtón, és várt. Csak akkor tért vissza a szobába, mikor meghallotta a vízcsobogást a szomszédos helyiségből.
Az ágyhoz lebegett, leült a szélére és közben alaposan szemügyre vette a tárgyakat. Rendetlen volt, de Kailan illata belengte a helyiséget, ez pedig kellemes bizsergéssel töltötte el a lányt. Kíváncsiságból ledőlt az ágyra és meglepetten tapasztalta, hogy nem siklik át rajta. Már-már szinte valóságosnak tűnt, mintha érezte volna, ahogy a puhaság körbeöleli az alakját. Tehát érezni is tud. Annyi mindent kellett volna még tudnia, viszont olyan kevés volt rá az idő. Vajon meddig maradhat így? Mi lesz, ha nem kerül időben a testébe? Vajon tényleg meg fog halni, ahogy azt az idős nő megjósolta?
Badarság. Fejét a párnába temette és úgy is maradt. Csak akkor engedett meg magának egy gyors pillantást, mikor Kailan visszatért a szobába, gőz vette körbe, ahogy kilépett a fürdőből, mellkasán még mindig csillogtak a vízcseppek. Dereka köré egy sötétkék, egyszerű törölköző volt csavarva, közben a haját törölgette egy másikkal. Laila várt, míg felöltözött. Csak akkor fordult a hátára, amikor az ágy másik fele besüppedt a fiú súlya alatt. Megigézve figyelte, ahogy a teste fölé húzza a takarót, csokoládébarna szemeit a plafonra függeszti és vár. Talán gondolkozott.
Mit nem adott volna, ha hallhatja a gondolatait. Kíváncsi lett volna, most mit gondol róla. Miért akarja megmenteni. Ugyanakkor annyira vele akart lenni. Talán ha nem lett volna a kötelék, ő maga is úgy döntött volna, vele marad. Érezte magában az ürességet, a keserű ízt a szájában, mikor arra gondolt, hogy anyja már nincs a városban. Nem várta meg, hogy felépül-e. Talán csalódott? Nem. Nagyjából ennyit remélt az anyjától. A tudata egy szegletében tisztában volt vele, hogy a nő a műtétet megvárta, de mikor kiderült, hogy kómában van, eltűnt. Halottnak könyvelte egyetlen lányát, ezért elhagyta a várost.
Valahogy vissza fog térni. Nem érdekes hogyan, meg fogja tenni. Ebben pedig Kailan lesz a segítségére. Anyával, vagy nélküle. Ő nem fogja a menekülést választani. Szembenéz a sorsával, nem fogja egykönnyen feladni. Akár az újjászületést is feláldozná.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése